2020 tavaszán Nick Cave a Ghosteen turnéjára készült a Bad Seedsszel. Aztán jött a covid, és a világ egyik napról a másikra leállt. „Most egyszerűen csak le kell ülni, nézni, hogyan zajlik a történelem, és gondolkodni” – mondta a zenész Seán O’Hagannek, az Observer és a Guardian újságírójának, akivel harminc év ismeretség után ekkor kezdett rendszeres telefonbeszélgetéseket folytatni.
A hosszú, csapongó beszélgetések hatására O’Haganben megszületett egy könyv ötlete, Cave pedig – aki ekkor már egy ideje alig-alig adott interjúkat – rövid gondolkozás után igent mondott. Így jött létre a szűk egy év beszélgetéseit felölelő, mesterien megszerkesztett Hit, remény és vérontás, melyet Németh Róbert érzékeny és pontos fordításában olvashatunk. A könyv bepillantást enged korunk egyik legnagyobb zenészének gondolataiba, és olyan témákat jár körül, mint a racionalitás határa, az ihletettség véletlenszerűsége és a gyász egyetemessége.
Három album
A Hit, remény és vérontás egyik központi motívuma az átalakulás – és bárki, aki akár csak fél füllel is odafigyelt Nick Cave zenei karrierjére, megérti, miért. A lassan ötven évet felölelő pályát
a szinte állandó változás, az ismétlődések és berögződések radikális elutasítása jellemzi:
a The Birthday Party vad káoszát a korai Bad Seeds albumok biblikus dühe, majd a szerelmi és vallásos áhítat között kifeszített Boatman’s Call követte; a radikálisan lecsupaszított Skeleton Tree, a lidérces révületben remegő Ghosteen, végül pedig az apokaliptikus látomásokban fürdő Carnage.
Cave és O’Hagan beszélgetése főként az utóbbi évekre fókuszál, nem utolsósorban azért, mert Cave nem hajlandó pár mondatnál többet szánni a múltra. Mikor függőségének legmélyebb időszaka kerül szóba, néhány perc után leplezetlen idegességgel ezt kérdi: „Most akkor ez az, amit csinálunk? (…) Visszaemlékszünk a régi csúnya időkre egy kibaszott járvány közepén?”. A kötet így három album születésének történetét mutatja be részletesen – ezek a Skeleton Tree, a Ghosteen és a Carnage.
Lehullottál az égből
A Skeleton Tree már 2015 után készült el – azt követően tehát, hogy Nick Cave tinédzser fia, Arthur Ovindeanben lezuhant egy szikláról és az életét vesztette. Arthur halála alapjaiban rengette meg Cave életét, és gyökeres változást hozott művészetében. Ennek első példája a Skeleton Tree sebzett meztelensége volt – azonban, ahogy a beszélgetésekből kiderül, az album számainak szövege egy kivételével már a tragédia előtt mind kész volt.
A kérdés, hogy hogyan írhatott olyan dalokat, amik később kísértetiesen profetikusnak bizonyultak, Cave számára is zavarba ejtő. „Anélkül, hogy túlmagyaráznám, a lemez első dalának, a Jesus Alone-nak az első sora így hangzik: »Lehullottál az égből, és az Adur folyó közelében értél földet.« Nehéz volt ezt hallani és énekelni – és a későbbi eseményeket ismerve, nehéz felfogni, hogyan írhattam le egy ilyen sort. (…) Talán mélyebb megérzéseink vannak, mintsem gondolnánk. Lehet, hogy a dalok csatornák, melyeken keresztül valamiféle nagyobb vagy mélyebb értelem jut el ebbe a világba” – mondja.
A megzenésítésre már csak Arthur halála után került sor. Cave pár nappal a baleset után munkához látott, és szinte öntudatlan állapotban dolgozott a stúdióban, amelyhez az út az ovingdeani sziklák mellett vezetett el.
Mikor alkotótársával, Warren Elisszel a Bad Seedhez vitték a végleges dalokat, a zenekar tagjai nem tudtak mit kezdeni velük: „A lemez alapvetően abban a nyers változatban maradt, ahogy Warren és én összeraktuk – emlékezett vissza.
– Nem lehetett csak úgy elkezdeni dobolni ezekre a dalokra. A zene annyira alaktalan volt és törékeny.
Alapvetően megváltoztatta a célját, és felvette a trauma alakját.”
A Skeleton Treeről Andrew Dominik forgatott dokumentumfilmet, Még egyszer, érzéssel címmel:
Lángoló állatok
A szövegek rejtett értelme a 2019-es Ghosteen kapcsán is szóba kerül. Az album Nick Cave-hez mérten is radikális változást hozott: vibráló képekkel átszőtt, megfoghatatlan, már-már transzcendens dalok alkotják.
Cave elmondása szerint a Ghosteent egy sor kép ihlette, amelyek látomásként jelentek meg előtte: egy felfelé pörgő toll, lángoló állatok a tengerparton, egy víziszörny. Ezeket a képeket öntötte szavakba, a stúdióban pedig – a korábbi albumoktól eltérően – Warren Ellisszel kettesben „a kreatív őrület intenzív állapotában” improvizáltak hozzá zenét.
Az így létrejött album Cave számára nemcsak a látomások feldolgozása, hanem egy misztikus hely,
egy elképzelt világ, ahol Arthur bolyongó lelke végre nyugalomra találhat.
Ugyanakkor elutasítja, hogy ennek a szellemvilágnak a megteremtőjeként tekintsen magára; a Ghosteen számai talán rajta keresztül, de semmiképpen sem őáltala születtek.
Példaként a Spinning Songot említi, amiben megörökítette az utolsó emlékét feleségéről, Susie Bickről, mielőtt megérkezett a fiuk halálhíre: „Ülsz a konyhaasztalnál, és hallgatod a rádiót.” Számára ez a szám dalszerzői pályafutásának csúcsa, ugyanakkor saját bevallása szerint nem emlékszik a létrejöttére. Mintha ő maga lett volna az elsődleges közönsége – mintha a dal a folyamatos érkezés állapotában létezne, egyre többet fedve fel legbelső jelentéséből Cave előtt.
Ahol a dolgok kezdődnek
Míg a Ghosteen már mint elmaradt turné jelenik meg a könyvben, a következő album, a Carnage születését jelen időben követhetjük végig. A beszélgetések egy pontján Cave nekiáll számokat írni, és O’Hagan kérdései nyomán az olvasó bepillantást nyerhet alkotói működésébe.
Mindjárt kiderül, hogy – egy ideje legalábbis – Nick Cave nem ír úton-útfélen. A dalszerzői munkássága ehelyett világosan kijelölt periódusokban történik: egy album befejeztével kiválaszt egy dátumot, amíg egy sort sem vet papírra – utána viszont íróasztalhoz ül, és napi nyolcórás munkarenddel nekilát.
A munkamoráljánál is érdekesebb azonban a mélységes szorongás, amiről Cave beszámol: több mint húsz megjelent album után még mindig rettegve ül le asztalához.
„Annyira megalázó tud lenni az alkotás folyamata
– vallja meg O’Hagannek. – Belépsz valamiféle föld alatti világba, ami nagyon elszigeteltnek és kietlennek tűnik, visszakerülsz oda, ahol a dolgok kezdődnek, és újra szembe kell nézned az éned lényegével.”
Az alkotásból fakadó kétségbeesést az O’Hagannel folytatott beszélgetéseinek tónusa is világossá teszi: a dalszerzési moratórium végével egy határozottan feldúlt Cave jelenik meg a vonal túloldalán. „Alapvetően depressziósan vagyok és próbálok dalokat írni. (…) Még mindig, örökkön-örökké birkózom az angyallal, át az éjjelen” – mondja, mikor az újságíró a hogyléte felől érdeklődik. „Istenem, milyen drámai vagy!” – vágja rá az.
Szent dimenziók
Amint az az előbbi idézetből is kitűnik, Seán O’Hagan rendkívüli szerkesztőnek bizonyul: a Hit, remény és vérontást olvasva az embernek az az érzése támad, hogy harmadik fél a két férfi telefonbeszélgetéseiben.
A megszerkesztett szöveg – melyet O’Hagan fejezetekre tagolt és olyan nagyszerű címekkel látott el, mint Szerelem és bizonyos disszonancia vagy Közönséges vérontások sorozata – képes átadni a témák közötti csapongást, a beszélgetéseket megszakító életet („Seán, Susie épp most ért haza. Holnap hívlak. Oké?”), valamint a szeretetteljes komolyság és a vidám piszkálódások közötti természetes átmenetet.
A kettejük barátsága ott lapul minden szóban – és mikor a szavak csődöt mondanak, a kötetben megőrzött csöndekben is.
O’Hagan ugyanis nemcsak szerkesztőnek, de beszélgetőtársnak is csodálatos – és ez talán akkor a legvilágosabb, amikor a hitre terelődik a szó.
Nick Cave művészetére a kezdetektől fogva hatással volt a Biblia, őt magát pedig egész életében foglalkoztatta Isten létének kérdése. A Hit, remény és vérontásban a zenéről mint Istentől elválaszthatatlan ajándékról beszél: kritizálja az ateizmust, amiért „tagadja a zene alapvetően szent dimenzióit”, annak ellenére, hogy a „zene tud talán minden közül a legjobban közelebb emelni bennünket a szentségeshez”.
O’Hagan sokszor kétkedve, de figyelmesen és tisztelettel hallgatja Cave vallásos értekezéseit. Kérdései nyomán feltárulnak a zenész hitének részletei: viszonya az intézményes valláshoz és a vallásos tevékenységekhez, gondolatai a túlvilágról és a bűnről, és a meggyőződés, ami mindezek mögött meghúzódik, a hit és a kétely összetartozása.
„Nézd, Seán, mióta van bármi köze az Istenbe vetett hitnek a logikához?”
– teszi fel a kérdést, mikor O’Hagan rámutat egy logikai hibára. Majd hozzáteszi: a hit lényege, hogy „hajlandóak vagyunk lényünk egy részét átadni a titokzatosnak”.
Az utószóban O’Hagan rákérdez, hogy a könyv befejezése óta változott-e a valláshoz kötődő viszonya. Cave ekkor beszámol arról, hogy milyen fontossá vált számára a templomba járás: „Azt szeretem a templomban, hogy dacosan szembeszáll az ész és a racionalitás isteneivel. Fogom a hitemet – és a hitetlenségemet –, beviszem őket egy megszentelt térbe, hogy ott foglalkozzak velük és ne a fejemben” – mondja.
Leírhatatlan szépség
Arthur halála behálózza az egész könyvet, ahogy Cave 2015 utáni művészetét is.
„A fiam elvesztése egy állapot, nem egy téma”
– jegyzi meg a Carnage írása közben.
Az, hogy ez az állapot mit is jelent, számára központi kérdéssé vált. A Hit, remény és vérontás lapjain Cave beszámol az első heteket, hónapokat – tulajdonképpen ki tudja, mennyi időt – beborító, észveszejtő ködről; a halál lerázhatatlan közelségéről és a gyász okozta mély, fizikai fájdalomról, amit feleségével éltek át. Éreztem, ahogy „a gyász hallható morajjal zúg át a testemen, a kétségbeesés pedig ott táncol az ujjam hegyén” – emlékszik vissza egy alkalommal.
Aztán a most felé fordul, vagy, ahogy ő nevezi, a trauma utáni második élet felé. Az elmúlt évek során Cave eltökélten dolgozott azon, hogy a gyász, melyet a nyilvánosság előtt kell átélnie, egyfajta szolgálattá váljon. Ez az eltökéltség hatja át az In Conversation-turnékat, valamint személyes blogjára, a Red Hand Filesra írt szövegeit.
„A megsemmisülésnek ez a pontja nem kivételes és nem rendkívüli. (…) Az életünk egy pontján mindannyiunkat elsöpör majd valakinek az elvesztése – magyarázza O’Hagannek.
– Ez az élet és a halál egyezsége, és a gyász gyönyörű szépsége.”
Mert a lényeg Nick Cave számára a következő: Jobb lesz. Mi leszünk jobbak. És bár nincs visszatérés, és a gyászban darabjaira hullott ember soha többé nem lesz ép, létezik egy újfajta, megtört és lázadó boldogság.
„Susie és én nagyon is tisztában vagyunk azzal (…), hogy az élet mennyire sokat jelent, hogy mennyire értékes, és hogy eltűnhet egy pillanat alatt. Mindennek a fényében a hálát egyszerű és alapvető cselekedetnek tartjuk – mondja. – És mindezt Arthur mutatta meg nekünk – azt, hogy az életet és egymást szeretni kell, bármilyen kegyetlen is a világ.
A szeretet, ami a leglényegesebb és legellentmondásosabb cselekedet, mindannyiunk felelőssége.”
A könyv lapjait ez az őrült, áhítatos szeretet szövi át. Aki ismeri a zenéit vagy a Red Hand Fileson megjelenő írásait, tisztában van a Cave-szövegek zsenialitásával, szépségével és elsöprő erejével – elvégre arról az emberről beszélünk, aki a Brompton Oratoryban papírra vetette a következő sorokat:
„És arra vágyom, bár magam is kőből lennék / Csak hogy sohase lássak / Ilyen leírhatatlan szépséget / Ilyen hihetetlen szépséget / Ilyen elviselhetetlen szépséget / Apró kortyokban megosztott vér / Még érzem az illatod a kezemen ahogy / A számhoz emelem a kelyhet”. A kötetben ugyanez a szépség köszön vissza, ha lehet, egy árnyalatnyival még személyesebben.
A Hit, remény és vérontás Nick Cave-je vándor, aki hitről, reményről, szeretetről és véráztatta mezőkről hoz hírt. Útja pedig még korántsem ért véget. A könyv utolsó fejezete a következő szavakkal zárul: „Warren felhívott tegnap este. (…) Az jutott eszébe, hogy esetleg ideje volna nekiállni egy új lemeznek. Azt mondta, hogy csak úgy megjegyzi.” Ez a lemez érkezik el hozzánk augusztus végén, Wild God címmel.
