Egyetlen diplomatán múlik az emberiség sorsa? Olvass bele John Scalzi új sci-fijébe!

Már közel 10 éve béke honol az intergalaktikus térben, sem az emberek, sem az idegen lények nem kezdtek háborúba. Viszont egyre többen vágynak vissza a régi időkbe, az egyik idegen faj éppen egy polgárháború kirobbanásának a szélén áll, amibe végül az emberek is bevondónak. Az egésznek a megoldása pedig Gretchen Trujillo, egy irodai aktakukac lehet, akinek váratlan módon az apja is belekeveredik a konfliktusba. John Scalzi A törékeny béke című sci-fi könyve a Vének háborúja sorozat hetedik része lesz, a szerzővel még idén készítettünk interjút, amiben a világvégék természetéről beszélgettünk vele. 

John Scalzi
A törékeny béke
Agave Könyvek, 2025, 320 oldal, Fordította: Farkas István.

John Scalzi: A törékeny béke (részlet)

Ford. Farkas István

– Helló – köszöntem. – A nevem Gretchen Trujillo, és ma meg fogom gyilkolni önöket.

Mindig érdeklődve figyeltem, hogyan fogadják ezt a mondatot. Ma, a Gyarmati Szövetség Diplomáciai Akadémiájának ebben a csupasz, birkózószőnyegekkel borított, multifunkciós edzőtermében ketten meglepetten bámultak rám, ketten önelégülten vigyorogtak, egyiküknek nem tudtam megfejteni az arckifejezését, egy másik pedig kifejezetten elgondolkodott.

Hát, ja. Az igazat megvallva a reakciók kicsit változatosabbak voltak annál, mint amit általában kapok: a legtöbbször a helyiség egyik fele meglepődik, a másik fele pedig vigyorog. A legtöbb meglepett arckifejezés azoknak az újoncoknak az arcára ül ki, akikben fel sem merült, hogy a Gyarmati Szövetség Diplomáciai Biztonsági Szolgálatának orientációs képzésén a gyilkosság a tananyag részét képezi. A vigyorgók azok, akik felmérték a fizikumomat, és biztosra vették, hogy egy összecsapásban ők nyernének. 

Egy kéz a levegőbe emelkedett. Az elgondolkodó újoncé.

– Igen? – kérdeztem.

Miért fog ma meggyilkolni bennünket?

– Mi a neve? – kérdeztem az újoncot, bár már tudtam a választ. Elvégre megkaptam a dossziéikat.

– Jensen Aguilera – felelte.

– Nos, Jensen, kiváló kérdés – mondtam, majd elővettem a kabátom alatt rejtőző pisztolyomat, és az arcába lőttem.

A többi újonc csak döbbenten nézett. Mindet lelőttem, az egyik szintén az arcába kapta, a többi a törzsébe.

– Mit tanultunk ma? – tudakoltam az újoncoktól.

– Hogy maga jól lő – felelte egyikük, akiről tudtam, hogy Faiza Vegának hívják. Ő volt a kifejezéstelen arcú. A mellkasán világító paca, amelyet a rá kilőtt nanobotikus festéklőszerem okozott, már elkezdett halványodni. Ezeket a lőszereket ijesztegetésre és nem sérülés okozására tervezték, és nyilvánvalóan nem arra, hogy öljenek velük.

Ezzel együtt eléggé meg lehetett tőle ijedni. Senki sem számít arra, hogy a kiképzés első napján lelövik. Főleg nem olyasvalaki, aki úgy fest, mint egy középszintű aktakukac, és akiből legfeljebb annyi harciasságot lehet kinézni, hogy összepofozkodott már a haverjával, miután túl sok koktélt ittak egy diplomatabárban.

Valóban megtanulták, hogy jól lövök – ismertem el –, de nem ezt akartam megtanítani maguknak.

– Megtanultuk, hogy ha valaki azt mondja, meg akar gyilkolni minket, akkor érdemes komolyan vennünk – közölte Jensen Aguilera. Az arcán már teljesen eltűnt a festék, a nanobotikus töltetet ugyanis úgy tervezték, hogy szinte azonnal leperegjen.

Rámutatva feleltem:

– Ez már jobb. Szeretném magukba sulykolni, hogy a Gyarmati Szövetség Diplomáciai Biztonsági Szolgálatának tagjaiként mindig álljanak készen a veszélyre, amely önöket és a védenceiket fenyegeti. – Körbemutattam a helyiségen. –

Még olyan helyeken is, amelyekről azt hiszik, hogy tökéletesen biztonságosak.

– Ez rendben is van, viszont a maga akciója nem volt valami tisztességes… – kezdett bele az egyik vigyori, egy Owais Hartley nevű fickó, de csak eddig jutott, mielőtt az arcába lőttem volna – megint –, aztán újra lelőttem mindenkit, csak a miheztartás végett.

– A következő dolog, amire fel kell készülniük, hogy a világegyetem nem tisztességes – folytattam az okítást. – Azok, akik ártani akarnak maguknak, nem fognak finomkodni. Nem fognak időt hagyni rá, hogy felkészüljenek. Azzal kell dolgozniuk, ami maguknál van, legyen az bármi. Kezdve az agyukkal.

– Könnyű ezt mondani, amikor magánál van a pisztoly – érvelt Hartley. A tény, hogy kétszer arcba lőtték, még ha olyan lőszerekkel is, amelyeket (fizikailag) ártalmatlanra terveztek, nem javított az attitűdjén.

– Jogos észrevétel – ismertem be, és odadobtam neki a pisztolyt. Utánanyúlt, részben meglepődve, részben hogy kihasználja a lehetőséget. Mire azonban elkapta, már jóval a kartávolságon belül termettem, és végigvágtam rajta egy gyakorlókéssel. A kés pengéje egyáltalán nem volt éles, de vörös nanobotikus festék borította, ami szép csíkot húzott a jobb karjára, amikor lecsaptam. Ezt egy kanyargó átlós vonal követte a fickó hasától a bal lábáig. A közvetlenül mellette álló két újonc riadtan hátralépett.

– Átvágtam a kari artériáját – közöltem a megdermedt Hartley-vel, aki nem számított magán újabb halálfestékre. – Ha a megfelelő ponton elszorítja, akkor vélhetőleg nem fog belehalni.

Sajnálatos módon a combi artériáját is átvágtam, és abba már belehalna, ráadásul gyorsan. Valószínűleg viszont nem is figyelne rá, mert a hasfalát is felmetszettem.

Jó eséllyel azzal lenne elfoglalva, hogy ne terítsék be a padlót a belei, és közben észre sem venné, hogy elvérzik a lábából.

– Szent szar – szakadt ki a Hartley mellett álló újoncból, akit Fatima Alinak hívtak. Az újonctársán végighúzódó, széles vörös csíkokat nézegette.

– Szent szar, bizony – értettem vele egyet, és feléje suhintottam. A meglepetéstől egyet nyikkanva hátralépett, és a torkához kapott, amelyet vörös festék borított.

– Erre nem számított, mi? – kérdeztem a Hartley másik oldalán álló, Hamisah Meng nevű újoncot. Mielőtt felelhetett volna, őt is megvágtam egy-egy hosszú, függőleges és vízszintes suhintással a törzsére, amitől úgy nyílt volna szét, akár egy papírdoboz.

Leejtettem a kést, és odaálltam a csoport következő újonca elé, egy nagydarab, Konstantino Karagkounis nevű tag elé. Hartley-vel együtt ő is vigyorgott korábban. 

– Gyerünk, maga jön! – mondtam neki.

– Asszonyom?

Széttártam a karom.

– Se pisztoly, se kés, maga pedig vagy ötven kilóval nehezebb. Sima ügy – közöltem. – A dossziéja szerint csendbiztosként szolgált odahaza az Erie-n. Tudja, hogyan kell harcképtelenné tenni egy garázdálkodó személyt. Gyerünk, tegyen harcképtelenné!

Karagkounis javára szólt, hogy láttam, amint elgondolkozik, vajon hol lehet a csapda. Legalább ötven kilogrammal masszívabb volt nálam, és legalább fél méterrel magasabb.

A tömeg az ő oldalán állt, és ezt tudta, ahogy azt is, hogy ezzel én is tisztában vagyok. Azon töprengett, vajon hogyan ellensúlyozhatom a tömege okozta előnyét a sebességemmel vagy a mozgékonyságommal, vagy hogyan fordíthatom ellene a saját súlyát támadás közben. Egyszer csak úgy döntött, rájött, hogyan készülök elkapni őt, és megindult.

Tíz másodperccel később már a földön feküdt, az ujjaim mélyen az orrlyukaiban, a hegyükkel konkrétan az orrüregébe kapaszkodtam. Ez nem ölte volna meg, és ennél a pontnál nem is állt érdekemben sérülést okozni neki. Viszont ha az aktív együttműködésem nélkül próbálta volna eltávolítani az ujjaimat az arcából, nos, az minden lett volna neki, csak nem kellemes.

– Maradjon fekve! – tanácsoltam neki.

A száján keresztül kifújta a levegőt és biccentett. Kihúztam az ujjaimat az orrából, beletöröltem őket az ingébe és megveregettem a vállát. 

– Bocs – mondtam, mire ő felnyögött.

Felálltam, és Faiza Vegával találtam szemben magam, aki a késemmel a kezében várakozott.

Elmosolyodtam és a fegyverére mutattam. 

– Miért nem a pisztoly? – kérdeztem.

– Valószínűleg a maga biometriájára kódolták. A mieink ilyenek voltak.

Bólintottam.

– A Gyarmati Véderő veteránja. – De ezt már előtte is tudtam.

– Meguntam a földtúrást – magyarázta Vega, és támadott.

Jó volt, meg kellett hagynom. Az első döfését nagyon ügyesen időzítette, és ha csak egy tizedmásodperccel rosszabb a reakcióidőm, egy tüdővel kevesebbel fejeztem volna be az ügyet, természetesen csak képletesen. Ezután érzékelhető mennyiségű másodperceket töltöttünk azzal, hogy felmérjük egymás erősségeit és gyengeségeit.

Hogy ő hol vélte megtalálni az én gyenge pontjaimat, nem tudom, de valamivel kevesebb, mint egy perc alatt én rájöttem az övére: úgy gondolta, hogy még mindig a Gyarmati Véderőben van. Mielőtt még kialakult volna a jelenlegi status quo, a GYV a földi öregek közül töltötte fel az újoncállományát.

Ezek az öregemberek a katonai szolgálatukért cserébe elképesztően kidolgozott testeket kaptak, amelyek hihetetlenül erősek, gyorsak és ellenállóak voltak.

Ami remek dolog volt (már persze ha eltekintünk az első két év döbbenetesen alacsony túlélési rátájától), viszont amikor valaki leszerelt a seregből, megint új testet kapott, amit a normális emberi paraméterek mentén terveztek. Másképpen fogalmazva: újra hétköznapiak lettek.

Így viszont a harci képességek, amelyekre egy szupertestet használva tettek szert, egy olyanba kerültek át, amelyik sokkal gyengébb és sokkal kevesebbre képes. Ezért ha valaki a leszerelése után nem olyan munkát végzett, amelyben rendszeresen küzdelmekben kellett részt vennie, amikor végül valódi harcba bocsátkozott, minden egy kicsit… elcsúszott.

Vega a leszerelése után, mint ahogy említette, földműveléssel foglalkozott. Ami egy tiszteletre méltó hivatás. De nem igényelt olyan képességeket, amelyeket most megpróbált ellenem fordítani. És éppen ezért húsz másodperccel később a késem már nem nála volt, a nő viszont a földön feküdt.

– Ennek nem így kellett volna történnie – állapította meg, miközben fölnézett rám.

– Ezt elég sokszor megkapom – feleltem, és felálltam.

Ránéztem Jensen Aguilerára, az egyetlen újoncra, akit ebben a körben nem öltem meg. Felemelte a kezét, jelezve, hogy nem szeretne harmadjára is meghalni. Bólintottam és körülnéztem. 

– Rendben, egyelőre végeztem azzal, hogy leöldössem magukat. Gyűljenek körém, kérem!

Így is tettek, a szégyenkezés és zavarodottság különféle stációiban álldogálva, miközben összeszedtem és elcsomagoltam a késemet és a pisztolyomat.

– Miért tudtam legyőzni magukat? – tettem fel a kérdést. – Mindannyiukat? Háromszor egymás után?

– Mert csalt – felelte Hartley. A szerencsétlen flótásnak még mindig sajgott az egója.

– Ahhoz, hogy csalni tudjak, szükség lett volna szabályokra – mutattam rá.

– Mert meglepett bennünket – próbálkozott Aguilera.

Erre bólintottam.

– Igen, így tettem – értettem egyet. – Amikor először lőttem le mindannyiójukat, az teljes meglepetés volt. Annak kellett lennie, hogy fölrázza magukat az önelégültségükből. De tovább gyilkoltam. Miért?

– Alábecsültük magát – mondta Vega.

Ráböktem.

– Pontosan. – Hartley-re néztem. – Amikor lelőttem magát, maga azt hitte, hogy a pisztolyom miatt halt meg. – Karagkounis felé fordultam. – Aztán eldobtam a pisztolyt, maga pedig arra gondolt, hogy a késem segített győzni. – Ismét Vegára néztem. –

És amikor egyik sem volt nálam, maga azt hitte, hogy a képességei jobbak lehetnek az enyéimnél.

– Maga kapott kiképzést – állapította meg Vega. 

– Ez így van.

– A Véderő?

– Nem egészen. De ez most nem is érdekes. A lényeg, hogy minden egyes lépésnél alábecsültek engem, már akkor, amikor beléptem azon az ajtón – az edzőterem bejáratára mutattam –, és bejelentettem, hogy végezni fogok magukkal. Erre maguk alábecsültek, én pedig öltem, újra és újra. És miközben ezt csináltam, soha nem használták ki az előnyüket, hogy megállítsanak.

– Ezt hogy érti?

– Hatan vannak, én meg egyedül. Ahogy láthattuk, egyesével bármelyiküket le tudom győzni. Viszont egyszerre egynél többet? Erősen kétséges. Ha eszükbe jutott volna szervezkedni és együttműködni, jó eséllyel megállíthattak volna. Valószínűleg véres lett volna. De meg tudták volna csinálni. Ezzel együtt csak egyiküknek jutott eszébe, hogy a saját szabályai szerint konfrontálódjon velem. – Vega felé biccentettem a fejemmel. – A többiek vagy nem is álltak ellen, vagy úgy kellett kiprovokálnom belőlük a harcot.

– Maga nem látszik veszélyesnek – jegyezte meg Karagkounis.

– Megmondtam, hogy az vagyok.

– Igen, de maga… – A fickó intett ahelyett, hogy beismerte volna a szexizmusát.

Vegára néztem. 

– Legalább maga ezt jobban tudta.

– A GYV katonája voltam. Ezerféle idegennel harcoltunk.

– Ezzel pedig témánál is vagyunk – jelentettem be az egész csoportnak. – A fajok, amelyekkel a munkájuk során találkozni fognak, nem mindig lesznek humanoidok, vagy akár csak emberméretűek. Néhányan lényegesen nagyobbak. Mások kisebbek. Akadnak kétlábúak. De sokan nem azok. Lesznek, akik aranyosnak és ártalmatlannak fognak tűnni. Mások megtestesült lidércnyomásnak. Bármilyen előzetes elképzelésekkel vagy elvárásokkal is fognak hozzájuk állni, mindent újra kell majd értékelniük. És bármelyik fajnak, de tényleg bármelyiknek megvannak a lehetőségei arra, hogy veszélyt jelentsenek az emberekre, akiknek a védelmére kirendelik majd magukat. Ahogy persze magukra is.

– De hát ez már a diplomácia kora – vitatkozott Aguilera. A fejével Vega felé intett. – Nem akarom megsérteni a kollégámat, viszont már egy évtizede tart az enyhülési folyamat az emberség és az idegenek között.

Nem kell csatába vonulnunk minden egyes alkalommal, amikor találkozunk egy idegen fajjal.

– Ki beszélt itt csatákról? – kérdeztem. Körülpillantottam. – Itt vagyunk Főnixváros kellős közepén. Idevalósi valamelyikük?

Meng felemelte a kezét.

– Melyik városrészbe nem akar ellátogatni sötétedés után? – szegeztem neki a kérdést.

– Bedfordba, és a déli dokkokhoz sem tanácsos kimenni – felelte a nő. – Ezt mindenki tudja.

– Minden egyes idegen világ minden egyes nagyvárosában vannak déli dokkok és egy Bedford – mutattam rá Aguilerának. – A diplomatáinknak pedig meglesz rá az oka, hogy ellátogassanak ezekbe a városokba, az év bármely napján. Ez csak egy példa volt.

– Szóval azt akarja, hogy öljünk meg bármilyen idegent, aki megpróbál kirabolni egy attasét? – kérdezte Hartley.

– Jobban örülnénk, ha nem ez lenne az első gondolatuk. Mert ha mégis, akkor hamar munka nélkül maradnak. Ugyanakkor hozzá akarjuk szoktatni magukat ahhoz, hogy a környezeti tudatosságuk kiterjedjen olyan dolgokra és élőlényekre is, amelyeket amúgy nem vélnének fenyegetőnek. Az enyhülési folyamat nem jelenti azt, hogy nincs veszély.

– Amikor a GYV-ben szolgáltam, rendszeresen biztosítottunk kíséretet diplomatáknak – emlékezett vissza Vega. – Már nincs ilyen?

Elmosolyodtam. 

– Hiszi vagy sem, de a GYV jelenlététől az idegen kollégáink feszültek lesznek. Ez leginkább annak a következménye, hogy olyan sokat öltünk meg közülük az elmúlt pár száz évben.

A nő fintorgott. 

– Végül is érthető.

Bólintottam. 

– Mindent összevetve a többi faj is ugyanezt csinálja a diplomatáival. Civil biztonságiakkal kísértetik őket. Mondjuk úgy, hogy a nyílt ellenségeskedés már kiment a divatból.

– Ameddig bele nem futunk egy rablásba – morogta Hartley.

– Vagy bármilyen más incidensbe – értettem egyet. – Nem a seregben vannak. Viszont szükségünk van a felkészültségükre. A gyakorlat azt a célt szolgálta, hogy kellően mélyre véssük magukba ezt a tényt, még mielőtt megkezdenék a valódi kiképzésüket.

– Elég lett volna, ha csak elmondja – vélte Aguilera.

– Nem. A „csak elmondani” a fajunk egész történelme során egyszer sem működött.

– Akkor mindennap meg fog ölni bennünket, csak hogy frissen tartsa az élményt? – kérdezte Vega.

– Én? Dehogy – feleltem. – Nem tartozom a kiképzőik közé. – Az újoncok láthatóan összezavarodtak. – Elemző vagyok. Én viszem az obinrészleget.

– Maga egy elemző? – hitetlenkedett Hartley.

– Így igaz.

– Nem hiszem el, bazmeg – mormogott a fickó, és miközben elfordult, az égnek emelte a kezét. A tény, hogy olyasvalaki rúgta szét a seggét, aki nem hivatásos harcászati kiképző, szemmel láthatóan zavarta.

– A Gyarmati Szövetség összes diplomáciai elemzőjét ugyanúgy képezték ki, mint magát? – kérdezte Vega.

– Én különleges eset vagyok – ismertem be. – Azért is vettek rá arra, hogy jöjjek ma be, és gyilkoljam meg magukat mind a háromszor.

– Hogy megmutassák, soha nem tudhatjuk, merről érkezik a veszély – fejezte be a gondolatot Vega.

Rámosolyogtam.

– Így igaz. Remélhetőleg erre most már mindannyian emlékezni fognak. Számítunk is rá, hogy emlékezni fognak. – Biccentettem az újoncoknak, és elhagytam a helyiséget azon az ajtón keresztül, amelyiken bejöttem.

Odakint a Diplomáciai Biztonsági Szolgálat helyettes államtitkárának asszisztense, Hector Barber várt rám.

– Helló, Gretchen – köszönt oda. A fejével a gyakorló félé intett. – Megint ijesztgeted a gyerekeket?

– Csak egy kicsit. 

– Elég fura mellékállást vállaltál.

– A főnököd kért meg rá, úgyhogy csinálom. Pontosabban a főnököd főnöke. És úgy néz ki, hogy működik. Ráadásul extra fizetség is jár vele.

– Ha az újoncok megtudnák, hogy hol kaptad a kiképzésedet, még a végén összecsinálnák magukat.

– Pontosan ezért nem kötjük az orrukra, nem igaz? Szóval, Hector, van valami oka annak, hogy itt talállak?

– Lehet, hogy csak a társaságodat kerestem.

Annyira nem bírsz engem.

– Egy kicsit azért bírlak.

Felnevettem.

– Le vagyok nyűgözve. Na, bökd ki, pontosan mit is keresel itt!

– Arra kértek meg, hogy szedjelek össze.

– Ki kért meg rá és mi célból?

Hector mentegetőzve emelte fel a kezét.

– Nekem csak annyit mondtak, hogy jöjjek ide, és szedjelek össze. Ezen kívül csak két dolgot tudok.

– Mi az első?

– Hogy akármiről is van szó, Janine a plafonig ugrott tőle. – Janine volt Hector főnöke, a külügy helyettes államtitkára.

– Janine elég sokszor ugrik a plafonig – emlékeztettem Hectort.

– Ez mondjuk igaz. Ez most viszont komolyabb.

Erre csak bólintottam. 

– És mi a másod? – kérdeztem.

– Hogy az apád is érintett az ügyben. 

Fotó: Valuska Gábor

Olvass minket e-mailben is!

  • Könyves hetilap a postaládádban
  • Kézzel válogatott tartalmak
  • A legérdekesebb, legfontosabb könyves anyagok egy helyen
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél

Kapcsolódó cikkek
...

Szeptember végén érkezik magyarul John Scalzi sci-fi-eposzának új része

A döntések, a felelősség és a közösségek sebezhetősége kerül a középpontba.

...

John Scalzi: Minden korszaknak megvan a maga világvégéje

John Scalzi amerikai sci-fi szerzővel világvégéről, írásról, kiégésről és politikáról beszélgettünk.

...

Végre megtörtént: sajtból van a Hold – Olvass bele John Scalzi humoros sci-fijébe!

A Hold egyik napról a másikra sajttá változik. Azt hinnénk, hogy ez mégse akkora katasztrófa. John Scalzi viszont megmutatja, hogy ebbe mégis bele lehet őrülni. 

Olvass!
...

Egyetlen diplomatán múlik az emberiség sorsa? Olvass bele John Scalzi új sci-fijébe!

Újabb résszel tér vissza John Scalzi Vének háborúja könyvsorozata. Ezúttal egy polgáháború közepén találjuk magunkat. Olvass bele. 

...

Nézd meg, miért lelkesedik a BookTok: olvass bele a Quicksilverbe!

Egy jóképű tünde harcos, egy különleges képességekkel rendelkező lány, titkok és cselszövések, valamint sok-sok romantika.

...

Két kislány örök barátságot köt Magyarország német megszállása alatt – Olvass bele Jean Hatzfeld regényébe!

A nácik által megszállt Budapesten csak az állatkert nyújt egyedül menedéket. Olvass bele!

SZÓRAKOZÁS
...

Stephen King szerint ez minden idők 10 legjobb filmje

Mutatjuk, milyen filmeket nézz meg Stephen King szerint.

...

Újranyit a Szerelem hálójából ismert könyvesbolt

Igaz, a Sarki Könyveskuckó nem könyvesboltként éled újra, hanem ajándéküzletként.

...

Orlando Bloom nem akarja, hogy bárki más legyen Legolas

Vajon vannak közös ügyei Gollammal?

Jókai 200: „Életében legendává vált, de szembesülnie kellett a saját szellemi hanyatlásával”

Jókai 200: „Életében legendává vált, de szembesülnie kellett a saját szellemi hanyatlásával”

Csillagász, néprajztudós és író egyaránt megszólalt a Jókai Mór születése 200. évfordulójára rendezett kiállítás megnyitóján.

Szerzőink

Szabolcsi Alexander
Szabolcsi Alexander

A hosszú menetelés nem egy hagyományos Stephen King-horror, és pont ettől megrázó

Tasi Annabella
Tasi Annabella

„Van, amikor a szavak megmentik az embert” – Kavakami Mieko Budapesten