Baráth Katalin több szinten is kockázatot vállalt új regényével, az Afáziával. Egyrészt nem az ókanizsai eladókisasszony, Dávid Veron történetét folytatta (A fekete zongora, A türkizkék hegedű, A borostyán hárfa, Az arany cimbalom), mellyel komoly rajongótábort szerzett, de ezt a sorozatot valójában már az Arkangyal éjjel című thrillerrel megtörte. Sci-fijéhez pedig nem a klasszikus, „hard” tudományos-fantasztikumot, például az atomfizikát választotta, hanem a hozzá sokkal közelebb álló „soft” sci-fit, melyet a nyelvészet tudományágára épített, mint China Miéville a Konzulvárost. A harmadik kockázat pedig maga a magyar nyelv középpontba állítása volt, hiszen Baráth nem egy kitalált vagy mesterséges nyelvet használt, hanem
a magyar nyelvet emelte kultikus rangra a fiktív univerzumban.
A földrajzi nevekből (Bodrog, Sió, Maros, Mura) tulajdonnevek lesznek, a nyelvészeti elméletekből, nyelvészek neveiből (Searle-csarnok, Pragmatika, Szemantika) pedig helynevek, melyek elsőre kissé elidegenítő hatásúak, de szisztematikus használatuk miatt a regény olvasása során az univerzumteremtés szerves eszközei lesznek, már nem akasztják meg az olvasási élményt. A magyar nyelv központi szerepéből lehetett volna patetikus magyarkodás, de a szövegtestbe beemelt lírai és prózai klasszikusok magasztosságát jól ellensúlyozza a szereplők többdimenziós ábrázolása, átélhető belső konfliktusaik, hiszen a leírt moyer nép korántsem olyan makulátlan, mint a nyelv, amelyen megszólalnak.
A nőket legtöbbször szülő-vagy gyilkológépekké alacsonyító, a férfiakat kasztrendszerbe tagolva életük végéig az előre elrendelt hivatásuknak élő, gyakran alkoholizmusba menekülő űrmagyarok ugyan a nyelv (Ige) szépségeit megőrizték, de a vele kifejezhető emberi érzésektől egyre távolabb kerültek a már Pandonhya mesterséges bolygóján született generációk. A néha már-már komikus szinten memoriterekkel felvértezett versmondó hírszerzők valójában a Naprendszer dílerei, és komoly bevételt kaszálnak be a visszafejlődött beszédképességű népek nyelvfüggését kihasználva. „Amikor a szavak helyére képek tolakodnak, az ember visszafelé kezd masírozni az evolúció ösvényén” – hangzik a regény egyik tételmondata, a moyerek viszont amellett, hogy – bár sokszor roncsolt – szavakba zárva őrzik a földi Magyarország nemzeti emlékezetét, a nyelv hatalmával vissza is élnek. A moyerek az űrben is két nagy hatalmi blokk közé szorult kis nemzet, a Háló Birodalom és a Demokrácia tudatkontrolált, központosított világa viszont még ijesztőbb jövőképet mutat a függőségében is függetlenségre törekvő Pandonhyánál.
A krimik után ezúttal sci-fivel jelentkezik Baráth Katalin: az Afáziában totális háború van kitörőben, a katasztrófát egy génmódosított szuperkatona és egy veterán hírszerző akadályozhatja meg. Mutatunk egy részt a könyvből!
Tovább olvasokA világégés utáni élet tehát nem túl kecsegtető a világűrben, a véres-tragikus, háborús hangulatot Baráth Katalin remekül ellensúlyozza a nyelvi- és helyzetkomikummal.
Előkerül az oligarchák által megálmodott fejvulvás nő, és rengeteg a szórakoztató nyelvi lelemény, mely hozzájárul a komplex világteremtéshez. Míg az első oldalakon szinte érthetetlen, mi történik, ráadásul egy akció közepén kell tájékozódnia az olvasónak a teljesen új, a szavak szintjén is csak részben ismerős univerzumban, úgy a cselekmény előrehaladtával egyre otthonosabb lesz az Afáziában megteremtett űrvilág. A történész Baráth Katalin pedig valójában csak a díszletben szakad el korábbi munkáitól: a középpontban itt is egy rejtély áll, melyet a nyelven, egészen konkrétan verseken keresztül kell megfejteni, a háttér pedig egy fiktív történelem, melynek történetírása töredékeiben szerepel is a regényben. A történelemírás pedig ferdít ahogy a nyelvi emlékek is torzulnak, a regény izgalmas rétege az emlékezetpolitika, az űrbéli nemzetalapító személyi kultuszának felépítése és a szövegek mögött felsejtő, a konstruáltnál valósabb és esendőbb kép. A középpontban pedig ismét egy összetett női karakter áll, akit nemtelenné tett egy politikai döntés, saját magával szemben feltett kérdéseivel, dilemmáival könnyű azonosulási pontot találni.
A regény zárlata Agatha Christie-t idézi: mintha Poirot vagy Miss Marple bontaná ki az összekuszált szálakat és fejtené meg a csalások, árulások sorozatát az olvasónak, akiben még nem állt össze teljesen a kép. A kissé didaktikus zárlat és a több elharapott, igazából ki nem fejtett motívum vagy cselekmény ellenére
az Afázia pörgős, rendhagyó sci-fi lett sok izgalmas kulturális, társadalmi, nyelvi kérdésfelvetéssel az emberiség és a magyarok jövőjéről.
