A tizenkét éves Ethel Leatherhead a szolárium és egy titokzatos kínai bőrápolószer segítségével akarja felvenni a harcot a pattanásai ellen. Ám a kettő kombinációja nem várt hatással jár – Ethel láthatatlan lesz pár órára. Amikor azonban az egyik alkalommal Ethel nem változik vissza, az események teljesen felborítják az addigi életét. Lehet, hogy amit eddig tudott a szüleiről és saját magáról, mind hazugság? Lehet, hogy ő nem is az, akinek gondolja magát? És erről mindenki tud körülötte, csak ő nem?
Vicces és kamaszosan pimasz, de megható történet a barátságról, a családról és önmagunk kereséséről.
Ross Welford Ezt ne csináld, ha láthatatlanná válsz! (részlet)
Fordította: Rét Viktória
Első rész
Már majdnem pont elaludtam, de láttam magam.
Látható voltam, és tudtam, ki vagyok.
Ez még azelőtt volt.
Nem tudom pontosan, valójában mi ébreszt föl: a szolárium UV-csöveinek fénye, vagy ahogy Lady tologatja az etetőtálját az előszobából a garázsba nyíló ajtónál.
A lilás fény annyira éles, hogy hiába szorítom össze a szemem, így is vakít.
Elaludtam?
Miért nem szólt az időzítő?
Mióta fekszem itt?
De ezeket a kérdéseket is elhomályosítja a lényeg, mégpedig az, hogy mennyire szomjas vagyok. A nyelvem nemcsak a szájpadlásomhoz tapad, hanem szinte karcolja belülről a számat.
Nagy nehezen összegyűjtök egy kis nyálat, hogy legalább kicsit meg tudjam mozdítani.
Már fölhajtottam a szolárium tetejét, és kilógattam a lábam a szélén.
Kis tócsába gyűlt az izzadság – a nagyi verítéknek mondaná –, ahol feküdtem. Még mindig vakít a fény, ezerrel pislogok, de – és ez fura – a pislogástól mintha semmi nem sötétülne el, mindenféle pontok meg villanások látszódnak a szemhéjam mögött.
Egyik kezemmel a kapcsolót keresem a szolárium oldalán: elalszanak a fények.
Így jobb, de csak egy kicsit.
Még mindig szörnyen érzem magam. Borzasztóan fáj a fejem.
Egy darabig csak ülök egy helyben.
Ellenőriznem kellett volna az időt, mielőtt belevágok. A garázs falán lógó, régi digitális órára nézek, épp 11:04-ről 11:05-re vált.
Te. Jó. Ég.
Valami másfél órát feküdtem azok alatt a fények alatt. Elég égő! Sápadt bőr, vörös haj (na jó, vörösesbarna), egy rakás pattanás, és most egy durva leégés: jó kis kombó!
Bámulok, hagyom, hogy a szemem hozzászokjon a garázs poros félhomályához. Ott a régi, föltekert előszobaszőnyeg, a gyerekbicikli, amitől valamiért még nem szabadultunk meg, pár kartondoboznyi ruha a gyülekezetnek. Esőcseppek kopognak a hátsó kertbe nyíló ajtó keskeny üvegablakán. Valószínűleg húsz, talán harminc másodperc telhetett el, amióta fölébredtem. Ekkor megszólal a telefonom a garázs padlóján.
Lenézek, látom, hogy Elliot Francos Boyd az – persze nem így hívják. Nem sűrűn van kedvem beszélni vele, úgyhogy lehajolok, és kinyújtom a kezem, hogy lenémítsam a telefont, hogy hangpostára mehessen a hívás.
Ez az a pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni. Egy olyan mértékben furcsa és félelmetes pillanat, hogy eléggé nehéz leírni, de azért megpróbálom.
Először tudniillik észre sem veszem, hogy teljes mértékben láthatatlanná váltam.
Aztán viszont annál inkább.
1. fejezet
Azok a mozdulatok, hogy kinyújtom a kezem, hogy felkapom a csipegő telefont, hogy megkeresem a némítógombot, hogy kikapcsolom, és hogy bámulom a képernyőt, ahogy rezeg a kezemben, aztán abbahagyja… ezek mind annyira teljesen normális és hétköznapi dolgok, hogy az agyam egész egyszerűen kiegészíti, ami hiányzik. Mint például a kezem meg az ujjaim.
Egy kicsit olyan, mint amikor az ember rajzfilmet néz.
Mindenki tudja, hogy egy rajzfilm, vagy ha már itt tartunk, bármilyen film valójában állóképek sorozata. Amikor gyors egymásutánban nézed ezeket a képeket, az agyad kitölti a köztük lévő szüneteket, ezért nem látod úgy, hogy ugrál a film.
Azt hiszem, ezt csinálja az agyam meg a szemem abban a két-három másodpercben, amíg kikapcsolom a telefont. Egyszerűen „látják” a kezemet, mert arra számítanak, hogy ott lesz.
De ez nem tart sokáig.
Pislogok, és lenézek a földön heverő telefonra. Aztán a kezemre. Az arcom elé emelem a kezem, és megfordítom.
Nincs ott.
Na jó, álljunk meg egy pillanatra. Tartsd csak az arcod elé a kezed! Megvárom.
Ott van, ugye, a kezed? Hát persze hogy ott van.
Most fordítsd meg, és vizsgáld meg a másik oldalról is. Én is pontosan ezt csináltam néhány másodperccel ezelőtt, csak éppen az én kezem nem volt ott – nincs ott.
Ezen a ponton nem félek, vagy ilyesmi. Inkább össze vagyok zavarodva.
Arra gondolok, ez fura. Vajon a szolárium valamit csinált az agyammal? Még félálomban vagyok? Vagy álmodom? Hallucinálok, vagy ilyesmi? Lenézek a lábamra.
Az sincs ott, bár amikor megérintem, érzem. Az arcomat is meg tudom érinteni. Minden testrészemet meg tudom érinteni, és érzem is, de nem látom.
Nem tudom, mennyi ideig ülök ott, és újra meg újra végignézek azon a helyen, ahol lennem kellene. Több másodpercig, de egy percig azért valószínűleg nem. Ilyeneket gondolok: volt már ilyen korábban? Vajon bármilyen szempontból normális, ami történik? A szememmel van baj? Átmenetileg megvakított az erős UV-sugárzás? De minden mást látok – csak magamat nem.
Na most már félek, kicsit gyorsabban szedem a levegőt. Felállok, odamegyek a garázs sarkában álló mosdóhoz, ahol egy tükör is van.
És ekkor felsikoltok. Nem nagyon hangosan – igazából inkább csak sikkantok egyet.
Képzeld el, ha tudod, hogy egy tükör előtt állsz, és az égvilágon semmit sem látsz magadból.
Nem néz vissza rád az arcod. Csak a szobát látod magad mögött. Vagy ebben az esetben a garázst. A sikkantás után felfogom, mi történik. Megrázom a fejem, elmosolyodom, sőt még kuncogok is egyet. Oké, mondom magamban, szóval biztosan álmodsz. Méghozzá aztamindenit, micsoda élethű álom! Teljesen valóságosnak tűnik. Tudod, vannak azok az álmok, amik egyértelműen álmok, már akkor tudod, amikor álmodod őket. Na, ez nem ilyen! Ennyire valósághű álmom még sohasem volt, és kezdem azt gondolni, hogy ez tök jó buli. Ezzel együtt végigmegyek az „Álmodom?-ellenőrzőlistán”, pislogok, megcsípem magam, azt mondom magamnak, ébredj fel, Ethel, csak álmodsz.
Csak éppen amikor kész vagyok a listával, továbbra is ott állok a garázsban. Ez aztán a makacs álom! Újra végigmegyek a listán, és újra és újra.
Nem, nem. Ez bizony nem álom.
Egészen biztosan nem álom. Abban a pillanatban lehervad a számról a mosoly.
Becsukom a szemem, semmi nem történik. Pontosabban érzem, hogy összeszorítom a szemhéjamat, de így is látok. Mindent látok körben a garázsban, pedig tudom, hogy be van csukva a szemem – sőt, tiszta erőből összeszorítom.
Letakarom a szemem a kezemmel, és még így is látok mindent.
Összeszorul a gyomrom a félelemtől, a kétségbeeséstől és az aggodalomtól, ami borzalmas kombó, ha mind egyszerre jön. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül belehányok a mosdóba, de semmit nem látok kijönni a számból. Hallom, ahogy toccsan. Érzem a meleg hányás ízét a nyelvemen. Aztán egy-két pillanat, és a szemem láttára tűnik elő a semmiből a félig megemésztett reggeli kukoricapehely.
Megnyitom a csapot, hogy leöblítsem a mosdót. A vízsugárba tartom a kezem, a víz körülrajzolja az alakját. Döbbenten nézem, ahogy a kiszáradt számhoz emelek egy maroknyit, és egy buborékszerű vízgömb fölemelkedik előttem. Felszürcsölöm, aztán megint a tükörbe nézek: egy pillanatra, ahol a víz hozzáér, majdnem kirajzolódik a szám, és még épp látom, ahogy a folyadék elindul lefelé a torkomban, aztán eltűnik.
Olyan mélységes rettegés fog el, amilyet még soha életemben nem éreztem.
A tükör előtt állok, láthatatlan kezemmel a mosdó szélét markolom, az agyam majd szétrobban az erőlködéstől, annyira próbálom feldolgozni ezt a… ezt a… furcsaságot, és azt csinálom, amit bárki csinálna a helyemben.
Amit te is csinálnál.
Segítségért kiáltok. – Nagyi! NAGYI! NAGYI!
FIGYELMEZTETÉS
El fogom mesélni neked, hogyan lettem láthatatlan, és hogyan fedeztem fel egy csomó másik dolgot is.
De ehhez szükséged lesz arra, amit a tanárom, Mr. Parker „háttértörténetnek” hív. Arra, ami ahhoz vezetett, hogy láthatatlanná váltam.
Maradj velem pár fejezet erejéig! Igyekszem rövidre fogni, és aztán visszatérünk a garázsba, és én láthatatlan leszek.
Az első azonban, amit tennem kell, az, hogy figyelmeztetlek: én nem vagyok „lázadó” alkat.
Ezt csak azért mondom, mert hátha azt gondolod, hogy az a fajta vagány gyerek vagyok, aki folyton bajba kerül, és mindig pimaszkodik a felnőttekkel.
Már persze ha azt, hogy az ember láthatatlanná válik, nem számítjuk bajba kerülésnek.
Ami azt az esetet illeti, amikor Mrs. Abercrombie előtt káromkodtam: az véletlen volt, már ezerszer elmondtam. Azt akartam mondani, hogy „durva” – és lehet, hogy már önmagában ezt sem illett volna, de annyira azért nem vészes, mint amit véletlenül mondtam, és ami rímel erre. Emiatt NAGY bajba kerültem a nagyinál. Mrs. Abercrombie a mai napig azon a véleményen van, hogy illetlen lány vagyok, pedig az egész több mint három éve történt, plusz még bocsánatkérő levelet is írtam neki a nagyi legszebb levélpapírján.
(Tudom, hogy még mindig haragszik, mert a kutyája, Geoffrey folyton morog rám. Geoffrey mindenkire morog, de Mrs. Abercrombie mindig rászól, „Csend legyen, Geoffrey!”, kivéve, amikor rám morog.)
Na mindegy, szóval általában csak csöndben ülök a hátsó padban az iskolában, nem szólok bele semmibe, teszem a dolgom – la-la-la, olyan hagyjbékén-és-én-is-békén-hagylak félén.
De tudod, mit mondanak a felnőttek azon a hangjukon, amit akkor vesznek elő, amikor a legnagyobb okosságokat mondják: „Á, tudod, hogy van ez – mindig a csendesekkel történik, igaz?”
Ez vagyok én. „A csendes.”
Annyira csendes, hogy szinte láthatatlan.
Ami, ha jobban belegondolok, elég vicces.
2. fejezet
Mennyivel szeretnél visszamenni?
Ha engem kérdezel, az egész a pizzás dologgal kezdődött. Attól akadtam ki annyira, hogy egy kicsit elvesztettem a fejem, aztán végül sokkal több mindent is.
A következőképpen történt.
Jarrow Knight – ki más? – bekiabálta, hogy „Tavaszi rügyezés!”, amikor beléptem a terembe, és gyakorlatilag mindenki nevetett. Nem olyan LOL fajta nevetéssel, inkább csak úgy kuncogva. A legtöbben az osztályomban azért nem kifejezetten gonoszak.
Először nem értettem. Fogalmam sem volt, hogy a dolognak köze van hozzám. Igazából azt gondoltam, valami viccbe csöppentem, úgyhogy mosolyogtam, és egy kicsit még nevettem is, ahogy az ember szokott, amikor nem akar kimaradni valamiből.
Visszagondolva ez furcsa lehetett.
Aztán néhány nappal később Jarrow, a testvére meg még páran elmentek mellettem, amikor a lányokkal beszélgettem a kémialabor előtt, és Jarrow félhangosan odaszólt a testvérének:
– Nálatok is rügyeznek a bokrok, Jez? – Aztán összepacsiztak, Kirsten és Katie pedig a cipőjét bámulta.
Érted? Még mindig fáj, ha visszagondolok. (Elég sok fájás és visszagondolás lesz még, szóval jobb, ha hozzászoksz.)
A „rügyezés” az arcomra vonatkozik.
„Rügy” = ragya. Más néven pattanás, pörsenés, mitesszer, furunkulus és az egész ragyás mindenség. Most már megvan, ugye? Mármint az utalás, nem a ragya.
Az arcom állítólag olyan, mint egy kirügyezett bokor.
Állati vicces.
Egyébként nem is olyan. Annyira azért nem vészes.
Pattanás tizenkét évesen? Tudom, kicsit korai. Még dr. Kemp is azt mondta, hogy „a spektrum fiatal végén” vagyok, de azért nem bizarr. Nem, a „bizarr”-t magára a pattanásra tartogatjuk, ami viszont „a spektrum súlyosabb végéhez” közelít. Ez kedvesháziorvos-nyelven annyit tesz, hogy „hát ezt jól megszívtad”.
Megkíméllek a részletektől. Előfordulhat, hogy eszel, miközben ezt olvasod, és ez az egész nem valami gusztusos.
Szóval ez úgy három hónappal ezelőtt történt. Pár dologra rájöttem a „rügyezés” miatt:
- A módszerem, hogy meghúzom magam az iskolában, mérsékelten sikeres eredményeket hoz. A Ragyás Lányt mindenki ismeri. Egészen idáig a gonoszkodás nagy része Elliot Boydon csattant, ami nekem tökéletesen megfelelt. Most viszont én is célponttá váltam.
- Komolyan azt gondolom, hogy vannak, akik szerint a pattanást el lehet kapni. Esküszöm, nem vagyok mazochista, aki az egész napját egyedül tölti, és hagyja, hogy mindenki csúfolja. Csak éppen kicsit tovább tart ez az egész „legjobb barát”-szerzés, mint vártam. Nem lehet, hogy a pattanás az oka? A nagyi azt mondja, legyek önmagam, ami jó tanácsnak hangzik. Azt hiszem, tényleg jó tanács, ha az embernek viszonylag körvonalazott elképzelése van arról, hogy kicsoda – és nekem van. Legalábbis volt, amíg nem kezdett minden elromlani. A nagyi azt is mondja, hogy ha akarok egy jó barátot, akkor legyek jó barát. Mindig ilyeneket mond. Néha azt gondolom, gyűjti az ilyen mondásokat. Ezzel az utóbbival az a baj, hogy határozott hiány van emberekből, akiknek jó barátja lehetnék.
- Jarrow Knight totál rémálom. Ez igazából nem új felfedezés, de színtiszta borzalom az ikertestvérével együtt.
- Muszáj, muszáj, muszáj valamit csinálnom a bőrömmel.
Úgy egy évvel ezelőtt kezdődött a dolog, amikor egy icipici pattanás jelent meg a homlokomon. Szeretem azt gondolni, hogy ezt a pattanást előőrsként küldte rám a Ragyahadsereg, aztán jelentést tett a Pattanás főhadiszálláson, és heteken belül egy teljes seregnyi pötty és mitesszer vert tanyát az arcomon, és bármit csináltam, nem tudtam visszaverni őket.
Aztán a Ragyahadsereg kezdte más testrészeimet is leigázni.
A nyakam egy kisebb szakasznyi kelésnek adott otthont, amik igazából nagyok, fényesek és fájdalmasak. A mellkasomon apró mitesszerek csoportosultak, amikből időnként genny fakadt ki, és két hónapon belül egy expedíciós csapat a lábamat is hozzákapcsolta az elfoglalt területekhez.
De a legrosszabb az egészben, hogy a nagyi nem vesz komolyan, és ettől megőrülök.
– Pattanásos lettél, drágám? Te szegény! Én is az voltam, és a mamád is. Majd elmúlik. Ki fogod nőni.
Már a rügyezős eset előtt is sokkal kevésbé volt jó buli a suliban a felső tagozat, mint az alsó. Véletlen egybeesés csupán, de pont ugyanakkor, amikor ez az egész történt, Flora McStay – aki valószínűleg a legjobb barátnőm volt – Szingapúrba költözött, Kirsten Olen pedig átment egy másik osztályba, és a Knight ikrekkel kezdett lógni.
Akikről többet később.
A lényeg, hogy egy tervre volt szükségem, hogy megszabaduljak a ragyától,
és így jött a képbe a szolárium meg a kínai orvoslás.
És nem, az, hogy láthatatlanná válok, egyáltalán nem volt a terv része. Az határozottan „extrém a spektrumon”.
Ahogy az sem volt a terv része – ha ezt egyáltalán külön el kell mondani –, hogy a szigorúan szükségesnél valamivel is közelebb kerüljek kerüljek Elliot Boydhoz.
Nyitókép: Pagony