„Néha kell egy kis csönd, hogy a szavak összegyűlhessenek a nyelven, és ha már mind együtt vannak, egyszerre merjenek előugrani” – olvassuk Cristina Rivera Garza Pulitzer-díjjal kitüntetett gyászkönyvének elején. (Itt találsz belőle egy részletet.) Ez az egzakt és metaforikus, banális és bölcs mondat mintha egyszerre írná le a spanyol nyelven három éve, magyarul pedig a Sonora gondozásában, Eőry Zsófia fordításában idén májusban megjelent kötet cselekmény- és keletkezéstörténetét. A Liliana legyőzhetetlen nyara a szavak összegyűlésének és előugrásának történetét mutatja le.
Manőverek műfajok között
A kiadvány hátsó borítóján azt olvassuk, „Liliana Rivera Garzát 1990. július 16-án, Mexikóvárosban gyilkolták meg. Testvére, Cristina Rivera Garza huszonkilenc évvel később rekonstruálja húga utolsó éveit, miközben arra keresi a választ: miért és ki által veszítette életét Liliana egy átlagosnak tűnő nyári napon,
s hogyan maradhatott büntetlenül a lány gyilkosa?”
A memoár és önéletrajz kategóriában frissen Pulitzer-díjat nyert kötet heterogén műfajú. Tartalmaz oknyomozást, család-, nőtörténetet és dühös politikai kirohanásokat, a szerző idéz újságcikkeket, vallomásokat, valamint felvillant néhány urbanisztikai mozaikot is. Az igazságszolgáltatás reményében indított harc és a saját nyomozás bemutatásánál azonban szerintem jóval izgalmasabb, ahogy a Liliana legyőzhetetlen nyara a gyásznak, az indulatnak és a tehetetlenségnek egyaránt hangot ad.
Elvégre az elmondhatatlan elbeszélésének formáját, a hallgatás megtörésének módozatait keresi a kötet. A meggyilkolt testvér impresszionista portréja pedig a családtagok és a barátok visszaemlékezéseiből, illetve a lány napló- és levélrészleteiből rajzolódik ki. Mindeközben a szerző halványan, vízjelszerűen, mintegy a húgáénak inverzeként a saját arcmását is felskicceli. Az osztályharcos, szerelemben kételkedő, istentagadó fiatal szociológusét, aki a mexikóvárosi civil mozgalmakban való női részvételből írta a szakdolgozatát és foglaltházak szűk szobáiban kutatott a szabadság után.
Cristina Rivera Garza profin egyensúlyoz a true crime meg az autofikció között. Azonban a szabályszegő-határsértő manőverezés követésénél nekem jóval érdekfeszítőbb volt azt figyelni, ahogy a testvéri sors és az írói éntörténet egymásba tükrözése
harmonikus struktúrába rendezi ezt a módszertanilag nem mindig transzparens, indulatoktól terhes, kollázsszerű szöveget.
Az ügyiratszámok meg a fárasztó öngyűlölet
A korábban többek között Anna Segher-, José Donoso- és Sor Juana Inés de la Cruz-díjjal kitüntetett mexikói szerző húgát, Lilianát Mexikóváros Azcapotzalco kerületében gyilkolták meg. A kötet elején megismerkedünk a környék tömbházaival és sugárútjaival. Art deco-villák és égett zsír szagát árasztó taco-standok mellett haladunk el. Lepusztult erkélyek, egyedül játszó kisgyerekek, kóbor kutyák és talán gyilkosok között.
A napsütötte főváros nyüzsgő utcáiról az elbeszélő a bürokrácia fullasztó, kafkai labirintusába vezet. Ügyiratszámokat ismerünk meg és mérsékelt munkakedvű csinovnyikokat. A Ritkán Használt Iratok Tárának emlegetése pedig arról győz meg, hogy a hivatali ügyintézésnél semmi sem szürreálisabb. Nyugtalanságot és végtelen türelmet tapogatunk ki a sorok mögött. „A düh sokban hasonlít a belenyugvásra. A tehetetlenség pedig a rémületre” – világítja meg a szöveg. Egy ponton pedig a szerző azzal szembesít, hogy mennyire bénító és kimerítő tud lenni az öngyűlölet.
Nemcsak térben, de időben is nagy távlatokat jár be az első fejezet, amely egy huszonkilenc évig tartó néma bolyongás utolsónak hitt napját beszéli el negyven oldalon. Aztán, ahogy az olvasással haladunk, rádöbbenünk, hogy az eddigi cél- és hasztalan kóborlásnak ez csak a kezdete.
Az eredménye pedig végső soron a könyv maga.
Levendulaszínű ládák és kartondobozok
„Ez a város bárkit képes befogadni. És bárkit képes meggyilkolni. Egyszerre bőkezű és egészségtelen, mindent felhalmozó és látványos. Nincs rá megfelelő szó” – olvassuk egyből a második oldalon. De akkor még nem fogunk gyanút, hogy az utolsó idézett mondat nemcsak a nyolcmilliós metropoliszra vonatkoztatható, hanem a szöveg igazi tétjére is.
Elvégre a Liliana legyőzhetetlen nyara a szavak meglelésének és kimondásának lenyomata. Annak a krónikáját rögzíti a kötet, ahogy a jog, a remény, a harag meg a gyász nyelvet talál valamire. (Vagy éppen nem lel szavakat, és akkor a csend marad.) És ahogy a szerző-elbeszélő a szó szoros értelemben megtalálja a halott húga szavait. A Liliana ingóságait őrző, három évtizede érintetlen kartondobozokból és levendulaszínű ládákból ugyanis előkerülnek a lány kamaszkorában írt naplói és levelei (továbbá azok több változatban is fennmaradt vázlatai).
Hátborzongató olvasni a későbbi gyilkosnak címzett passzusokat, és egyre-másra fedezni fel a végkifejlet felől magukat intő jelként mutató motívumokat. (Hajmeresztő különben az is, hogy az ördögi tettet végrehajtó férfinak Ángel a neve.) És bár a szerző nem tér ki a válogatás szempontjaira, tekintetbe kell vennünk,
hogy a kötetbe került részletek óhatatlanul a narratíva megképzéséhez kínálnak számunkra cölöpöket.
Éppen ezért egy idő után azon kaptam magam, hogy az idézetek már nemcsak a konkrét áldozat hangjaként szólalnak meg, hanem tágabb jelentéssel felruházva is: a mindenkori fecsegő, szertelen és tehetetlen szerelmes természetrajzának elemeiként mutatják magukat. Álljon itt a számtalan közül csak egyetlen példa. „HÜLYESÉGEK árán tanultam meg szeretni” (csupa nagybetűk az eredetiben) – olvassuk a kamasz Liliana naplójából kimásolt mondatot, aminek piszok nagy súlyt ad a rá váró erőszakos halál, és ami mégis ismerős bárkinek, aki próbált szeretni valaha.
A kékség könyve
„Lehet valaki boldog, ha gyászban él?” – teszi fel a kérdést a szerző a kötet elején. „A gyászban élt élet ezt jelenti: sohasem vagy egyedül” – olvassuk egy helyütt. Másutt pedig, más fénytörésben feltűnik ennek a visszája is: „Hogy is ne gondolnám, hogy valamilyen úton-módon most már minden veled kapcsolatos?” Színre kerül tehát az életnek perspektívát adó és azt egyszersmind le is uraló gyász minden árnyalata. És hogy mi vajon a bekezdés elején feltett kérdésre a Liliana legyőzhetetlen nyarának válasza? Amikor elveszítünk egy számunkra fontos személyt, sosem lesz már olyan „bosszantóan kék” az ég, mint azelőtt, de ha sikerül nyelvet találni a gyásznak,
azzal elűzhetünk pár sötét felleget.
A kötet címe utal Liliana utolsó hónapjaira, illetve a kötet mottójául választott Camus-idézetre is („A legnagyobb télben tanultam meg, hogy legyőzhetetlen nyár lakozik bennem.”), amellyel a lány egy szakítás miatt szomorú évfolyamtársát ajándékozta meg. A Liliana legyőzhetetlen nyara azonban se nem téli, se nem nyári kötet. Cristina Rivera Garza inkább a kékség könyvét írta meg.
Kék Liliana ceruzáinak hegye és kékek a golyóstollal írt iktatószámok is. Kékek a virágminták a lány ruháján és a betűk is világoskék színűek, amik a La Prensa című napilap nyitóoldalán az olvasók tudtára adták 1990. július 27-én a halála okát. Kék színű a magyar kiadás Miklós Martin tervezte csodaszép és kifejező borítója is. Kék fölöttünk az ég, ha minden rendben van, és kéknek látjuk az úszómedencék vizét is a csempék miatt. A szerző a medencék klóros vizében találja meg azt a médiumot, ami őt és a húgát összeköti. A kötet végén ezt így fejezi ki:
„Ki-ki a maga útját járta a világban, de a medencében találkoztunk, ott testvérek lettünk. Ez volt a testvérségünk legmeghittebb helyszíne. És még ma is az.”
Bár a Liliana legyőzhetetlen nyara lapjain a megbocsátásnak nincs helye (a gyászfeldolgozásnak ezen fázisától persze ez el sem várható), azonban azt mintha felkínálná a szöveg zárlata, hogy a jövőben a kék akár a boldogságban élt gyász színe is lehet.
Az író, aki szavakból emelt a testvérének emlékhelyet
A Liliana legyőzhetetlen nyara azt a folyamatot követi, mely során a félelem által megfagyasztott történet olvadni kezd és formát keres. A könyv tanulsága szerint Liliana Rivera Garza élete és halála nem mesélhető el családregényként, és bár a szerző törekvései között kétségkívül ez is szerepelhetett (ld. „Romba fogjuk dönteni a patriarchátust.”), a végeredmény a feminista-aktivista olvasaton is túlmutat.
Mint ahogy szétfeszíti a true crime műfaji határait is.
A Liliana legyőzhetetlen nyara felkavaró és zavarba ejtő kötet. Megrázó tartalmán túl ezt úgy éri el, hogy a gyász meglelt mondataival az öngyűlölet elfogadássá válását modellezi.
Cristina Rivera Garza szavakból emelt a húgának ércnél maradóbb emlékhelyet. Noha megnyugvásnak a könyvben nincs nyoma, üzenete paradox módon mégis reményteli. A pusztításvágy nyelvének szövegteremtő aktussá alakulását láttatja ugyanis. A gyászmunkát ábrázolja, mely által születéssé íródik a halál.
Borító: Miklós Martin, Szerzőfotó: © John D. and Catherine T. MacArthur Foundation.
