Testvére gyilkosa után kutat az író a Pulitzer-díjas kötetben ‒ Olvass bele!

Testvére gyilkosa után kutat az író a Pulitzer-díjas kötetben ‒ Olvass bele!

A frissen Pulitzer-díjjal kitüntetett Liliana legyőzhetetlen nyara gyásztörténet, emlékirat, oknyomozó tényregény, társadalmi elemzés, de mindenekelőtt dühös, fájdalmas kiáltvány a nők bántalmazása ellen, az elszámoltatás és a felelősségre vonás mellett.

Könyves Magazin | 2024. május 16. |

Tavaly a Time Magazine által az év legjobb könyvei közé választott, nemrég pedig Pulitzer-díjjal elismert regényben napjaink egyik legelismertebb mexikói szerzője, Cristina Rivera Garza

a testvére halálának rejtélyes és tragikus körülményeit kutatja.

Liliana alig húszévesen lett gyilkosság áldozata, az eset lezáratlan maradt, a tettes pedig büntetlenül megúszta. Rivera Garza naplórészletek, rendőrségi jelentések, személyes interjúk, lírai hangú, bensőséges visszaemlékezések segítségével rekonstruálja Liliana utolsó éveit, miért és ki által veszítette el az életét.

A Liliana legyőzhetetlen nyara magyarországi megjelenését már év eleje óta várjuk, az itthon a Sonora gondozásában nemrég kijött kötetből Eőry Zsófia fordításában olvashattok egy részletet.  

Cristina Rivera Garza: Liliana legyőzhetetlen nyara (részlet)

Fordította: Eőry Zsófia

[harrisburg trail]

Gyorsan szerveztük meg az utat. Az ember akár éveken át nem tud semmiről, de ha egyszer tudni akar, azonnal akar megtudni mindent. Különös sietség – mintha hajszál választana el attól, hogy megmentsem – járta át azokban a napokban az idegességet. Az egyetemen minden hallgatónak olyan arca volt, mint neki, és az, hogy őt láttam mások homlokán, mások dús hajával keretezve, sírógörcsöt váltott ki belőlem; azzal próbáltam leplezni, hogy kimentem a mosdóba. Abban a félévben elég sokszor mentem ki. Aztán ott voltak még a rémálmok is. Azt álmodtam, hogy meggyilkolják, és amikor akadozó légzéssel, izzadt homlokkal, hatalmas nyomással a mellkasomon felébredtem, rájöttem, hogy a valóság sokkal rosszabb: Liliana nem volt mellettem.

Lilianát 30 éve eltemettük.

2019 karácsonyát a houstoni házban töltöttük. A szüleim elég izgatottan érkeztek, várták, hogy kiélvezhessék ezeket a napokat, rokonokat látogathassanak, megfeledkezhessenek a diétájukról, és elmesélhessék az ezerszer hallott történeteket. Hamar alkalmazkodtunk az évekkel azelőtt kialakított szokáshoz: reggelente sétálni mentünk a Harrisburg Trailhez, egy eredetileg biciklistáknak kialakított úthoz nem túl messze a háztól. Körülbelül 50 percig tartott, mire bejártuk édesapám lassú lépteivel, akit a magas vérnyomás mellett a jobb lábában keletkezett vérrög is hátráltatott. Bár 84 éves férfi létére valóban lelkes volt és erős, egy időre leült a sétány egyik padjára, addig pedig édesanyám és én elmentünk az út végéig, majd visszafordultunk, és a pihenőpontjánál újra találkoztunk vele. Egy napsütéses napon, amikor a madarak szokatlanul nagy felhajtást csaptak a tölgyfák ágai között, amikor megőrültek a mókusok és elszabadultak a kutyák, gondosan megválogatott szavakkal,

lassan megmondtam nekik, hogy megpróbálom megszerezni Liliana aktáját.

Egy pillanatra megmerevedett a világ. Szélforgatag rázta meg a fák ágait, és száraz leveleket szórt a hajunkba. A grapefruitfák illata soha nem volt még ennyire átütő. A tél legmélyén valami csak arra várt, hogy megtörténhessen. Édesapám, a kimerült, ezerszer megtört férfi leült, kinyújtotta a jobb lábát a padon, és azt mondta: segítek, amiben csak tudok. Édesanyám kinyitotta a szemét – egyszerre megtelt könnyekkel –, és azt mondta: igazságot kell végre szolgáltatni.

Úgy döntöttünk, hogy nem készülünk bonyolult újévi vacsorával: lisztből és kukoricából sütött tortillát meg achiote fűszeres, ananászos húst vettünk a Flamingoesban, egy indiai család üzletében, ahol hagyományos mexikói ételt árultak. Aranyszínű lapostányérral meg lenvászon szalvétával terítettünk, és a legszebb evőeszközöket is elővettük – hogy húsos-ananászos tacót együnk. Középre tettük a fehér virágos dobozt; hetekkel korábban vásároltam, akkor még csak egy csomó virághagyma volt egy faládikányi földben. Mellé most először Liliana fényképét is kiraktam. Apró, meggyszínű képkeret megkopott aranyszegéllyel, ebben tűnik fel a magaslati tél csípős napfényében fürdő arc. Ennyi idő elteltével a haja egy merő csillogás. Azt a kerek lencsés szemüveget hordja, amelyet én választottam neki egy mexikóvárosi bolhapiacon; a kis karikák szűk oldalát nagy műgonddal méretezték. Óriási, sötétzöld flanelblúzt visel, lecsúszik a vállán. Ajkai épp kinyílnak, de nem azért, hogy mondjon valamit, hanem hogy levegőt vegyen. Liliana egyenesen a kamerába néz, a tekintetét évekkel később kétségbeesettként értelmeztem. Vagy zavartként. Vagy szemrehányóként. Most, amikor vacsora közben a szemem sarkából odalestem,

úgy tűnt, másként akar megszólítani minket.

Most először beszéltünk róla egész mondatokban. Azzal ellentétben, amire számítottam, egyikünk sem fakadt sírva. Senki sem rogyott térdre, hogy menten elájul. Egymás után, a maguk ritmusában peregtek a jelenetek. Egy mosoly itt. Egy sóhaj ott. Liliana kislányként, ahogy szobáról szobára követ engem Chihuahuában, a deliciasi házunkban. Liliana úszás közben. Az első nap az oviban. Liliana a gyerekkórházban, ahova egy szörnyű vesefertőzés miatt került. Liliana utánozhatatlan mosolya. A szeretete. A törődése, amelyet az évek során mindannyiunkra kiárasztott. Pontban éjfélkor egyesével a szánkba vettük a tizenkét szőlőszemet. Mind ugyanazt kívántuk: szolgáltassanak igazságot. Aztán felemeltük a poharunkat, és koccintottunk. Amikor átöleltük egymást, és már nem tudtuk visszatartani a könnyeinket, arra gondoltam, hogy ez egy újabb dolog, amit soha nem csináltam a húgommal: nem pezsgőztünk.

Másnap a szinte teljesen kihalt Harrisburg Trail közepén magányos biciklis tekert végig az úton. Szó nélkül kinyújtotta felém a kezét. Szó nélkül megértette velem, hogy el kell vennem a borítékot, amelyet átnyújt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Lépfene, gondoltam azonnal. Van még olyan halálos méreg, amelyet lezárt borítékba raknak? Végül mégis elvettem, mert meg akartam leckéztetni a reggeli paranoiámat. Mire kinyitottam, mire kivettem belőle a kártyát, és két bankjegyet, egy húsz- meg egy ötdollárost pillantottam meg benne, a biciklista már köddé vált. Sohasem tudtam meg, hogy a kevés, újév reggelén sétára induló ember közül miért pont engem választott a fiatal, száraz bőrű, csontos kezű biciklista. De megköszöntem neki. Azt mondtam: köszönöm, Liliana.

Hogy is ne gondolnám, hogy valamilyen úton-módon most már minden veled kapcsolatos?

Abban is az ő kezét láttam, hogy úgy hat hónappal korábban meghívtak (és igent mondtam), hogy tartsak egy intenzív kurzust az UNAM rendezvényközpontjában, a Kék Házban 2020 elején. Abban is az ő kezét láttam, hogy Saúlnak olyan könnyen sikerült elintéznie, hogy 2020. január 9-én mindketten Mexikóvárosban legyünk. A gyászban élt élet ezt jelenti: sohasem vagy egyedül. A halottak láthatatlan, de számtalan módon megnyilvánuló jelenléte a nap legapróbb rezdülésébe is elkísér minket. A váll fölött, a hang mellett, a léptek visszhangjában. Az ablakok fölött, a horizont irányában, a fák árnyékai közt. Mindig ott vannak és mindig itt vannak, velünk és bennünk és kint, körülölelnek a melegségükkel, megvédenek az időjárás viszontagságaitól. Ez a gyász feladata: felismerni a jelenlétüket, és igent mondani rá. Mindig ott van egy másik szempár, ugyanazt nézi, amit én; elképzelni a másik nézőpontot, elképzelni, mit láthatnak az én érzékszerveimen keresztül valaki más érzékszervei – ha jobban megnézzük, ez a szeretet pontos meghatározása.

A gyász a magányosság vége.

[mimosas 658

Ismét Azcapotzalcóba megyünk, ez a terv. Saúl este érkezett, hogy Mexikóvárosban találkozzunk, nagyon későn kopogott be a szobámba, amely a szálloda hátsó részében, egy csigalépcső tetejéről nyílt. Hogy vagy?, kérdezte. Felkészültél a holnapra? Kedvetlenül, mégis aggódva mosolyoghattam rá. Még elindultunk bekapni valami könnyebb ételt a Roma kerület kivilágított utcáin, és már majdnem feladtuk, amikor találtunk egy nyitva lévő japán éttermet. Mikor változott így meg ez a város? Mellettünk egy pár angolul beszélt, de nem az Egyesült Államokból érkeztek. Láttunk egy német csoportot. Mindenki, még azok is, akik egyértelműen mexikói dialektusban beszéltek, nagyon világos bőrű volt, gesztenyeszínű haját kibontva hordta. Ráadásul mind fiatalok. Az, hogy a fél világot kritizálhattuk, elérte a célját: kikapcsolt és megnevettetett minket. Miután visszaértünk, de még nem zuhantunk holtfáradtan az ágyba, felnéztünk Mexikóváros égboltjára a nagy üvegablakon keresztül. A mesterséges fényekkel kilyuggatott feketeség egyik ráncában ott pislákoltak a csillagok. Csillagok a múlni nem akaró múltból.

Igazi csillagok.

Mielőtt elindulnánk Azcapotzalcóba, találkozunk az ügyvéddel, Héctor Pérez Riverával a Narvarte kerületben, az Egyesület az Emberi Jogok Gyakorlásáért szervezethez tartozó irodájában. Egy barátnőm ajánlotta, és októberben vettem fel vele a kapcsolatot, hogy találja meg Liliana aktáját az igazságszolgáltatás zavaros útvesztőiben, amelyek egyben a büntetlenség zavaros útvesztői is. Amikor láttuk, hogy a bürokratikus kudarcok sorozatszerűen, hivatalos formában, lila bélyegzővel ellátva érkeztek meg az email-címemre, úgy döntöttünk, panaszt nyújtunk be az emberi jogi szervezetnél december közepén, közvetlenül azelőtt, hogy a mexikóvárosi főügyészség munkatársai megkezdenék a téli szünetet. Ha minden rendben megy, hamar megkapjuk a választ, mondta Héctor. Saúl gyanakvóan méregette, amikor késve érkezett meg a találkozónkra, és a szokásos ürügyet, az elátkozott városi forgalmat vette elő, bár azt a részletet is hozzátette, hogy defektet kapott a biciklije. Saúl sok kérdést tett fel neki. Eleinte úgy tűnt, hogy Héctor siet, máshol jár az esze, de újra és újra megválaszolta a kérdéseket. Ennyi idő után nem lesz könnyű megtalálni az aktát, de nem is lehetetlen. Mivel a nőgyilkosság terminusa 1990-ben még nem létezett, az ügyet mint emberölés, nem pedig mint az emberölés minősített esete regisztrálták, pedig az lett volna a helyes, figyelembe véve az árulás mértékét és a kettőjük közti kapcsolatot. Héctor vállalta, hogy elküldi és fogadja az összes hivatalos levelet, és a maga részéről diszkrét kutakodásba kezd a város néhány másik bíróságán és ügyészségén. Amikor elbúcsúztunk, udvariasan kezet ráztunk, és éreztük, hogy így vagy úgy, de megszerezzük a hőn áhított aktát. Aznap reggel elborított minket az optimizmus hulláma, és egyenesen a város utcáira lökött, amelyet mindig is szerettünk. Talán túlságosan is.

Borító: Miklós Martin, Szerzőfotó: © John D. and Catherine T. MacArthur Foundation.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Alig győzöl majd válogatni a világirodalmi kötetek között 2024 tavaszán

Sodró, titkokkal terhelt szerelmi történetek, generációk életét összekuszáló traumák, az idegenség és rokonság kérdései a világ minden tájáról. Ismert írók és most debütáló szerzők hamarosan megjelenő regényei közül válogattunk. 

...
Hírek

Martin Luther King, polgárháború, true crime – Ezek a könyvek nyerték a Pulitzer-díjat 2024-ben

Kihirdették a világ egyik legrangosabb újságírói és irodalmi elismerésének idei díjazottjait. A Pulitzert kapó kötetek között van egy monstre Martin Luther King életrajz is.

...
Kritika

Bellatin végstádiumos vámpírja a szépség romjaiba kapaszkodik

A Szépségszalon az elmúlást megelevenítő lírai, sötét és töredezett vanitasregény. Mario Bellatin szövege az odalett fiatalsággal, illetve az örömök elapadásával való számvetést kínál, és egyszersmind megindítóan deformálja a halhatatlanság mítoszát. Ez a hét könyve.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Az ember találmánya a szaporodáshoz való jog - Olvass bele a biológus könyvébe!

Litkai Gergely a Bookline Zöld podcastjének következő adásában Jordán Ferenc hálózatkutatóbiológussal beszélget Az ember vége a természet esélye című könyvéről. Olvass bele a kötetbe!

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről. 

...

Péterfi Judit: Kőkemény önismereti tréning kellett a túléléshez [Podcast]

...

drMáriás: Lehet 20 éves az ember, de 100 év történetét hordozza

...

Ezt senki nem mondta: Hallgasd meg a podcast első évadának összes epizódját!

A hét könyve
Kritika
Nick Cave könyve megtört szívű elmélkedés hitről, zenéről és gyászról
...
Zöld

Jordán Ferenc: Nem az a lényeg, hogy megjósoljuk a Föld jövőjét, hanem hogy alkalmazkodjunk [Podcast]

Litkai Gergely zöld podcastjének vendége Jordán Ferenc ökológus, akivel tavalyi nagy sikerű, Az ember vége a természet esélye című könyve apropóján beszélgettek.

Természetesen olvasok
...
Zöld

3 könyv, ami segít megelőzni a kiégést, ami kisgyerekes szülőként rád leselkedik

...
Zöld

A Facebook az adataiddal tanítaná az AI-t, ezt teheted ellene

...
Zöld

5 pszichológiai könyv, ami segít megmenteni a párkapcsolatodat

...
Zöld

Miért jó, ha unatkozik a gyereked?

...
Zöld

Scarlett Johanssont sokkolta, hogy a ChatGPT egyik AI hangja olyan, mintha ő beszélne

...
Zöld

Összetört szív szindróma: olasz kutatók megtalálták, honnan ered a baj

...
Zöld

A vega és a vegán étrend bizonyítottan csökkenti a rák kockázatát – 4 hasznos könyvet ajánlunk

...
Zöld

Te is szeretnél lelassulni? Van 11 tippünk a nyugodt reggelekhez

...
Zöld

Jane Goodall: Mindenkiben ott van a fékezhetetlen lélek