Chuck Rittersdorf látszólag nem éppen unalmas életet vezet: a CIA-nak dolgozik, propaganda üzeneteket kódol, éppen válásban van, és hamarosan egy őrültekkel teli bolygón kell laknia. Az Alfa hold klánjai nem egy szokványos Dick sci-fi, ugyanis egy sokkal földhözragadtabb (mégis űrbeli!) történetet olvashatunk tőle. Chuck és válásban lévő felesége az Alfa III M2 holdon kötnek ki, ahol egy évtizedek óta elhagyatottan működő elmegyógyintézet lakóival kell megbírkózniuk. A történet látszólag a mentális betegségek és a házasság feldolgozásán alapszik, viszont arra senki sem számít, hogy a Hold hamarosan egy galaktikus háború helyszínévé válik.
Philip K. Dick a sci-fi irodalom egyik koronázatlan királya, művei (mint pl. Álmodnak-e az andoroidok elektronikus bárányokkal?, Az ember a fellegvárban, Emlékmás) a zsáner örök klasszikusaivá váltak. Könyveiből számos film is készült, a leghíresebb a Szárnyas fejvadász. Ha Dick-et olvas az ember, akkor nem nyúlhat mellé.
Philip K. Dick: Az Alfa hold klánjai (részlet)
Ford. Pék Zoltán
Chuck Rittersdorf épp csak egy pillantást vetett a régi lakásra a repedezett gipszkarton falakkal, a süllyesztett lámpákkal, amelyek már biztos nem is működnek, a divatjamúlt falszélességű ablakkal és a kopott, koreai háború előtti csempés padlóval, majd azt mondta:
– Megteszi.
Ahogy elővette a csekk-könyvét, összerezzent a nagy öntöttvas kandalló látványától. A gyerekkora, az 1970-es évek óta nem látott ilyet.
A rozoga épület tulajdonosnője azonban gyanakodva szemlélte a papírjait.
– Ezek szerint maga házas és vannak gyerekei is, Mr. Rittersdorf. Őket nem hozhatja a lakásba, ez benne volt a hirdetésben: „agglegény, állásban, nem iszákos…”
– Ez a lényeg – mondta fáradtan Chuck. Taszította ez a kövér, középkorú nő a vénuszi füttyöstücsök-bőr ruhában és vubpapucsban. Már most rémesen érezte magát itt. – Elköltözöm a feleségemtől. A gyerekek nála maradnak. Ezért kell a lakás.
– De biztos meg akarják majd látogatni – húzta fel bíborra festett szemöldökét a nő.
– Nem ismeri a feleségemet.
– Á, jönnek majd. Ismerem én ezeket az új szövetségi családjogi törvényeket. Már a válás sem olyan, mint régen. Volt már bíróságon? Megvannak az első papírok?
– Nincsenek – ismerte el. Most kezdte csak el. Az előző éjszakát hotelben töltötte, az előtte lévőt pedig… nos, az az éjszaka volt az utolsó kísérlet a lehetetlenre: folytatni a közös életet Maryvel.
Odaadta a főbérlőnek a csekket, az pedig visszaadta a papírjait, és kiment. Chuck becsukta az ajtót, majd odament az ablakhoz, és lenézett az utcára: a járművekre, a légkocsikra, a gyalogosrámpákra és mozgójárdákra. Fel kell majd hívnia az ügyvédjét, Nat Wildert. Méghozzá nagyon gyorsan.
A válásuk végtelenül ironikus. A felesége ugyanis házassági tanácsadó, méghozzá jó.
Sőt itt a kaliforniai Marin megyében, ahol az irodája volt, a legjobbként tartották számon. Isten tudja, hány repedő kapcsolatot gyógyított meg. Az igazságtalanság netovábbja, hogy pont a felesége tehetsége és ügyessége űzte őt ebbe a förtelmes lakásba: saját sikeres karrierje miatt Mary önkéntelenül is lenézte őt, és ez a lenézés az évek során csak nőtt és nőtt.
Chuck tisztában volt vele, hogy közel sem olyan sikeres, mint Mary.
Nagyon szerette a munkáját, ami abból állt, hogy szimulákrumokat programozott a csejen kormány titkosszolgálatának, amely véget nem érő propaganda-hadjáratot folytatott az Egyesült Államokat körülvevő kommunista országok gyűrűje ellen. Személy szerint mélyen hitt a munkájában, de tény, hogy nem lehetett nemes vagy kifizetődő hivatásnak nevezni; a programok, amiket kiagyalt, enyhén szólva infantilis, elfogult és főleg törvénytelen kreálmányok voltak.
A célközönség Amerika és a szomszédos kommunista államok iskolásai voltak, valamint az alacsony iskolázottságú felnőttek.
Szellemi favágó volt, ahogy azt Mary számtalanszor a szemére is vetette.
Habár a házasságuk hat éve alatt több állásajánlatot is kapott, ő maradt, és tisztességesen végezte a munkáját. Talán mert szerette a saját szavait az emberszerű szimulákrumok szájából hallani. Talán mert fontosnak tartotta az ügyet; az Egyesült Államok politikailag és gazdaságilag egyre inkább védekező állásba vonult, valahogy meg kellett védenie magát. A kormánynak szüksége volt alacsony fizetésért dolgozókra olyan pozícióban, amelyből hiányzott a hősiesség vagy a nagyszerűség. Valakinek csak be kellett programozni a propaganda-szimulákrumokat, akiket aztán szétszórtak a világban, és akik aztán végezték a feladatukat mint a CIA, a Központi Kémelhárító Ügynökség képviselői: agitáltak, meggyőztek, befolyásoltak. Csak aztán…
Három éve beütött a krach. Mary egyik ügyfele, Gerald Feld – aki egy hihetetlen bonyolult házassági problémával küzdött, amiben egyszerre három szerető is szerepelt – tévés volt, a híres Bunny Hentman-show producere. Mary az alku részeként odacsúsztatott Feldnek több programkönyvet, amit Chuck még a CIA helyi, San Franciscó-i fiókjának írt. Feld érdeklődéssel olvasta őket, mert – és ez magyarázta Mary választását – jó sok humor volt bennük. Ebben nyilvánult meg Chuck tehetsége: többre volt képes a szokásos nagyzoló, komor cuccnál; mondták, hogy munkái szikráznak a szellemességtől. És Feld egyetértett ezzel. Megkérte Maryt, hogy hozza össze Chuckkal.
A kicsi, lerobbant lakás ablakánál állva, amibe egyetlen ruhadarab nélkül jött, Chuck most nézte az utcát, és felidézte a Maryvel folytatott beszélgetést. Különösen hevesre sikeredett, vérbeli veszekedés lett belőle; jól jellemezte a kettejük közt támadt szakadékot.
Mary számára a dolog egyértelmű volt: itt egy álláslehetőség, alaposan át kell gondolni.
Feld jól fizet, és a munka nagy presztízzsel jár: a Bunny Hentman-show végén hetente megjelenne Chuck neve a stáblistán mint forgatókönyvíró, és az egész nem-komcsi világban látnák.
Akkor Mary is – és itt a kulcsszó – büszke lehetne a férje immár nyilvánvalóan kreatív munkájára. Mary számára a kreativitás volt az élet kulcsa. A CIA-nál programozni propaganda-szimulákrumokat, amik tanulatlan afrikaiaknak, latin-amerikaiaknak és ázsiaiaknak visznek üzenetet, nem kreatív; hiszen az üzenet mindig ugyanaz, és különben is, a CIA-nak rossz híre volt azokban a liberális, pénzes, kulturált körökben, ahol Mary mozgott.
– Olyan vagy, mint… egy parkőr egy parkban – vagdalkozott. – Egy köztisztviselő. Könnyű megoldás, nem kell küzdeni. Harminchárom éves vagy, és máris feladtad, hogy legyen belőled valami.
– Figyelj, az anyám vagy, vagy a felségem? Miért abajgatsz folyton? Muszáj nekem mindig magasabbra másznom a létrán? Azt akarod, hogy TERPLAN-elnök legyek? – A presztízsen és pénzen kívül is volt még valami. Mary azt akarta, hogy más legyen. Ő, aki a legjobban ismerte, szégyellte. Ha elfogadja a tévés munkát, másvalaki lesz, legalábbis Mary így okoskodott.
És logikusan gondolkodott, ezt Chucknak is el kellett ismerni. Ennek ellenére kitartott, nem mondott fel, nem váltott. A bensőjében volt valami nagyon is lagymatag. Az ember esszenciája hiszterézisen alapul, a külső hatás által bekövetkező változás tehát az előző állapottól függ, amit nem olyan könnyű legyűrni.
Odalent az utcán egy új hatajtós Chevrolet Deluxe landolt a padka mellett.
Először csak bambán nézte, aztán hitetlenkedve döbbent rá – képtelenség, mégis igaz –, hogy a saját exe az: Mary. Máris megtalálta.
A felesége, dr. Mary Rittersdorf jött el látogatóba.
Rémület fogta el és a kudarc növekvő érzése: még arra sem volt képes, hogy találjon egy lakást, ahol Mary nem bukkan rá. Pár nap, és Nat Wilder elrendezi a törvényes védelmet, de most, ebben a pillanatban még tehetetlen. Be kell engednie Maryt.
Na persze, nem lehetett nehéz dolga megtalálni, olcsón szerezhetett egy közepes nyomkövetőt. Csak elment egy nyomingerirodába, egy robotnyomkövető ügynökséghez, és kért egy szimatot, odaadta neki az ő agyhullámmintáját, a szimat pedig követte mindenhová, ahol megfordult azóta, hogy otthagyta Maryt. Manapság a nyomkövetés egzakt tudomány.
Vagyis, ha egy nő meg akar találni, merengett, meg is talál. Biztos le lehet írni egy egyenlettel. Lehetne „Rittersdorf első törvénye”: a nyomkövető szerkezet az ember szökési vágyával egyenes arányban…
Kopogtak a lakás üreges ajtaján.
Miközben merev lábbal, vonakodva odament, arra gondolt: olyan szónoklatot vág majd le, amiben benne lesz minden ismert érv. Nekem persze nem lesz ellenérvem, csak az érzés, hogy ez nem mehet így tovább, hogy a lenézése olyan szakadást jelent köztünk, ami útját állja minden jövőbeni intimitásnak.
Ajtót nyitott.
Ott állt Mary a sötét hajával, soványan, a drága (és legjobb) természetes gyapjúkabátjában, smink nélkül; egy higgadt, tanult nő, aki megszámlálhatatlan módon felsőbbrendű nála.
– Nézd, Chuck, én ezt nem tűröm el. Egy költöztetőtársasággal elvitetem a holmidat egy raktárba. Azért jöttem, mert a jelenlegi bankszámládról az összes pénzt akarom. A kifizetetlen csekkekre.
Tehát tévedett, nem lesz szónoklat ékes észérvekkel. Ellenkezőleg, a felesége véglegesíti a dolgot. Teljesen megdöbbent, csak nézte leesett állal.
– Beszéltem az ügyvédemmel, Bob Alfsonnal – folytatta Mary. – Beadattam vele egy lemondó nyilatkozatot a házról.
– Hogy? Miért?
– Hogy rám tudd ruházni a te részedet a házból.
– Miért?
– Hogy meghirdethessem. Úgy döntöttem, nincs szükségem ilyen nagy házra, a pénzre viszont igen. Debbyt abba a bentlakásos iskolába adom a keleti parton, amiről beszéltünk is.
Deborah volt a legidősebb gyerekük, de még csak hatéves, túl fiatal, hogy elküldjék otthonról. Te jó ég.
– Hadd beszéljek előbb Nat Wilderrel – próbált időt nyerni.
– Most akarom a csekket. – Mary nem mozdult az ajtóból, csak állt ott. Chuckon csüggesztő pánik lett úrrá, a vereség és szenvedés sokkja. Máris vesztett, Mary bármire rá tudja venni.
Ahogy ment a csekk-könyvéért, Mary pár lépéssel beljebb jött. Annyira undorodott a lakástól, hogy nem is szólt. Chuck visszariadt ettől az undortól, nem bírta elviselni; nagy odaadással írta a csekket.
– Apropó – mondta társalogva Mary –, most, hogy végleg elhagytál, nyugodtan elfogadhatom azt a kormányzati ajánlatot.
– Milyen ajánlatot?
– Egy csillagközi projekthez keresnek konzultációs pszichológust. Meséltem. – Esze ágában sem volt fárasztania magát azzal, hogy részletezze.
– Ja, igen. – Valami rémlett Chucknak. – Jótékonysági munka. – A tíz évvel azelőtti Terra–Alfa konfliktus mellékhajtása. Az Alfa-rendszer egyik elszigetelt holdján letelepedett terraiakat két nemzedékkel ezelőtt elvágta egy háború. Rengeteg nyomortanya létezett abban a rendszerben, melynek huszonkét bolygója és tucatnyi holdja volt.
A nő elvette a csekket, összehajtotta és a kabátzsebébe dugta.
– Fizetnek valamit? – kérdezte Chuck.
– Nem – felelte Mary szórakozottan.
Vagyis pusztán az ő fizetéséből tartja el magát meg a gyerekeket. Megértette: Mary a bíróságtól várja, hogy rákényszerítse őt, a férjét arra, ami elől menekül a hatévi házasságból. Hatalmas befolyása van a Marin megyei bíróságra, így el fogja érni, hogy Cucknak ott kelljen hagynia az állását a CIA-nál, és máshol keressen munkát.
– Meddig leszel távol? – kérdezte. Nyilvánvaló volt, hogy az asszony jól ki akarja használni életük újraszervezésének ezt az időszakát, megtenni mindent, amit (állítólag) a férje miatt nem tehetett.
– Fél évig. Attól függ. Ne várd, hogy jelentkezem. A bíróságon Alfson képvisel. – Hozzátette: – Már beadtam a kérelmet a külön tartásdíjról, azzal nem kell törődnöd.
Tessék, a kezdeményezést még ebben is kivették a kezéből. Mindig is lassú volt.
– Minden a tiéd lehet – szaladt ki a száján.
A felesége arcán azonban az látszott: csakhogy amit adni tudsz, nem elég. A „minden” semmi, ami az eredményeidet illeti.
– Azt nem adhatom, amim nincs – mondta halkan.
– Dehogynem – felelte mosolytalanul Mary. – Mert a bíró is rá fog jönni arra, amire én. Hogy ha kell, ha valaki kényszerít, igenis meg tudsz felelni az általános elvárásnak, ami jellemző kell legyen egy felnőtt családos férfira.
– De… nekem is kijár valamiféle élet.
– Elsősorban felénk vannak kötelezettségeid – jelentette ki Mary.
Erre nem tudott mit mondani, csak bólintott.
Fotó: Agave
