Nagyon egyszerűen össze lehet foglalni, miről szól Goran Vojnović regénye, A fügefa: egy szlovén-bosnyák-horvát családról (itt egy részlet a kötetből). A közép-kelet-európai olvasó már ennyiből sejtheti, hogy a könyv sokkal több, mint sima családtörténet – már ha létezik ilyen egyáltalán. Háborúról azonban csak nagyon érintőlegesen van szó benne. Ez valójában egy már-már lírai finomsággal megírt regény, amelyben a külső világ borzalmai helyett sokkal inkább a lelkek háborgására került a hangsúly.
A szlovén író érzékletes tablót fest a szereplői sorsán keresztül az egész Balkán 20. századáról, pedig alig-alig említ konkrét történelmi eseményeket. De apróságokban megjelenik minden: a zsidóüldözés a II. világháború alatt, Jugoszlávia látszat-egysége és a fullasztó szocializmus, a délszláv konfliktus, a szétválás és a függetlenedés utáni tanácstalanság.
A szövegben azonban fontosabb, hogy mindezek társadalmi szinten hogyan hatnak, milyen formában szüremlenek le az egyes emberek életébe: elhallgatásként, némaságként, idegenségként, másokat figyelmen kívül hagyó döntésekként. A felelősségvállalás hiányaként, mélyre temetett gyűlöletként és bosszúvágyként. Árulásként, elhagyásként és elhagyatottságként. Felejtésként vagy épp ellenkezőleg, gyötrő bűntudat és emlékek képében. Álmokként, amelyeket az életünkről dédelgetünk, és a valóságként, amit nem akarunk elfogadni. Közösen megélt magányként.
A múlt, mint fekete lyuk
A regény főhőse és egyik narrátora Jadran, egy a harmincas éveiben járó szlovén férfi, aki olyan munkát végez, amire nem különösebben büszke (online fogadásokhoz ad tippeket). Az élettársa, Anja éppen munkanélküli, van egy óvodáskorú kisfiuk, és Ljubljanában élnek. (Azokat a részeket, amelyekben a főszereplő nem szerepel E/3-ban olvashatjuk, akár úgy is, mintha ő mesélné.)
A főszereplő apja, Safet bosnyák, aki fia kilencéves korában egyik napról a másikra felszívódott az életéből, így ő egyedül maradt anyjával, Vesnával. Csak anyai nagyszüleit ismeri, Aleksandart és Janát, akik a (későbbi) horvát-szlovén határvidéken élnek, a Pirani-öbölnél.
A regény a nagyapa halálával indul,
ez az az esemény, amelynek hatására Jadrannak (és Vesnának is) szembe kell néznie a múlt árnyaival.
Jadrannak – ahogy mindannyiunknak – szüksége van arra, hogy értse, tudja, ki ő, honnan származik, azonban a történet tátongó lyukakkal van tele. Sokáig nem is állnak számára össze az egyes fejezetek, hiszen mindenhonnan hiányzik egy-egy kulcsmomentum. Hogyan kerültek össze a szülei? Miért tűnt el az apja? Miért ment el a nagyapja Egyiptomba? Mi történt a nagyanyjával? Miért olyan az anyja, amilyen? Egy ilyen hézagos, pozitív példákban nemigen bővelkedő háttérrel kellene egészséges, bizalmon alapuló párkapcsolatot működtetnie. Nem annyira meglepő, hogy nehezen megy neki, és Anjával való viszonyát is kínzó kérdések tömege kíséri.
„Meg kell találnom ezt az embert, és át kell hatolnom a feketeségen, amit úgy képzelek el, mint egy mély lyukat, ami beszippantja. Ez a fekete lyuk tele van vele, Janával, érzem, ez a feketeség tele van anyámmal és Majával, és talán még velem is (...).
Talán a feketeség az egyetlen dolog, ami összeköt minket.
(...) Közelebb kell kerülnöm a feketeséghez, belemerülni, még ha többé nem jövök is fel a felszínre, mert tudom, érzem, hogy mindannyian benne rejtőzünk, és hogy rajta keresztül vezet az út mindenhez, rajta keresztül vezet az út hozzám. Talán ott van az otthonom” – gondolja egy helyütt.
Kérdések válaszok nélkül
A kilépést, a tettetést, és az elhallgatást már Jadran dédanyja, Ester Aljehin elkezdte, aki felvette a Branislava nevet, és szó nélkül elhagyta a férjét, majd új életet kezdett Aleksandar nevű kisfiával egy másik országban. „Megvetette a világot, amely nem is próbálta titkolni földhözragadt gyűlöletét minden iránt, ami más, ezért dédanyám különös élvezettel hazudott az arcába, és megjátszotta, hogy éppen olyan, amilyennek ez a hitvány világ látni akarja.”
Ebben a családban tehát nincsenek drámai veszekedésekkel kísért kilépők.
Más-más okokból persze, de Safet, Aleksandar és Anja is szó nélkül tűnik el a párja (és gyermeke) életéből. És tulajdonképpen Jana is szavak nélkül „vonul vissza”, bár ő szellemi és érzelmi síkon válik egyre elérhetetlenebbé az agyvérzése, majd a demenciája miatt. Az otthagyottak pedig magukra maradnak a gondolataikkal, a kétségeikkel, az önváddal, hiszen magyarázatot egyikük sem kap – vagy csak jóval később, amikor már nem sok jelentősége van.
Jana viszont bizonyos szempontból a szabályt erősítő kivétel. Magyarázatot ugyan ő sem kap, de nem is nagyon keres. Rá ugyanis az egyedüllét a többiekkel ellentétben nagyon jó hatással van, szinte kivirágzik attól, hogy önálló entitásként, a férje nélkül élhet. És ahogy Aleksandar visszatérése kézzelfogható közelségbe kerül, össze is roskad.
Érdekes, hogy Jana felejtésében az egyébként magukat ateistának tartó, spiritualitást és szentimentalizmust nélkülöző hozzátartozói mind valamiféle tiltakozást vélnek felfedezni. Így szegül szembe azzal, hogy Aleksandar korábban sosem vette figyelembe, hogy mit szeretne, és azzal, hogy feleségként mindig csak valakinek a csatolt része volt. Az véletlenül sem merül fel bennük, hogy egyszerűen csak a romló egészsége miatt történik mindez.
A titkolózás, a játszmák és az érzelmi hadviselés azonban nemcsak a szülőkre jellemző a regényben,
hanem visszafelé is: Vesna például nem árulja el az apjának, hogy Janának agyvérzése volt. Konokul hallgat mindenki, így aztán hallgat Jadran is, például arról, hogy mit sejtett meg a nagyapja halálakor. De legfőképpen és legkétségbeesettebben Anjával szemben hallgat, amikor a párja azt várná tőle, hogy magyarázatot adjon valamilyen tettére. Jadran tudván tudja ezt, mégis csomó van a nyelvén. Anja pedig fecseg ugyan, kínjában, feszültséglevezetésként, de a lényeget ő is sokszor elkerüli.
És hiába éreznek szeretetet, szerelmet egymás iránt Vojnović karakterei, azt megmérgezi a konok némaság. Az „együtt” iránti vágyukat folyamatosan a széthullás fenyegeti, mert úgy tűnik, mintha ebben a történetben érzelmileg mindenki elérhetetlen lenne mások számára.
A családi történet elmesélése, legalább részben, csak egyetlen alkalommal válik lehetségessé: amikor anya és fia először mennek a nagyapa házába a halálhír után, és Vesnából a fényképeket nézegetve törnek fel az emlékek. Később ugyanúgy visszamenekül a hallgatásba.
Mi és ők
De nem csak az egymás iránti érzéseiket képtelenek kifejezni a szereplők. Ugyanilyen bonyolult kérdés a származásé is. Habár Jugoszláviában elvileg mindenki egyenlő volt a szocializmus eszméje szerint, szlovénok, bosnyákok, horvátok és szerbek mégis gyanakodva figyelték egymást. Sőt, ahogy Aleksandar esetében látjuk, fel is használták,
őt a furcsán hangzó családneve miatt zsarolja meg a felettese.
Vojnović többször Safet szájába adja, hogy Vesna „annyira szlovén”, míg Safetet a bosnyákok sztereotípiájával azonosítják („kijött belőle” a bosnyák vére és hasonlók). Safet és sógora, Dane pedig sportot űznek abból, hogy ki tudja jobban cukkolni a másikat a népét illető sértésekkel, ám a kedélyes felszín csak a látszat, valójában nem közelednek egymáshoz.
Mindennek a közepén pedig ott áll Jadran egy zavaros identitással, és bár inkább szlovénnak tartja magát, sőt a Boszniában tett látogatása kifejezetten elriasztja, mégsem tud szabadulni ettől az apai örökségtől. „Mintha a köztünk lévő szakadékot védeném,” mondja Jadran.
A regény nem ad felmentést a főhősnek, aki egy idő után szembesül egy, a magáéval ellentétes narratívával is. Anja szegezi neki a kérdést: meddig okolhatjuk a múltunkat, a (nagy)szülői mintáinkat a saját, felnőttkori döntéseinkért? (Egyébként ugyanez a végső dilemmája az általam júliusban olvasott A Nagy Svájci főhősének is, habár teljesen más körülmények vezetik odáig.)
Vojnović nagyon ügyesen igyekszik több oldalról is megvilágítani a szereplőit, miközben nem mentegeti őket. Csak annyit állít ezzel, hogy létezhet egyszerre többféle igazság.
A változó határok és az egymástól egyre távolabb sodródó emberek közt egyetlen fizikai dolog tűnik állandónak, ez pedig Aleksandar fügefája, amit Jana akkor bízott rá, amikor még nem felejtett el mindent.
A fát Aleksandar még akkor is makacsul gondozza, amikor a felesége már őt sem ismeri fel.
Így végül nem is annyira a ház lesz Jadran öröksége, hanem ez a fa, ami számára azt szimbolizálja, hogy szeret másoknak örömet szerezni azzal, hogy a kedvenc gyümölcsüket viszi ajándékba.
Erre a fügefára bízza végül az író is a regény végkifejletét (na meg az olvasó optimizmusára). Talán, ha sok mindent már nem is változtathatunk meg, van, amit még megmenthetünk, mint az utolsó szem fügét a tél előtt.
Fotó: Mankica Kranje / Typotex
