„Az állatok haldokolnak. Nemsokára teljesen egyedül leszünk” – ezzel a tételmondattal indít az ausztrál Charlotte McConaghy nagy sikerű debütáló regénye, Az utolsó vándorlás (itt olvashatsz bele). A lassan élhetetlen és az emberen kívüli fajok által lakhatatlan bolygón még mindig folyik a természet kizsákmányolása és kizsigerelése, pedig már alig maradt valami a Föld eredeti ökológiai egyensúlyából. A kutatók és környezetvédők mérhetetlen dühe és elkeseredettsége ütközik az utolsó erőforrásokat is kiszipolyozók kétségbeesésével, egymás gyűlölete végighullámzik a regényen.
Franny, a főhős a természet gyermeke, aki a két hullám között áll, ahol az interferencia a legnagyobb, egymásnak csapódásukkor pedig majdnem összeroppantják a törékenynek semmiképp sem mondható nőt. Az ír-ausztrál, kontinensek és családrészek között ingázó Franny gyermekkora óta vonzódik a madarakhoz, misztikus-mitikus szálak kötik hozzájuk,
lelkében ő is egy vándormadár,
akit a szeretet erejével ideig-óráig kalitkába lehet zárni vagy leláncolni, de vándorösztöne, nyughatatlan énje és végtelen szabadságvágya mindig erősebb lesz.
Frannyt lenyűgözi az utolsó túlélők egyike, a sarki csér, aki minden évben mintegy 71 ezer kilométert tesz meg Grönlandtól az Antarktiszig. Ezek a madarak a Föld legnagyobb vándorai, általában 30 évig élnek, életük során mintegy 2,4 millió kilométert tesznek meg – ami nagyjából annyi, mintha háromszor tennék meg az oda-vissza utat a Földtől a Holdig. Erre a végső útra társul Franny egy elátkozott halászhajó fedélzetén, amelynek kapitánya még mindig az „aranyfogást” hajtja megszállottan, amihez reményei szerint majd a madarak elvezetik a szinte üres óceánon is. A gyökereit egész életében kutató nő a világ végére indul, hogy megtalálja belső békéjét az utolsó vándorlás végén. A regény egyszerre Moby Dick újkori parafrázisa és biblikus vagy homéroszi vándorlástörténet, valamint szimbolista utazás a sebzett nő lelkének mélyére. Franny az éjkék óceán, melynek mélye ismeretlen titkokat rejt,
kifürkészhetetlen és kiszámíthatatlan sötét erő,
míg férje, az ornitológus professzor a sós tengeri levegő, aki hol lágyan cirógatja a tengert, hol óriási hullámokat korbácsol belőle. Kettejük szerelme végzetszerű, egyszerre romantikus és kegyetlen történet.
Az események több idősíkon játszódnak, a díszlet pedig az olvasó számára is fájdalmasan ismerős ökokatasztrófa, ahol az időben ugrálva senki számára nem marad sok kétség a folyamat megállíthatatlanságát illetően. A globális felmelegedés és a szennyezett vizek, a pusztító erdőtüzek és az élőhelyek megtizedelése miatt sorra halnak ki a vadállatok, évről évre tűnnek el a Földről a farkasok, jegesmedvék, majd végül a rendkívüli adaptációs képességgel bíró madarak, többek között a varjak is.
Csak a háziállatok maradnak, a vadvilág kihal.
Franny élete fragmentumokból áll össze, de a töredékekből egy szétesett, bizonyos traumákat lehasító tudat rajzolódik ki, amely egyre inkább hiteltelenné teszi a narrációt. Az elliptikus szerkesztés erre ráerősít, Franny tudatbeli kihagyásait, a története vakfoltjait fokozatosan fedi fel az olvasó és önmaga számára is a saját lelkébe vezető hosszú, sötét és megerőltető úton. A tudatos és tudattalan tartalmak keveredése jelenik meg Franny alvajárásakor is, a folyamatosan úton lévő lány éjszaka sem nyugodhat, ekkor viszont teljesen kontrollvesztetten cselekszik. Charlotte McConaghy mesterien játszik a titkok adagolásával és a feszültség fenntartásával. A regény különböző síkjai rendkívül jól rezonálnak egymással, az olvasó alapvető, a környezeti és klímakatasztrófa miatti bűntudatára számít és épít a szerző, majd visz egyre mélyebbre az önmagát vadul marcangoló, a természettel harmóniában élő, de saját természetével soha ki nem békülő, ösztönvezérelt nő lelkébe, aki saját magát bünteti vélt vagy valós bűneiért az embertelen út során. Az apokaliptikus helyzet szorongató érzésére rakódik a Frannyt szétvető belső feszültség és a tenger mindent elsöprő, gyilkos ereje, amelyet csak kiürítenie sikerült az emberiségnek, megzaboláznia nem. Az ökológiai katasztrófáról beszámoló tárgyilagos sorok ellensúlyozzák Franny gyönyörű, lírai megnyilatkozásait, a tudományos eredményeket mágikus realizmus színezi.
Charlotte McConaghy debütáló regénye remekül felépített és megkomponált pusztulástörténet, amelynek végkicsengése minden kegyetlensége ellenére mégis reménykeltő, hiszen a világ legvégén is létezik elementáris szerelem és életvágy, amellyel talán még az apokalipszis is túlélhető.
