A fügefa egy soknemzetiségű „jugoszláv” család különböző generációinak történetében. A harmincas éveiben járó, szabadságra vágyó Jadran igyekszik kibogozni a felszín alatt mindent átszövő viszonyokat. Miért sétált ki az életéből a felesége a közös gyermeküket is elhagyva? Hogyan tűnt el az apja egyik napról a másikra, és ez miért érte váratlanul az anyját is?
Miért burkolódzott hallgatásba a nagyanyja már jóval azelőtt, hogy demenciába süllyedt volna? Jadran, hogy megértse a jelent, az emlékek töredékeiből rakja össze a családja történetét, eközben pedig arra is rájön, hogy a múlt nem menti fel a jövőért való felelősség alól. A Balkán zűrzavaros világában, ahol a megszűnő, majd újonnan keletkező államok és határok az emberek sorsát is végzetesen átírják,
csak a nagyapja kertjében álló fügefa éli túl sértetlenül a viharokat.
A fügefa a családi és nemzeti megosztottság megható, lebilincselő regénye. Vojnović egy család élményein keresztül mutatja be hazája közelmúltbeli történelmét, a kívülállókkal szembeni gyanakvást, a faji és kulturális feszültségeket. Egy olyan világot tár fel, ahol egy idegenül csengő név fenyegetést jelenthet vagy tönkretehet embereket. Az emlékek pusztítóak lehetnek, ahogy azt a balkáni háború is bizonyította, de egyben fenntartanak minket.
Goran Vojnović: A fügefa (részlet)
Fordította: Reiman Judit
Egy héttel később Aleksandar és terhes felesége, Jana az öt kilométer hosszú úton gyalogoltak Bujéból Momjan felé. Aleksandar pár méterenként odafordult a feleségéhez, várva megvető tekintetét, várva, hogy a holtfáradt Jana megáll, és megkérdezi, hogy elfelejtette-e, hogy ő terhes, és még milyen messze van az ő telkük. De Jana csak szótlanul ment utána.
Aleksandar tudta, hogy a felesége hallgatása semmi jót nem jelent, és az út végén nem fog lelkes szavakat hallani tőle, de most már nem hagyhatta abba, csendben ment tovább, nem akarván alkalmatlan megjegyzésekkel tovább rontani a helyzeten. Sem előtte, sem utána, soha többé nem tűnt neki a Bujéból Momjanba vezető út olyan hosszúnak, mint azon a reggelen, soha nem állt sem előttük, sem utánuk olyan végtelen út, olyan meredek emelkedő, annyi kanyar az isztriai dombok között.
Jana már látszódó hasával sem maradt le mellette. Ha Aleksandar szaporázta a lépteit, ő is gyorsított, és Aleksandar tudta, hogy ebből nem sül ki semmi jó, csak remélte, hogy Jana majd megáll Momjan előtt, és még útközben elmondja, ami a szívét nyomja. Ám a felesége még akkor is hallgatott, amikor Aleksandar megállt, és széttárta a karját.
Itt vagyunk.
Megmutatta a napfényben fürdő öblöt, aztán ujjával végigmutatott a partvidéken egészen Umagig, amely eltűnt a tavaszi ködben, majd visszatért a kis, sűrűn lakott Bujéhoz, ami ilyen távolságból alig volt nagyobb Momjannál, aztán továbbment a közeli hegy lábánál kezdődő Szlovénia felé.
Mintha a természet szemen csókolt volna, így írta le a látványt Aleksandar Ristónak, azt kívánva kifejezni ezzel, hogy számára a büntetés Isten ajándéka. Aleksandar, a megrögzött ateista így jellemezte a telkét, hogy bosszantsa a nála is elvakultabb ateistát, nem tudván, hogy ezt a megtört, kétségbeesett embert ez már nemigen hozza lázba…
Isten ajándéka.
Jana sohasem emelte fel a hangját. Amikor haragudott, alig szólt, csak lassan, nagy szünetekkel ejtette ki a pár jól célzott szót, olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, de ettől mindenkinek, aki a közelében volt, felállt a hátán szőr. Üres tekintettel bámult maga elé, mintha megfagyott volna ereiben a vér, amitől először Aleksandar, majd a gyerekek, később pedig az unokák is megrémültek. Aleksandar elbeszélése szerint a tekintete sohasem volt olyan ijesztő, mint akkor, azon a reggelen Momjanban.
Isten ajándéka, mondta Jana, és egy szóval sem többet, amíg vissza nem értek Bujéba a főtér sarkán lévő házba, ahol esténként a konyha padlóján ágyaztak meg egy matracon, holmijukat kivették a dobozokból, aztán használat után visszapakolták őket, ahol a Ljubljanából hozott edényeket használták evéshez és iváshoz, és ahol felállítottak
egy kis szükségszállást egy idegen ház közepén.
Jana mindent elmondott Aleksandarnak azzal a két szóval, amiben benne volt egy egész elbeszélés egy terhes nő útjáról Bujéból Momjanba, egy világvégi házhoz zengett óda és az elhagyott ljubljanai otthon elvesztése felett érzett gyász. Ez a két szó lázadás volt minden ellen, de Aleksandar hitt az ifjonti lelkesedésben, hogy ebben a történetben sikerül majd neki Janát a maga oldalára állítania, és elkezdte építeni a házát Momjanban abban a reményben, hogy ha majd elkészül, a felesége is megtalálja az igazi otthonát benne.
Ki tudja, mi vezette Aleksandart ebben, vajon a vágy, hogy életében először a saját földjén álljon, a saját életét élje, és végleg elhallgattassa magában Ester Aljehin félelmét, vagy csak egy becsületes ember igazságérzete volt, ami azt diktálta neki, hogy nap mint nap egyenesen a világ arcába vágja, hogy ő, Aleksandar Đorđević inkább megtesz naponta tíz kilométert gyalog Momjanból Bujéba és vissza, mint hogy egy idegen ágyban aludjon. És hogy valami, amit mindenki csinál, csak ezért nem biztos, hogy helyes, és neki el kell fogadnia. Akárhogy is, egyvalami világos volt: minden nap, minden alapozáshoz felrakott kővel Aleksandarból az anyja szólalt meg, aki arra tanította, hogy időnként normálisnak számít, hogy mindenki megőrül, és a tömegek kiszolgálása nem mindig elég a túléléshez.
Jana nem járt vele Momjanba, Bujéban maradt, és apró, láthatatlan lépésekben a maga képére alakította az idegen házat. A régi tulajdonosok minden holmiját eltette szem elől. Az edényeket elvitte a konyhából, a ruhákat a szekrényekből, az ágyneműt az ágyról, még a karnisról levett függönyöket is a pincébe száműzte. Kitakarította a házat, és elkergette Aleksandar szellemeit, hogy képes legyen ott lakni, bár a férje inkább odafentre rendezkedett be a semmibe vezető kanyargós út végén.
Minden lerakott kővel több lett belőle ezen az ajándékba kapott földdarabon, és egyre kevesebb a feleségénél. Minden izzadságcseppel, ami homlokáról lehullott és a vörös föld beitta, több gyökeret eresztett ebbe a világba.
A világ egy parányi darabja most az övé lett,
nem a miénk, csak az övé. Érezte a különbséget, és nem szégyenkezett miatta, a tulajdonban igazságosságot látott, kárpótlást hontalan éveiért. Esténként sokszor üldögélt a földjén a tengert bámulva, és azt kérdezte magától, hogy ez a boldogság-e, amit annyit emlegetnek, vagy inkább az az érzés, hogy csupán létezel, sehová sem akarsz menni, mozdulatlanul ülnél itt a világ végéig.
Aleksandar és Jana két helyen építgette az otthonát, ki-ki a magáét, és hívogatták egymást látogatóba. Két koraszülött, két éretlen szerelmes gyerekes játéka volt ez, akik különbözőképpen képzelték el felnőtt életüket. Aleksandar mentsége a gyerekkora volt, amelyet szinte teljes egészében Ester Aljehin félelme töltött ki, Janáé pedig fiatal kora, kevesebb mint húsz éve, kettejüké pedig a szerelem, az ellenállhatatlan mágneses erő, ami vonzott és taszított egyszerre, és vonzani és taszítani fogja őket egy életen át.
Az egyik reggel Aleksandar szokásos útján a városban úgy döntött, hogy tesz egy kis kitérőt, és benéz a házba Janához. Napközben a munkájával volt elfoglalva, amit maga szabott ki magának, ezért sokszor bolyongott céltalanul az erdőben, jelölgetve a kivágásra ítélt fákat. A délutánt általában Momjanban töltötte, ahol a háza már kezdett formát ölteni. Hogy megtörje a mindennapos rutint, elhatározta, hogy váratlan látogatásával meglepi a feleségét. Hosszú idő óta először lépett be délelőtt a napfényben fürdő házba, és azonnal megértette, mit tett vele Jana. Abban a pillanatban észrevette, amit azelőtt az esti szürkületben nem látott fáradt szemével. Az ismeretlen tárgyak eltűntek, az idegen ház megtelt velük kettőjükkel. Az ő ételmaradékaik, az ő szennyes ruhájuk, edényeik, újságjaik.
Felment a hálószobába, az ágyon az ő ágyneműjük, ágyhuzatuk, a szekrényben az ő és Jana ingjei. Nem voltak sehol a ruhák, amiket Risto kiszórt a szekrényből, ő pedig visszaakasztotta. Nem maradt semmi nyom a régi lakók után, akik itt ettek, aludtak, éltek. Végre egyedül voltak a házban, már nem volt senki, aki láthatatlanul ott járna a nyomukban, senki, aki hangtalanul lépkedne a csikorgó lépcsőn,
aki a huzattal együtt bolyongana egyik szobából a másikba.
Most már csak Janát látta a házban, aki lent a konyhában vacsorát főzött, mosott ruhát teregetett a házak közé kifeszített kötélre. Látta, ahogy kihajol az ablakon, és várja, hogy fáradtan hazatérjen Momjanból, látta, ahogy, miközben ő elhúzza a konyhaasztalt és leteszi a matracot a konyha padlójára, a fürdőszobában felveszi a hálóingét, és az ajtóban állva várja, hogy elkészüljön a fekhelye, hogy lefeküdhessen. Aleksandar tudta, hogy azért látja a feleségét, mert emlékei megtöltötték e ház minden zugát, kiszorítva onnan mások emlékét. A ház megadta magát nekik, és elfogta a vágy, hogy bezárkózzon vele kettesben és szeretkezzenek, és elfelejtsék a múló napokat és éjszakákat.
Csak most vette észre, hogy Jana nincs otthon, rémülten kirontott a házból, és eszelősen rohangált a városban, várandós feleségét keresve.
Jana ezalatt Momjanban járkált Aleksandar házának falai között, kezével végigsimítva rajtuk, mintha le akarná róluk tépni férje kötődését ehhez az Isten háta mögötti helyhez, mintha érintésével akarná megérezni, magába szívni és eltelni vele.
Bolyongott a falak között, és elképzelte, ahogy Aleksandar délutánonként versenyre kel az éjszakával, igyekszik a legtöbbet építeni, amíg még világos van, és nem nyeli el a házával együtt az alkony, nem küldi vissza a városba, őhozzá. Elképzelte a férjét, ahogy ott áll a csupasz falak között, mint egy festő a vásznával, és megpróbálja lefesteni a házat. Melegség, pattogó tűz, a felmelegített borjúpörkölt illata, és a falak, amelyek tapintása olyan, mint a finom emberi bőr. Látta Aleksandart a falak között vele és a gyerekükkel, elbújva minden elől, ami nem ők, nem ők hárman. Soha nem kérdezte meg tőle, hogy milyen lesz a házuk, de most világosan látta a férjét, amint ujjaival formálja családi fészküket, menedéküket.
És akkor elkezdődött. A hasához kapott, és tudta, hogy nem fog Bujéba érni, itt szüli meg a gyermekét Momjanban, Aleksandar befejezetlen házának tövében.
Kilépett az útra, körülnézett, hogy jön-e valaki, bárki.
Sem először, amikor Aleksandar idehozta, sem most, amikor egyedül jött idáig, egy árva lélekkel nem találkozott az úton. Az út melletti házakban sem látott senkit, de Bujéban is üresnek látszottak a házak, bár még laktak bennük emberek. A szeme sarkából néha látott fantomokat, akik lopva kikandikáltak az ablakon vagy udvarok mélyén tettek-vettek. Néha hallott érthetetlen hangokat, amelyek a téren át elértek hozzá, de neki úgy tűnt, hogy ezek az emberek az ő házában laknak, és el akarják üldözni onnan őt, a betolakodót, ezért gyorsan becsukott ajtót-ablakot, és a konyhai edénycsörömpölésbe menekült.
Ám most szeretett volna fantomokat látni. Vágyott a hangjukra, cipősarkuk kopogására, a krumplihámozó kés, a mosogató szélét súroló ruha hangjára, bármire, ami elárulta volna jelenlétüket a zárt ablaktáblák mögött. Nem akart hinni a síri csöndnek, és a testét elhagyni kívánó gyermek sem akart, ezért odarohant egy kapuhoz, és teljes erejéből ütni kezdte. Ököllel ütötte-verte a tömör tölgyfát, és közben hangokat vélt hallani, olyanokat, mint Bujéban, érthetetlen hangokat, amiktől félt, de folytatta a dörömbölést, mert a gyerek ki akart jönni, és nem félt a fantomoktól, a kapunak ki kellett nyílni, meg kellett nyílnia a gyerek előtt, aki be akart menni.
Ez a gyerek nem volt betolakodó, nem akart elbújni, fantomok és emberek közé akart menni, az ő szemében mindenki egyenlő volt, mindenkit megértett, ezért továbbra is verte az ajtót, amely végül kinyílt előtte. A gyerekre egy öregasszony apró szemei néztek, és mondtak valami érthetetlen dolgot, de Jana ezúttal mindent megértett.
Aleksandar a fáradtságtól botladozva kaptatott felfelé, mikor meglátta az öregasszonyt, aki az út közepén állt. Mintha rá várna, ezért azt hitte, hogy csak látomás. Már máskor is látta, de mindig csöndben tett-vett a háza körül, és mindig visszahúzódott, amikor meglátta őt, eltűnt a ház sarka mögött, de most egyenesen a szemébe nézett, és behívta magához. Még egy fantom is jobb, mint a kétségbeesés, gondolta Aleksandar, követte az öregasszonyt a házba, és amikor meghallotta a gyereksírást, megbabonázva megtorpant egy ismeretlen nő előtt,
aki az ő a lányát tartotta a karjában.
Isten ajándéka, mondta, amikor az ismeretlen nő az ő hatalmas tenyerébe tette az apró gyereket. Isten ajándéka, ismételte utána Jana kimerült hangján, és Aleksandar csak most vette észre a sarokban fekvő feleségét. Leült az ágyára, meg akarta csókolni, de Jana félrehúzódott.
Ígérd meg, kezdte, de nem folytatta. Teste még mindig remegett a hosszan tartó megerőltetéstől.
Ígérd meg, hogy nem fogod engedni, hogy ide-oda költöztessenek minket… a világban.
Megígérem, mondta Aleksandar, és megcsókolta felesége izzadt homlokát.
A szobában ekkor érthetetlen hangok áradtak szét, amelyek simogatták, átölelték őket, ének csendült fel. Aleksandar az öregasszonyt kereste tekintetével.
Grazie, donna sante.
A háború után először szólalt meg olaszul. Megszakította a magára vetett varázslatot, és a házban kószáló hangok hirtelen értelmet nyertek. Az ismeretlen nők suttogva dicsérték az újszülött kislány szépségét, anyja szemét és apja ajkait fedezték fel rajta.
Támogatott tartalom.
