A különös regény szerzője Tokióban született, orosz szakon végzett, majd Hamburgba költözött és német irodalomból doktorált (műveit japánul és németül is írja, az Egy jegesmedve emlékiratai magyar fordítása a német változat alapján készült). Ezek a nyelv- és országváltások azt feltételezik, hogy az író életében is volt néhány radikális változás, meghatározó perspektívaváltás. A nézőpont elmozdítása, a megszokott környezetre egy másik szemszögből való rápillantás életének alapvető tapasztalata, ezt tette egy fokkal még erőteljesebbé, és próbálta az emberi társadalmat és világot egy főemlős „szemüvegén” keresztül láttatni. Egy olyan lényén keresztül, aki gyakorlatilag képtelen azonosulni az ember világértelmezésével. Ezt mondja például a tavaszról: „A fagyott föld felengedett, és latyakot sírt. Viszkető orrjáratából úgy mászott ki egy meztelen csiga, akár a takony. A szemkörnyék duzzadt nyálkahártyáiból bugyogtak a könnyek. Egyszóval: a tavasz a gyász ideje.”
A három részre osztott szöveg első egységében egy, a cirkusz világából kiöregedett jegesmedve meséli el saját történetét, íróvá válásának históriáját a Szovjetunióban. Sokáig él a szocialista országban, ahol megírja bestsellerré váló memoárját (Tapsvihar a könnyeimért), majd Németországba, később Kanadába emigrál. Ezt követően az ő lányának, a szintén cirkuszi medve Toscának az életébe pillanthatunk bele, bár itt nem a medve az elbeszélő, hanem az idomár és barátnő, Barbara, aki azonban ért a medve nyelvén, és képes annak érzelmeit, gondolatait kommunikálni. A harmadik egység Tosca fiának, Knutnak a története, aki a berlini állatkert aprócska sztárja, és aki egyes szám első személyben számol be gyermek- és ifjúkorának legfontosabb eseményeiről.
A szövegben gyakran elmosódik a határ ember és állat, álom és valóság között.
Az emberek és a jegesmedvék élete összefolyik, és sokszor álmaik is összekeverednek, egymásba gabalyodnak. A regény sok szempontból eltér az átlagostól: nemcsak sajátos narrátori pozíciója miatt, hanem azért is, mert nem hagyja, hogy az olvasó belesimuljon a történetbe és kényelmesen hátradőljön. Az elmosódó határvonalak próbára teszik a befogadót: izgalmas, de korántsem hagyományos olvasói élményt kínálnak. Bár a három medve története jól elkülönül, történeteik rekonstruálhatóak, végig nem válik egyértelművé, mit is akar ez a szöveg valójában. A környezetvédelemről beszél? A cirkuszi medvék kizsákmányolásáról? Az írás nehézségeiről? Ember és természet kapcsolatáról? A különböző politikai és társadalmi berendezkedések előnyeiről és hátrányairól? Az emberi természetről? A kötetnek nincs kiemelt témája, határozott fókusza, csapongva halad és különösen bátran keveri a különböző hangsúlyokat. Nemcsak témáit tekintve változatos és nehezen pozícionálható az Egy jegesmedve emlékiratai, de műfaját, stílusát is nehéz lenne egyértelműen meghatározni.
Hosszúra nyúlt állatmese antropomorfizált csúcsragadozókkal, tanulság nélkül; szatíra a huszadik századi európai emberről; mágikus realista regény, amely nem tesz választóvonalat a valóság és a fikció közé; klímaregény egy kipusztulás szélén álló fajról?
A regényt éppen ez a sokféle eldönthetetlenség, a kategóriáknak való ellenállás teszi izgalmassá, bár egészen biztos lesznek olvasói, akik az egységesség hiányát fogják (némileg jogosan) felróni ennek a kísérletező szövegnek.
A regényben feltűnő három medve közül kettő (Tosca és fia, Knut) valóban létezett, utóbbi Németország egyik legnagyobb sztárja volt 2006-os születését követően (még a Vanity Fair címlapján is szerepelt). A kicsi jegesmedve óriási profitot termelt, és bár a klímaválság elleni küzdelem jelképévé kívánták tenni, – ironikus módon – mégis a fogyasztói kultúra csúcsra járatását illusztrálták vele, brandjével mindent el lehetett adni: tollat, bögrét, pulóvert, plüssöket, csupa olyan holmit, melyre senkinek nincs valódi szüksége. A rövid életű Knut így felmutatta azt az ellentmondást, amely napjainkat is jellemzi: a természetvédelem, a klímaváltozás elleni harc sem képes letéríteni a nyugati társadalmakat a fogyasztás útjáról, sőt, paradox módon sokszor talán még fel is pörgeti azt. A kötet három része közül talán ennek az ellentmondásnak a plasztikussá tétele miatt ez a legsikerültebb egység, és talán azért is, mert a medve szemszögéből próbálja meg értelmezni azt a szoros kapcsolatot, amely az aprócska kölyök és Matthias (a valóságban Thomas Dörflein) nevű gondozója között kialakult, és amely leginkább egy szülő-gyermek kapcsolatra emlékeztetett. A regény nem jut el a valóság tragikus végkifejletéig, a gondozó váratlan, fiatalon bekövetkező haláláig, majd az őt mindössze néhány évvel túlélő, az emberek közelségét talán túlságosan is igénylő fiatal állat váratlan és megmagyarázhatatlan elpusztulásáig. Nemcsak Knut, de anyja életének bemutatása során is sok valós elem keveredik a fikcióba: a nőstény medve a világhírű állatidomárral, Ursula Böttcherrel dolgozott együtt, a könyvben Barbaraként megjelenő nő sikereihez járult hozzá.
Mindkét állat esetében az emberi kizsákmányolás áll a középpontban
(és ebből a szempontból lényegtelen, hogy cirkuszi vagy állatkerti körülmények között történik), ezek a jegesmedvék (még a fiktív nagymama, a harmadik is) mind az emberi haszonszerzés áldozatai, akik saját antropomorfizált nézőpontjukból mutatják meg ezt a hatalmi szituációt, kiszolgáltatottságot. Tosca elbeszélésében szó esik a világhírű számról, a halálos csókról, amely egy háromméteres jegesmedve és egy apró termetű idomárnő csókja, és amely tűnhet bármilyen „aranyosnak”, mégiscsak halálos veszély és az állat kizsigerelésének, természetes ösztöneitől való megfosztásának szimbóluma. A szocialista blokk (Szovjetunió, NDK) állatkínzása némileg módosul, de nem tűnik el a nyugati világban, sőt a huszonegyedik század elején sem. Mintha az ember nem tudna másképp viszonyulni a természethez, a benne élő állatokhoz, csak ezen a módon. Viszont – és erre az ellentmondásra több helyen is reflektál a szöveg – aki ezeket a kizsákmányolt állatokat meg akarja érteni, vagy épp meg akarja menteni, az sem teljesen önzetlen segítő, sokszor nem is érti pontosan, mi zajlik ezekben a sok éven át trenírozott, megszelídített állatoknak a lelkében.
Hogyan is érthetnénk medvéket, mikor még önmagunkat sem értjük? – mintha ennek a belátása felé vinne a nyugtalanító, sokhangú kötet.
De érthetnek-e ezek a fenséges állatok minket? Valószínűleg erre is nemmel kell felelnünk, hiszen a kötetben megszólaló jegesmedvék valójában állatok bőrébe bújt emberek. Arra azonban mindenképpen alkalmas ez a furcsa (és szükségszerűen fiktív) nézőpont, hogy önmagával szembesítse az embert, kizökkentse önértelmezéséből és újszerű megállapításokat tegyen az emberi fajról, az emberi természetről: „A Homo sapiens lomhán mozog, mintha sok felesleges hús volna a testén, pedig siralmasan sovány. Túl sűrűn pislog, főleg a döntő pillanatokban, amikor mindent látnia kellene. Ha nem történik semmi, kitalál magának valamit, hogy kapkodhasson, de ha valós veszély fenyegeti, túl lassan cselekszik. A Homo sapienst nem harcra teremtették, szóval igazán eltanulhatná a nyulaktól és az őzektől a menekülés bölcsességét és művészetét. Mégis szereti a harcot és a háborút. Ki alkotta ezt az oktondi lényt?”
