Az Afáziában a Föld már lakhatatlan, de az emberi faj továbbra is előszeretettel harcol

Az Afáziában a Föld már lakhatatlan, de az emberi faj továbbra is előszeretettel harcol

A krimik után ezúttal sci-fivel jelentkezik Baráth Katalin: az Afáziában totális háború van kitörőben, a katasztrófát egy génmódosított szuperkatona és egy veterán hírszerző akadályozhatja meg. Mutatunk egy részt a könyvből!

Könyves Magazin | 2021. május 26. |
Margó.
Baráth Katalin új regényét a Margó Irodalmi Fesztiválon mutatják be, a szerzővel Kánai András beszélget. Hol? A Városmajori Szabadtéri Színpadon. Mikor? Június 13-án, vasárnap, 15:15 órakor. Részletek erre>>

Baráth Katalin sci-fijében a távoli jövőben járunk, amikor a Föld már lakhatatlan, a világhatalmak azonban számos háborút és katasztrófát követően sem változtak. Két birodalom uralja a Naprendszert: a pénz vezérelte Demokrácia és az önkényuralmi Háló Birodalom, a köztük található bányászkolóniák és telepek sorsa pedig jobbára attól függ, melyikhez vannak közelebb. Az ember sokat változott: bár a faj továbbra is előszeretettel harcol és hódít, a populációjának zöme elvesztette kapcsolatát a beszéddel és a nyelvvel, a kommunikáció vizuális módon történik.

Baráth Katalin
Afázia
Agave Könyvek, 2021, 336 oldal
-

Él azonban egy nép a két birodalom közt félúton, egy mesterséges bolygón, ami továbbra sem felejtette el a nyelvét, és igéje olyan erővel bír, hogy egyesek mámorító drogként, mások fegyverként tekintenek rá. A törékeny béke hamarosan meginog, és újabb totális háború van kitörőben, melynek nemcsak a frontvonalában áll ez a nép, de egyesek szerint okozója is. Egy génmódosított szuperkatonát és egy veterán hírszerzőt titkos küldetéssel bíznak meg soraikból: kutassanak fel egy rég eltűnt, mitikus erejű tárgyat, melynek segítségével elkerülhetővé válik a katasztrófa - és saját népük kipusztulása.

Baráth Katalin: Afázia (részlet)

A Naprendszerben legalább annyi mód van a halálra, ahány égitest egy galaxisban. Az én utasításaim azonban nem parancsoltak halált, egyelőre nem.

Fölismertem a neuromboló lövedékek hangját: mintha sűrű jégeső hasítaná a levegőt, csakhogy most vízszintesen, és nem egy mesterséges atmoszférából, hanem egy demokrata kéziágyúból. Ezernyi apró koppanás az öblös csöveken, ezer apró sátán kalapácsütése a légkeringtető áttetsző, arasznyi vastag falán.

Fölpillantottam – hiba volt. Új-Washington fényei félig megvakítottak, mintha egy gigantikus neonfuksziát szúrtak volna a szemgolyómba.

– A kijáratnál is ott lesznek – lihegte Mura.

Sisakján kék-vörös erezet villant föl: egy térkép. Mura új egérutat keresett a geoszimmel.

– Vigyázz! – ordítottam.

Már a levegővételnél éreztem, hogy későn szólok. Azonnal el is löktem magamtól Murát.

Három neuromboló csapódott a héjamba, három gyilkosan vöröslő sörét. Kettő a vállamba, egy a könyökömbe. A moyer héjak alig maradtak el a csúcstechnológiás, egész testet védő páncélváltozatoktól – a rendszer derekasan birkózott is a lövedékek kilökésével, de ki tudja, sikerrel jár-e végül.

Egy órán belül Szintaxis fedélzetére kell érnem, ha teljesíteni akarom a parancsokat.

A parancsokat, amelyek közt nem szerepelt a halál.

Sem az önfeláldozó, sem a járulékos fajtája.

Sem az, amit árulás okoz.

Így hát rohantam tovább, ahogy hat moyer testvérem is mögöttem-mellettem. Ki kellett jutnunk a légkeringtetőből, ki abból az új-washingtoni magánkikötőből, ahová Szintaxist bújtattuk. Ki Új-Washingtonból, ki a Demokráciából.

Üldözőink minihelije látótávolságba került. A szonikus légcsavar suhogása fenyegetően közelről tépte a dobhártyánkat, még a kombathéj sisakján is átdübörgött. A demokraták biztosra mentek: mielőtt a miniheli becélozhatott volna, újra megsoroztak minket a kéziágyúkkal.

Legalább öten lőhettek egyszerre, ahogy a neuromboló lövedékek számából következtettem. Nem mintha számoltam volna: egyszerűen láttam, milyen nagy a halálos vörös sörétraj.

Túl nagy.

És ekkor megéreztem azt a különös, békés hullámot, amivel eddigi életemben csak kétszer találkoztam. Szívem táján az anyaöl melegsége áradt el, agyam az apai józanság hűvösében fürdött.

Megindult a moyer nanokiri, a véráramba táplált halál.

A végzetes nanovírusok szorosan ölelték a vörös vérsejteket, mióta a felnőtt moyerek sorába léptünk. Csak arra vártak, hogy a stressz keltette biokémiai folyamatok elérjék a kritikus szintet. A demokraták és a hálósok ezt halálfélelemnek hívják. Ha bekövetkezik, a vírus megakadályozza az oxigénfelvételt, és a halál pillanatokon belül eljön értem.

Ez a moyer nanokiri, ahogy a Naprendszer többi népe hívja.

Az Ige érintése, ahogy mi, moyerek hívjuk.

Volt rá mód, név szerint a Csendesítő Ének, hogy – amíg csak lehet – akadályozzuk az Érintés eljövetelét. Csökkentsük a stresszt, suttogásba fullasszuk a mentális halálsikolyt. Testvéreim azonban nem küzdöttek a nanokiri ellen, különben hallanom kellett volna a kombatsisakban az Ének első sorait.

– Parancsot! – üzentem Nógrádnak.

Ő volt a rangidős, Új-Washingtonba küldött hetes moyerségünk gramárja.

– Te megmaradsz – érkezett a válasz csaknem azonnal. – Nálad a hexagon. És a hexagonnak el kell jutnia Pandonhyára.

Bólintottam, bár tudtam, hogy Nógrád nem látja. Nem is volt rá szüksége. Parancsot adott, én pedig moyer vagyok. A gramár szava szent, mert az Ige testesül meg benne.

Két normórája menekültünk már, át Új-Washington kupolás csarnokain, szagló csatornáin, meg-megmártózva a műnap fukszia fénytengerében. Egy demokrata kombathéj sisakrostélyán régóta vörösen villódzott volna a figyelmeztetés, hogy meg kell állnom, mert közel a végkimerülés. De a zárt moyer rendszerek nem ismerték a végkimerülés fogalmát, ezért nem törődtem meg-megszakadó lélegzetemmel, kétségbeesett szívverésemmel.

Még jobban rákapcsoltam, mert tudtam, mi következik.

Testvéreim szánt szándékkal megadták magukat a nanokirinek. Azért, hogy a hexagon, ami a csípőm fölötti héjzsebben lapult, eljusson Pandonhyára.

Meghalnak, hogy én élve elmenekülhessek.

Az én érdekemben a lehető legpusztítóbb távozási módot választják, egy közös, gyilkos testamentumot, amiből nekem ki kell maradnom.

– Most! – hallottam Nógrád parancsát.

Vele együtt öt moyer fordult meg. Rohanni kezdtek a demokraták minihelije felé, lézernyílvetőiket a szonikus légcsavarra irányítva.

Hatodik társam, Mura bekapcsolta a héjrakétát. Elsuhant mellettem.

– Találkozunk az Igében! – hallottam Nógrád búcsúüzenetét.

– Áldott legyen az Ige! – válaszoltam.

Futottam tovább, nem néztem hátra.

Mura elérte a kijáratot, a légkavaró generálcső egyik biztonsági szelepét.

BAMMM! BAMMM!

Két robbanás ütött lyukat a csőbe. Orkánszerű légáramlat támadt föl.

Ötszörösére tekertem föl a héj antigravitációját, hogy lelassítson. De már nem számított.

Az első robbanás – úgy tippeltem – megsemmisítette a demokraták élcsapatát a minihelivel együtt. A második – a kisebbik – tisztára söpörte előttem az utat a szelepnél.

A szelep helyén széles lyuk tátongott, amit demokrata katonák hullái szegélyeztek. És Mura testvérem kombathéjának darabjai, bennük egy-egy húscafat.

Fölugrottam, hogy kivessem magam a szelepbe robbantott lyukon.

Sikerült.

Odakint lefékeztem.

Vártam, hogy szétzubogjon bennem a diadalmas áramlat, moyer testvéreim utolsó közös, pusztulásukban is dacos lélegzete, a soha meg nem adás törzsi halálsóhaja.

Ez majd erőt ad, hogy eljussak a kikötőig.

Fölnyomtam a sisakrostélyt, és behunytam a szemem.

– Az Ige az én kezemmel vesz vért értetek – suttogtam.

Éreztem, ahogy a szavak elvegyülnek Új-Washington levegőjével, és kívántam, hogy mérgüket a nyáresti szél az utolsó demokrata csecsemőig elhordja.

Azt is éreztem, hogy ez még nem elég.

– Rohadjatok meg mind! – ordítottam, és bekapcsoltam a héjrakétákat.

Reméltem, maradt bennük annyi energia, hogy elröpítsenek Szintaxisig.

 

– Hogyan tudták megszerezni? – kérdezte álmélkodva egy nyúlánk hölgy, aki alkonyszínű köntösben vonult fel és alá a koncertteremben.

Bájos mozdulattal söpörte félre tükörfényes frufruját, így egy pillanatra láthatóvá vált a homloka közepére növesztett vulva.

Marosnak arcizma sem rezzent. Mindössze annyit állapított meg magában, hogy a hölgy, mint azt valószínűtlen karcsúsága is sejteni engedte, a Háló Birodalom egy oligarchájának kíséretéhez tartozik. A Háló Birodalom elvtársai közül kevesen engedhették meg maguknak a genetikai módosításokat. Az alkonyathölgy extra testnyílása azt is jelezte, hogy viselője milyen úton jutott a módosításhoz szükséges pénzhez.

Nem politikusként vagy bányatulajdonosként, az egyszer biztos.

Maros úgy sejtette, a hölgy valószínűleg nem is saját elhatározásából választotta a zavarba ejtő testi kiegészítést. Egy oligarcha mindent megengedhet magának. Amit csak kíván. Még a – másoknak – fájó ízléstelenséget is.

– Egy kicsit hízelegtünk itt, egy kisebb szívességet tettünk amott – válaszolt Maros reményei szerint őszintének ható mosollyal. – No és persze bevetettük a velünk született sármot.

A hölgy kacajra fakadt. Mintha ezüst kiskanalakat koccantottak volna porcelánpoharakhoz. Hosszú ujjainak könnyű érintése megbizsergette Marost, méghozzá nem a szíve tájékán.

Maros gyanúja ettől csak megerősödött. Előzőleg is feltételezte, hogy

a hölgy nem szórakozni, hanem dolgozni jött a Paradicsom fedélzetére.

A túl hangos nevetés és a szakértő tapogatózás igazolta gyanúját: a fejvulvás nőt nagy hatalmú szeretője küldte ide, hogy információkat gyűjtsön. Már csak arról kell bizonyosságot szerezni, melyik magánháló adja szájába a szavakat. Merthogy egy birodalmi lakos magától nemigen képes ilyen folyékony társalgásra.

Hogy kémek keringenek a Paradicsomon, nem lepte meg Marost. Hogy éppen őkörülötte zsonganak, annál inkább. Hiszen nem volt több, csak a Kallisztó Semleges Hold kulturális attaséjának helyettese. Vagyis tökéletesen súlytalan feladatot végzett a Háló Birodalom fővárosában, a Marshoz rögzített, függőteraszszerű Delkingben. Mit tudhat ő, ami egy birodalmi oligarcha számára fontos lehet?

– Helyére kísérhetem? – legyintette meg finoman az érdeklődő hölgy hátát. Vigyázott, ne érjen hozzá a ruha különleges árnyalatú selyméhez. Diplomata kollégái gyakran beszéltek a pártelit titkos technológiáiról, köztük DNS-olvasó textilekről. Még ha pletyka is, gondolta Maros, nem hiányoznak a birodalmi kommandósok, akik nem félnének leteríteni a koncertterem közepén az oligarcha szeretőjét taperoló fickót, diplomáciai mentesség ide, semleges hold oda.

Semleges hold… A Kallisztó nem ért semmit. Nem tartogatott krizolitlelőhelyeket, felszínét pedig túl sokba került volna terraformálni ahhoz, hogy progabonát ültessenek magfűtésű üvegházakba. Úgyhogy amikor néhány elszegényedett szenátorsarj sátrat vert rajta, a Birodalom nem indított hadihajórajt. Azzal a feltétellel, hogy ő is odatelepítheti a nómenklatúra tetejére csimpaszkodott, de kellemetlenné öregedett KV-tagjait.

Mindkét megaállam propagandájában jól mutatott, hogy gálánsan lélegezni hagytak egy szemétnek is kevés égitestet. Ráadásul a kisebb-nagyobb konfliktusokban felkérhették a kallisztóiakat, hogy közvetítsenek. Bárkit bármikor le lehetett fizetni közülük, de mert a Birodalom és a Demokrácia egyaránt vigyázott, hogy ne pazaroljon túl sok soldolt vagy progabonasűrítményt a Kallisztóra, sosem lépték át a hallgatólagosan elfogadott határokat.

Amint megszabadult az alkonyhölgytől, Maros kinavigált a széksorok közül, hogy a terem falához lapuljon a páholyok alatti jótékony árnyékban.

Úgy vélte, pillanatnyilag nincs más feladata. Minden kiemelt vendéggel váltott pár szót, és igyekezett lenyűgözni őket azzal, hogy olyasmit is tudott róluk, amit a Háló nem tett hozzáférhetővé a Birodalom lakói számára. No, nem mintha különösen érzékeny információkról lett volna szó; Maros kedvenc dalokról, örömteli emlékekről, apró hőstettekről és gyermekkori ízekről társalgott a birodalmi nagyvadakkal. A legtöbben értékelték a gesztusát, bár persze olyan is akadt, aki gyanakvó tekintettel méregette, dühösen horkantott, majd félretolta az útból.

A Háló Birodalom krémje, a Kommpárt Központi Vezetősége kiszámíthatatlan, sok esetben kimondottan tuskó alakokból állt. Maros kollégái kivétel nélkül azt kívánták, hogy inkább küldték volna őket a Demokráciába diplomatáskodni, mint Delkingbe vagy Virtugrádba. A demokrata szenátorok mesterei voltak a szívélyes kézfogásoknak és a százfogú mosolyoknak, ami pedig a diplomáciai módszereiket illette, inkább az udvarlásban hittek, mint a keménykedésben.

Az biztos, gondolta Maros, hogy Új-Washingtonban kevesebb a szorulásos diplomata, mint Delkingben. Ő azonban nem tartozott közéjük. A Háló Birodalomba küldték, itt kellett tehát helytállnia. Minden lamentálás fölösleges. Delkingben legalább kevesebb alakoskodásra van szükség, mint a Demokráciában, sóhajtott, és önkéntelenül megérintette a halántékába szúrt kéregtűt. Ujjbegyeivel ezredszerre is kitapogatta a Kallisztó múzsa kecses alakját mintázó apró, művészi faragványt, ami műtárgynak hivatott feltüntetni a tű formájú adatszkennert. A kéregtű hiperérzékeny adóvevő volt, arra szolgált, hogy begyűjtse viselője agyi impulzusait, lehalássza gondolatai felszínét, és mindezt továbbítsa a Hálóba. Visszafelé is működött: folyamatosan ömlesztette az agyba a központilag szűrt adatokat és a pillanatnyi protokollt. Minden birodalmi polgárnak viselnie kellett halálbüntetés terhe mellett. A külhoni diplomatáknak és kereskedelmi képviseleteknek ugyan nem volt kötelező, de ha nem akartak a nyakukba ellenőrzéseket a politikai rendőrség keményfiúitól, akkor nem ártott meghajolniuk a Háló mindenhatósága előtt. Ez alól még az oligarchák sem mentesültek. Más kérdés, hogy a Központi Vezetőség gyakorolta a cenzúra jogát, a Háló tehát gyakorlatilag nekik dolgozott, még ha a Kommpárt szónokai a teljes jogi egyenlőségről papoltak is a birodalmi ünnepségeken. A pártelit nem csupán hozzáfért a teljes adatfolyamhoz, hanem a közismert pletyka szerint saját adatöblöket csatolhatott le róla, magánhálókat hozva létre, amelyekbe senki más nem léphetett be. A Központi Vezetőség egyhangú döntése nélkül nem szankcionálhatták a vezetőségi tagok ilyesfajta sötét ügyleteit, márpedig a KV ritkán értett egyet bármiben is, tekintettel a három történelmi és egymással mindig is szemben álló klikkre.

Thalessa elősiklott a színpad szélére húzott függöny mögül.

Maros csak egy pillanatra láthatta, mert a hallgatóság azonnal fölpattant, hogy tapsviharral köszöntse a művésznőt, és eltakarták Maros szeme elől. Thalessának azonban ez a törtidő is elég volt, hogy megtalálja Maros sötétben lapuló alakját, és a szemébe nézzen a férfinak. Túl messze állt, hogy Maros olvasni tudjon a pillantásából, de mosolytalansága érthetetlen aggodalmat keltett benne, ezért rögtön lehívta a felvételt a Hálóból, hogy kinagyítva újranézze.

A Háló megtagadta a kérést. Még szép, morgott magára Maros. Thalessa előadását nem a Birodalom páriáinak szánták, érthető, hogy csak a Központi Vezetőség nem jelen lévő tagjai férhettek hozzá az adáshoz. A Kallisztó Semleges Hold kulturális attaséjának természetesen nem volt ilyen magas szintű belépőkódja. Hát még a helyettesének.

– Egy hegedű! – hallatszott a suttogás a közönség sűrű soraiban. – Egy igazi hegedű! Egy földi hegedű!

Maros osztozott az elragadtatásukban. Ő azt is tudta, hogy a hegedűt kétszázötven éve illesztette össze egy montreali mester. De egy hegedűt nem a készítője tett értékessé, hanem a ritkasága. A migráció idején a hangszereknek sem volt helyük az elsődleges transzportban (első az emberi élet! még elsőbb a milliárdosoké!), ezért alig fél tucat élte túl a Föld kiürítését.

Alig néhány hegedű, alig néhány fuvola. Alig néhány festmény, és még kevesebb könyv.

Könyv.

Maros megrázkódott, olyan hirtelen, hogy a vállát beütötte a fal márványutánzat faragványába. Fájt, de nem szisszent föl. Minden önmagára vonatkozó érzését, gondolatát elsodorta Thalessa leírhatatlanul szenvedélyes játéka. És a hegedű, a Föld, az emlékek…

A könyvek.

 

– Fantasztikus! Elbűvölő! Még ilyet! – szorongatták többen is Maros kezét, amikor betódultak a koncert utáni fogadásnak helyt adó masszív csarnokba.

Maros igyekezett nem gépiesen válaszolgatni, valamint megjegyezni, kik és hogyan reagáltak a koncertre. A Kallisztó Semleges Hold látszólagos önállóságán gyakran gúnyolódtak a Háló Birodalom, de a Demokrácia tisztségviselői is. Marosnak vért kellett izzadnia, hogy legalább látszatbarátokat szerezzen holdja számára.

A Kommpárt vezetősége minden közleményében hangoztatta, milyen fáradságos igazgatni a Birodalmat, mennyi munkát ölnek a Demokrácia alaptalan vádaskodásainak visszaverésébe, no meg a közös gazdaság felvirágoztatásába. Ezen az estén Maros megbizonyosodhatott róla, hogy az oligarchák nem beszélnek a levegőbe. Olyan fáradhatatlanul tüntették el a Naprendszer legrejtélyesebb zugaiból összehalászott ínyencségeket és öblítették le a vénuszi kolónia drága boraival, hogy munkabírásukra aligha lehetett panasz.

Amikor a vendégek kellőképpen eláztak, és Mo Csia, a Birodalom második legünnepeltebb énekesnője megjelent a színpadon, Maros úgy gondolta, visszavonulhat.

Kisurrant a csarnok egy félreeső ajtaján. Megkereste a személyzeti liftet, és egy bontatlan üveg bort nyomott a közelben posztoló rendőr kezébe.

– Magára fér a lazítás, ember – bólogatott nyájasan.

– Vénuszi? – böngészte a rendőr a címkét. – Még sose kóstoltam ilyet. Oda kellene adnom a felettese…

– Ő már kapott – mosolygott Maros szélesen.

A rendőr elnémult. Tartása elernyedt, szeme bepárásodott.

Elengedi a Hálót, állapította meg Maros, és visszafojtott egy megkönnyebbült sóhajt.

Tudta, hogy a Birodalom polgárai a génsebészek számára is kiirthatatlannak bizonyult kamaszkori lázadás lecsengésével önként adják át az irányítást a Hálónak. Így könnyebb. Ha a Háló mesterséges intelligenciája kormányozza a tudatukat, nem kerül sor meglepetésszerűen elrendelt tudatszkennelésekre. És a személyes biztonságukra sincs többé gondjuk: mivel a Háló mindent tud, amit a Központi Vezetőség tudni enged – vagyis jóval többet, mint az egyén, még úgy is, hogy a polgárok információk miriádjait kérhetik le tőle –, megóvja az irányítása alatt állókat minden bajtól.

Hiszen ők már egyek vele.

A Háló önmagát védi, ha a birtokába került tudatokat védi.

Maros örült, hogy a rendőr visszavette az agya fölötti irányítást, még akkor is, ha csak a borozás pár percére. Amikor közös tudatú birodalmiakkal beszélgetett, Maros úgy érezte, mintha millió szempár figyelné egyszerre. És ez nem volt valami megnyugtató.

Bele is borzongott, miközben a lift a hangversenycsarnok tetőterébe surrogott vele.

De ha minden jól megy, holnap végre szabad levegőhöz jut.

 

– Vesz! Vesz! Most! – nyújtotta felé a hegedűtokot Thalessa.

Sötét arca egybeolvadt a háttérrel, a Delking fölé boruló, mesterségesen generált, csillagtalan éjszakával. Szeme fehérje kísértetiesen világított, csonka mondataiból pedig olyan parancsoló erő csendült ki, hogy Maros gondolkodás nélkül nyúlt a hegedűért. Elvenni azonban nem vehette, mert Thalessa hegedűjátéktól izmos tíz ujja rákulcsolódott Maros fogót markoló kezére.

– Minden rendben – jegyezte meg sietve, mert a nő szorítása nyugtalanná tette.

– Fizet te fog – suttogta Thalessa. – Most! Ígéret neked!

Háta mögött előre programozottan ragyogott föl a művi telihold.

Maros most először sajnálta, hogy el kell hagynia Delkinget. A Birodalom fővárosában semmi természetes nem volt, semmi olyan, ami iránt Maros soha át nem élt földi élményekre vágyó lelke sóvárgott. De mint emberi alkotás, Delking fölért egy görög szoborral.

Legalábbis távolból szemlélve.

– Mikor nem fizettem meg az árat, amiben megegyeztünk? – kérdezte Maros a Háló Birodalom közös pandzsábi-kantoni-szláv keveréknyelvén, amit a Háló segítsége nélkül senki sem beszélt ilyen folyékonyan. Kivéve a moyereket. – Tudod, hogy óriási a kockázat.

– Pah! – dühösködött Thalessa. Körmei véres félholdakat vájtak Maros bőrébe.

– Egy pillanat – nyugtatta Maros. – Csak egy pillanat.

Végre sikerült elrántania a kezét. Szerencsére a hegedűtok is nála maradt. Thalessa utánakapott, de Maros a csuklójára markolva még időben megállította.

– Fel fog figyelni ránk – pillantott az égre Maros.

Thalessa megértette, hogy Maros a Hálóra figyelmezteti. Behunyta a szemét, és nagyot sóhajtott, szemlátomást igyekezett lecsillapodni. Igaz, nem is jelentett közvetlen veszélyt, mert a hangversenyek idejére fölmentést kapott a kéregtű viselése alól. Maros azonban továbbra is kapcsolatban volt a Hálóval. Ha idegessége határozott formát ölt, a Háló érzékelni fogja, és akkor neki is, Thalessának is vége.

Még nagyobb baj, hogy akkor a parancs sem teljesül.

Maros a tarkójához nyúlt. Bőre alól szisszenve húzta ki az apró zavarótűt.

Most jött a neheze: kicserélni a kéregtűt a zavaróra olyan gyorsan, hogy a Hálónak ne tűnjön föl azonnal.

Maros érezte, hogy növekszik benne a félelem.

Ösztönösen belekezdett a Csendesítő Énekbe, de rögtön abba is hagyta. Ezt a titkot nem bízhatta a Hálóra. Az aggodalom hullámait most másképp kell elsimítania.

Visszafojtotta a lélegzetét, és a hidegen világító holdba nézett.

Egy mozdulat, és…

Kész! A zavarótű a helyére került. A díszes fejű kallisztói adóvevő Maros tenyerébe hullott.

– Most! – sürgette Thalessa.

Hangja, mint forráspontra ért, zubogó víz.

Maros nyelt egyet.

Az Ige nevében – szólalt meg az anyanyelvén hónapok óta először. Ahogy ilyenkor mindig, egyszerre áradt el benne a béke és a megilletődöttség.

Thalessa reszketegen szorította ökleit a mellkasához. Úgy itta Maros szavait,

úgy foszlott le róla az egyénisége, ahogy csak a menthetetlen függőkre volt jellemző.

A férfi nem figyelt rá, a saját hangjára összpontosított:

 

Láttad-e mint holtat

A gyönyörü holdat

Csuszni arany mezében?

Holtan hazajárván

Surranni a márvány

Ég fekete vizében?

 

A hegedűművész már az első szavak hallatán a földre omlott. Kopaszra borotvált barna fejbőre visszaragyogta a hold ezüsttálcáját, világos ruhája úgy terült köréje, mint egy hervadt virág kelyhe. A teste rángatózott, szája sarkából nyálpatak indult az álla felé.

Maros, látva Thalessa állapotát, elakadt a szavalásban. Letérdelt a nő mellé, és a nyakához nyúlt, hogy kitapintsa a zaklatott, gyöngülő pulzust.

– Még! – kapaszkodott belé Thalessa. – Még! Üz… üzlet tied, enyém!

– Nem bírsz többet. Én meg nem akarom, hogy…

– Most! – csikorgatta fogát a nő.

Maros fölállt, és a tető pereméhez sétált. Hátat fordított Thalessának, és egyenesen a fekete világűrnek címezte a folytatást.

 

Holt tüzeknek hamvát,

Holt vizeknek havát

Vinni fagyos kezében?

Nincs már önnön üszke,

Éjjel azért büszke

Napinni a holdvilág:

Nesztelen, kényesen

Száll tova fényesen

Néma, sima holt virág:

Büszke, hogy maga van,

Kényesen, magasan

Fényesen – egy holt világ!

 

Maros elhallgatott. Lehajtott fejjel fülelt.

De a sajátján kívül nem hallott lélegzést.

El kell tüntetnie a testet, gondolta, és neheztelt magára, amiért ez csak most jut az eszébe. Számíthatott volna rá már akkor, amikor Thalessával megkötötte az egyezséget.

– Legalább ez megvan – morfondírozott, és végigsimított a hegedű, az igazi, földi hegedű tokján.

Arra az elhatározásra jutott, hogy eltöri Thalessa nyakát, és leküldi a testet a főliften. Ha nincs meg a hegedű, a birodalmi rendfenntartók rablógyilkosságra fognak gyanakodni. Legalábbis néhány óráig, míg a Háló algoritmusai észre nem veszik, hogy a Maros alibijét biztosító emlékeket mesterségesen alkotta meg egy Hálóban regisztrálatlan emlékkifőzde.

Maros odament a művésznő élettelen testéhez, és féltérdre ereszkedett. Kedvelte Thalessát, és utálta az erőszakot, úgyhogy beletelt egy percbe, míg össze tudta szedni magát. Kesztyűs kezét kétoldalt a nő halántékára szorította. Csak egy rántás, és…

Reflektorok világítottak a szemébe.

– Nodaya attasé! – kiabáltak rá a hangszórók. – A Háló Birodalom kivizsgálást rendel el! Üljön le, húzza össze magát, és várjon a sugármágnesre!

Maros fölordított. Halántékába iszonyú fájdalom nyilallt, úgy érezte, menten belehal. A Háló meghekkelte a zavarótűt, eszmélt rá.

Mellkasához szorította a hegedűtokot, és összehúzta magát, ahogy parancsolták. Semmi értelme ellenkezni, ha a Háló szól hozzád a Birodalom kommandósain keresztül.

A Háló sosem vitatkozik senkivel.

A minihelik közé egy fülkedrón emelkedett. A cellám, ismerte föl Maros.

Ha megvárja, míg a sugármágnes tíz méter hatótávolságú nyalábja beméri és a fülkébe szállítja, akkor nem lesz más választása, csak a nanokiri.

De Encs nyelvőr annak idején nem azért sorozta be Marost, hogy nanokirivel távozzon az Ige megszentelt világából. Nem, a nanokiri határozottan nem Encs nyelvőr és nem is Maros módszere volt.

– Pandonhya – suttogta. – Pandonhya...

Lendületet vett. A hegedűt ölelve egyszerűen legurult a koncertterem tetejéről.

Zuhant, zuhant, zuhant.

Az ólomszürkén felragyogó mágnesnyaláb csak a hűlt helyét tapogathatta le.

– Pandonhya… – vegyült egy sóhaj a delkingi éjszakába.

Amikor elhalt, csupán a minihelik és a fülkedrón szonikus légcsavarjainak suhogása hallatszott. A Háló Birodalom szorgos polgárai időben nyugovóra tértek, és most moccanatlanul feküdtek ágyukban. Kivéve néhány kommpárti vezetőt, akinek az álmait nem kötötte gúzsba a Háló, a mindenható közös tudat.

Szélroham rontott a tetőre, és a fehér ruhát rálibbentette Thalessa tágra nyílt, hályogosodó szemére.

Akár egy szemfedőt.

 

– Pandonhya! – rikkantotta Szintaxis egy makulátlanul boldog süldőlány hangján. – Végállomááás! De még nem tanácsolom, hogy elhagyd a fedélzetet.

– Francokat. – Sió kiugrott az ágyból.

– Meg kell várnod a mentőosztagot.

Sióra fejfájás villámcsapása sújtott le. Homlokát a tenyerébe temette, fényfoltok villóztak a szemhéján belül, lába megrogyott. A padlóra zuhant volna, ha a syndroid elő nem lép, és föl nem fogja roskadozó testét.

– Hadd jegyezzem meg, a mesterséges intelligencia szóösszetételben az intelligencia nem azt jelenti, hogy hülye – mondta a hajó.

– A tény, hogy ezt mindennap megismétled, épp… éppen az ellenkezőjéről tanúskodik – nyögte Sió, miközben a syndroid egy robottól kitelő összes gyöngédséggel visszafektette az ágyba. – Nincs neked kisebbségi komplexusod?

– Az a humanoidok kiváltsága – feleselt Szintaxis.

De azért elindította a diagnosztikai programot. Egyúttal visszavonta a döntését, hogy beszámol Siónak a váratlan vendégről, aki még Új-Washingtonban került a fedélzetre, és mivel moyer volt, a hajónak az előírások szerint be kellett fogadnia.

Egyúttal analitikus érdeklődését is felkeltette, mert ilyen lényt még sosem látott, sőt emi fajtársai sem adtak róla hírt. Mindenesetre sűrűn ellenőrizte, hogy jelent-e közvetlen veszélyt a biztonságra. A rendszer (önmaga egy része) mindig nemmel válaszolt.

Szintaxis tudta, hogy a moyer teremtmény miatt kockára teszi a viszonyát Sióval, de Sió állapota nem engedte meg, hogy megvitassák a teremtmény sorsát a demokrata űr elhagyásakor. Ám azt is be kellett vallania (az ő szintjén létező emik képesek voltak önkényesen priorizálni, azaz hazudni maguknak), hogy amikor úgy döntött, a hajótestbe engedi a vendéget, a kíváncsiság legalább annyira hajtotta, mint a moyerekkel kötött szövetség alapcikkelyei.

Az ismerős-idegen utas éppen álmélkodva tapogatta kabinjában a krizofalat apró tenyerével.

Sió lassan úrrá lett a fájdalmán. A főképernyő felé fordult.

A hajó méreteihez képest óriás kijelző a hajóorrba szerelt kamerák képét szintetizálta, amelyek most a nagykikötőt és a dokkolás folyamatának paramétereit mutatták. Sió nehezen, de megállta, hogy fölhívja Szintaxis figyelmét a fúziós hajtómű túlhűtésére és a kikötőmester szélsőséges vérmérsékletére.

Az ember ne sértegessen egy emit.

Túl mélyen jártak már a kikötőben, hogy Sió rálásson az orrból Pandonhya egészére. Persze, kérhette volna, hogy a képernyő egy normnappal korábbi képet mutasson, de nem egy látványos felvételt akart mesterséges szülőégitestjéről, hanem átélni a hazatérés folyamatát. Érezni akarta, ahogy Szintaxis fuzoműve leáll, bele akart merevedni a megállást követő tömör csendbe; lélegzet-visszafojtva hanyatlani a passzivitás karjába, ahogy a hajó sok százezer kilométernyi poros semmi átszelése után megadja magát a bolygóközi űr természetes és a nagykikötő mesterséges erőinek; megpillantani a hét henger zöldes ragyogását és a liftek villámos cikázását a Fonetika főtengelyben.

Sió egyedül a Pragmatikát nem vágyta látni, ezt a Pandonhya gömbalakján varázslósipkaként ülő fekete kúpot. Azután is túl sok fáradságába kerül majd elfordítani róla a tekintetét, hogy hazaér.

Szintaxis lebegése megszűnt. Sió hallotta, ahogy a dokk stabilizáló óriáskarjai egymás után markolnak rá a hajótestre, a híd pedig diszkrét surrogással csatlakozik a zsiliphez.

– Itthon vagyunk – bájologta Szintaxis. – Hányózacskókat kéretik a syndroid zsebébe dugni.

Sió ezúttal óvatosabban ült föl. A neurombolók jókora pusztítást okoztak az idegrendszerében, mire Szintaxis bemérte ájult testét, nem messze a félreeső új-washingtoni magánkikötőtől. A syndroidok mindössze percekkel a demokrata üldözők érkezése előtt szedték fel a hetes testvériség egyetlen életben maradt tagját, szállították a hajó mentőkabinjába, és lőttek ki vele az űrbe. Szintaxis élesítette a fegyverzetét, de a demokraták vagy olyan ostobák voltak, hogy nem kötötték össze a távozó hajót a moyer misszióval, vagy még nem jöttek rá, miért tört be egy állig felfegyverzett moyer egység Nap-Chile súlyosan alkoholista, minden szempontból jelentéktelen szenátorának új-washingtoni villájába. Vagy ha rájöttek is, nem volt világos a számukra, hogy mi a dolog jelentősége. Talán soha nem is lesz.

Vagy szándékosan hagyták őket meglógni. Talán a kis potyautas fölvilágosítja majd a Lingvistát.

Sió, ha őt kérdezik, az utóbbi esetre fogadott volna. Mivel azonban a katonarendbe sorozták be, és nem az ő dolga volt elméleteket gyártani vagy műveleteket kiagyalni, nem fektetett túl sok energiát a demokraták lépéseinek megfejtésébe. Ő csak örült, hogy a demokrata páncélsiklók nem vették üldözőbe Szintaxist, a neurombolók pedig nem rágták rongyosra az idegszálait. Másra nem is igen volt képes egyelőre, a memóriája lyukacsos volt, mint egy tésztaszűrő. Pár napig kínozzák majd az ispóban, mire sikerül összefoltozni, ebben nem kételkedett.

Alig nyálazta helyre a négy hónapos út során túl hosszúra nőtt haját, már nyílt is az ajtó. Védőmaszkos egészségügyiek helyett egy fekete ruhás hírszerző jelent meg a parancsnoki hídon.

– Az Ige nevében – köszöntötte Siót kurta meghajlással.

Sió csak most, amikor a hangját meghallotta, vette észre, hogy a hírszerző egy nő. Pedig ismernie kellene, legalább látásból. Mint mindenkit Pandonhyán. Úgy tűnt, a neuromboló lövedékek a vártnál is nagyobb kárt tettek benne.

– Örülünk, hogy épségben befutottál – folytatta a nő. – Most velem kell jönnöd.

– A kapitánynak sürgős helyreállító eljárásra van szüksége – szólalt meg Szintaxis, ezúttal Hernád nyelvőr, a regnáló főparancsnok hangján. – Nem tud pontos jelentéssel szolgálni, ha az idegrendszere sérült. Amennyiben késünk a beavat…

– Elég – mondta Sió.

Noha szédült, amikor a lábára állt, és kénytelen volt hagyni, hogy a syndroid öltöztesse föl, nem akart ellenkezni az érte küldött nővel.

Ő egy katona, az volna rendkívüli, ha nem utasítanák.

– Otthon találkozunk – szólt oda búcsúzóul Szintaxis, hangjában a sértődöttség egyértelmű árnyalatával.

 

A nő kimerítő tempóban gyalogolt, Sió alig bírta követni. Szeretett volna inni egyet a kikötőmesterrel, odainteni a szolgálatban lévő kapuőröknek, beszívni a mindenünnen csüngő, indázó, kúszó haszonnövények illatát, de erre nem jutott idő. Minden erejét összpontosítania kellett, hogy mozogjon a lába, és ne felejtse el a saját nevét.

Arra már nem maradt energiája, hogy eltitkolja a megkönnyebbülését, amikor kísérője a hetes hengerből kifordult a küllőfolyosóra, és keze lendítésével lestoppolta az első arra járó lapálykocsit. Mindketten felugrottak a többi utas mellé, és hagyták, hogy csizmájuk talpán a gravimágnes rácuppanjon a széles, lapos téglatestre – a lapálykocsi ennyi volt, nem több.

– Rég láttalak, Sió fiam – lapogatta Sió vállát egy görnyeteg, pödrött bajuszú öreg.

Siónak fogalma sem volt, kit tisztelhet az idős testvérben. De azért rámosolygott, és meghajolt.

– Merre jártál? – kérdezte egy nő; ősz tincsei lobogtak a menetszélben.

Sió körbenézett: fekete ruhás kísérőjén kívül mindenki a szépkorúak táborát gyarapította. Azért, derült fel Sió (végre emlékezett!), mert Pandonhyán csak a negyvenöt fölöttiek szokták használni a lapálykocsit. Mindenki más futólépésben közlekedett, mert az edzésben tartott izmok fontos eszközei a moyerek örökös túlélési küzdelmének.

A hírszerző nő csak a lapálykocsi végállomásán lépett le a kocsifelszínről, ahol a hengerből kiinduló küllő a Fonetika főtengelybe torkollt. Hát persze, gondolta Sió, nyilvánvaló, hogy a Pragmatikába tartunk. És oda a tengelylifttel érünk föl leggyorsabban.

Míg a liftre vártak, a hírszerző közelebb húzódott Sióhoz, és mélyen belenézett a szemébe. Sió nehezen állta meg, hogy elforduljon.

– A pupilládat vizsgálom, te marha – szólt rá a nő. – És úgy nézem, súlyos a helyzet. Jól szétcsaptak azok a rohadék gyilkosok, az Ige átka belezze ki őket ott, ahol vannak!

Sión hirtelen átcsapott a bánat sűrű hulláma. Nem tudta megmondani, miért.

– Ismerlek, ugye? – merte végre megkérdezni.

A nő szomorúan fölnevetett.

– Nyolc normévvel ezelőtt együtt készültünk az első nászra – mondta. – Egy voltam a húsz szűzből. Ahogy te is. Aztán jött a parancs, és te… – lesütötte a szemét. – Én csak huszonkét százalékban voltam alkalmas az eljárásra, úgyhogy elengedtek, és megszülhettem a gyerekemet. – Hitetlenkedő pillantást vetett Sióra. – Döbbenetes, hogy ez sincs meg… Tényleg gond lesz azzal a jelentéssel.

Sió egy darabig hallgatott.

– Nem – mondta végül. – Erre emlékszem. És most már rád is, Kerka.

Egyszerre fordultak el egymástól, mintha koreográfiát követtek volna. És mintha a lift is ismerte volna ezt a koreográfiát: ebben a pillanatban érkezett meg.

A körcikk alaprajzú liftből hatan szálltak ki. Mind odaintettek Siónak és Kerkának, ahogy helyet cseréltek.

A lift megindult. Siót átjárta a jól ismert izgalom, mint mindig, amikor Pandonhya legalsó hengergyűrűjéből egészen a legfelsőig utazhatott, és megfigyelhette anyaégitestje fegyelmezetten zajló életét.

Pandonhya gömbalakzatát hét élőhenger egymás fölött sorakozó gyűrűje alkotta, alulról arányosan növekvő, a közepétől pedig csökkenő átmérőjűek. A középső henger, a Szemantika kerülete volt a legnagyobb: több mint tizenöt kilométer hosszan sorakoztak benne a zsúfolt kertek, a közösség hivatalai, a köznevelde, a kiképzőközpontok, végül a nyelvőrök lakásai. A hét gyűrűt küllők rögzítették a Fonetika tengelyhez, amelyek egyszersmind közlekedőfolyosóul is szolgáltak. A hat (három alsó és három felső) kisebb hengergyűrűben további kertek burjánzottak, és ezekben kaptak helyet a hétezer-hétszáz moyer szűk lakóhelyei, a gerezdek is.

Aki a Naprendszerből érkezett, nem látott be a mesterséges égitest belsejébe – emifelügyeletű pajzsok és védőszférák rétegei óvták tőle, takarták előle Pandonhyát. Belülről azonban, például a Fonetika liftjében utazva csak a gerezdekbe és a hivatalokba nem kukkanthatott be az érdeklődő. A közterek fent is, lent is pőrén tárultak a kíváncsi tekintetek elé, edzésben tartandó a külső és belső moyer fegyelmet.

Siónak most végre akadt ideje, hogy az ezüstös falakon át megfigyelje a panorámát, amit a Pandonhyán lüktető élet nyújtott. Semmi különösre nem volt kíváncsi, egyszerűen még mindig a hazatérés érzésére vadászott. Két évet töltött távol az otthonától, és az Új-Washingtonban átélt szörnyűségek után (amelyekre nem emlékezett tisztán, de teljes bizonyossággal tudta, hogy szörnyűségek voltak) át akarta adni magát a nyugalomnak.

Igen. Pandonhya még mindig csodálatos, állapította meg.

De hiába igyekezett, nem érezte otthon magát.

– Lesz időd – mondta Kerka, mintha a Háló Birodalomban lennének, és olvashatna a gondolataiban. – Majd lesz. De Bodrog úgy kering a Pragmatika és a Szemantika között, mint megkergült meteor. Valami rosszat sejt… Mint mindig, tudod.

– Ezért ő a hírszerzők főnöke – jegyezte meg Sió. – Ha jól emlékszem.

 

A lift fent, a hetedik hengerben fejezte be az útját. Innen hosszú, keskeny lépcsősor vezetett a Pragmatika fekete kúpjába, Sió jócskán szédült is, mire a tetejére értek. A főkapunál három vigyázó állította meg Kerkát és őt, fekete egyenruhájukon sárga váll-lappal. Ketten átvilágították őket, a harmadik a Pandonhyára lépéskor rájuk tetovált ideiglenes biztonsági azonosítót ellenőrizte. Meg sem várta, hogy önként lehajtsák a fejüket: széles tenyerét a tarkójukra tette, majd fejüket előrenyomta, és így nézett be a fül mögé.

Sió felszisszent, ami nem kerülte el a vigyázó figyelmét. Tenyérlámpájával erősen a szemébe világított. Arckifejezése ugyan nem változott, mégis csak jó néhány másodperc vizsgálódás után engedte tovább a két látogatót. Siónak nem kellett hátranéznie, hogy tudja, a vigyázó minden lépését követi egészen addig, míg el nem tűnnek a körcsarnok első kanyarjában.

Sió fölismerte a kápolna bejáratát.

Megtorpant.

Kerka intett neki, hogy ne álljon meg, kövesse tovább a körfolyosón.

– Először a Lingvistához kell mennünk – tétovázott Sió.

– Rosszul emlékszel – mondta Kerka.

Jó ideje mentek, amikor egy moyer mértékkel is apró figura vált ki a folyosó sötétjéből. Szembefordult velük, nyilván várta őket.

Fény híján minden feketének, fehérnek vagy szürkének tűnt, de Sió ezúttal emlékezett, és tudta, hogy az alacsony nő vállán átdobott hajfonat valójában nem piszkosfehér, hanem világoskék.

És hogy a nő egy nyelvőr.

– Az Ige nev… – hajolt meg Kerka, amikor a nyelvőr közelébe értek.

A nő egy kurta biccentéssel elhallgattatta. Rá sem nézett. Kizárólag Siót vizslatta a félhomályban.

Siónak viszketett a tetoválása. Nem szokott hozzá, hogy ennyien és ennyire mustrálják. A gramárok a kiképzése alatt és után is rezzenéstelenül átnéztek a feje fölött, ha hozzá beszéltek. A küldetéseken meg kifejezetten életbevágó volt, hogy láthatatlan maradjon a világ számára.

Alig tért haza, máris súlyosan a figyelem középpontjába került. Baljós előérzetek töltötték el.

Ez most vagy tényleg más, gondolta, vagy rám ragadt a hírszerzők gyanakváskórja.

– A gyászszertartásra a Searle-csarnokban kerül sor holnap – szólalt meg az apró, kék hajú nő, termetéhez képest meglepően mélyen zengő hangon. – Minden testvérünk jelen lesz, kivéve a szolgálattevőket. Fölmerült, hogy neked kellene elmondanod a hamuverset, de lebeszéltem erről a többieket. Én is vesztettem el társakat, tudom, hogy a veszteségnél semmi nem forraszthatja erősebben torkunkra a szót. Nem akarunk kínos helyzetbe hozni, Sió kapitány.

A nő előrelépett, melle súrolta Sió egyenruháját. Sem ez nem zavarta, sem az, hogy – nyelvőrként – fölfelé kellett néznie egy alacsonyabb rangú moyerre. Világos, a homályban szinte fehérnek ható szeme kísértetiesen csillogott, akár egy éjszakai állaté. Mint a marsi jégtaboncé, jutott Sió eszébe az aprócska, kígyószerű föld alatti ragadozó, ami tridimint eszik, és emberre halálos vírussal fertőz. Siónak öt norméve alkalma nyílt megtapasztalni az utóbbit, amikor egy Kaffka-vadászt kilőttek alóla, és csak a jégtabonc mentette meg a birodalmi martalócoktól.

– Add át – suttogta a nyelvőr. – Most rögtön.

Sió ez egyszer nem tévedt el roncsolt emlékezete folyosóin. Tudta, hogy a nő mit akar.

Kerkára nézett, aki úgy cövekelt tőlük néhány méter távolságra, mintha csak egy fumált akarna elszívni titokban. Még szép, gondolta Sió, Bodrog nyelvőr – időközben a nő neve is eszébe jutott – a hírszerzők elöljárója, tehát Kerkának is ő parancsol.

– Tisztelettel… – akart meghajolni Sió, de még időben rájött, hogy ehhez a nő túlságosan közel áll. – Az én parancsnokom Hernád nyelvőr. Tőle kaptam a megbízást, neki kell átadnom.

– Hernád az én tanácsomra küldte el a csapatodat – válaszolta Bodrog gondolkodás nélkül. – A katonarend nem is tudna mit kezdeni vele… Te is tudod, moyer, hogy a hexagon így vagy úgy, de nálam köt ki.

Elhallgatott. Hagyta, hogy Sió maga vonja le a következtetést.

– Értem – mondta Sió. – Bodrog nyelvőr, én moyer katona vagyok, és mint ilyen…

– Mindnyájan moyer katonák vagyunk – szakította félbe a nő. – Ha nem lennénk azok, Pandonhyát rég darabokra szedte volna a Demokrácia és a Háló Birodalom… Te pedig minden késlekedéssel további moyer egységek életét kockáztatod! Moyerekét, akik páncélsiklók elől menekülnek a Perszeidák közt navigálva! Moyerekét, akiket neurombolókkal vesznek célba a demokrata zsoldosok, és…

Sió megtántorodott. Eszébe jutott, mi volt a szörnyűség, ami Új-Washingtonban történt vele.

Velük.

Bodrog kivárt.

Sió mellkasát légszomj szorította. Neki akart dőlni a körfolyosó falának, ami valahogyan, ha karnyújtásnyira volt is, most elérhetetlennek tűnt.

– Kerka! – kiáltott Bodrog.

Nem várta meg, hogy beosztottja odaérjen. A nyelvőr maga nyúlt oda, hogy megtartsa Sió derekát.

Későn.

Sió szeme előtt megnyúltak a falak, és elmosódtak Bodrog vonásai. Minden sötétbe borult.

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Baráth Katalin alternatív Magyarországán az amerikaiak lettek a megszállók

Baráth Katalin október 23-án tette elérhetővé Alabama Jean című kriminovelláját. Meggyilkolt asszony, rejtélyek sora, alternatív Magyarország.

...
Nagy

Baráth Katalin: Egy egész fiktív univerzumot állítottam a problémára [Ady 100]

...
Nagy

Baráth Katalin: Nincs olyan jó kedvem mostanában, hogy aranyoskodjak

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket. 

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Orczy Mimi ezúttal Párizsban nyomoz egy eltűnt műkincs után – Olvass bele!

Folytatódik Ruff Orsolya kalandregénye, melyben a tűzrőlpattant báró Orczy Miminek egy francia bűntényt és eltűnést kell felderítenie.

...
Gyerekirodalom

Elhunyt a Babar könyvek szerzője

Laurent de Brunhoff festő és mesemondó, aki Babarról, az elefántkirályról szóló képeskönyvsorozattal lett híres, 98 éves volt.

...
Gyerekirodalom

10 nyuszis mesekönyv húsvétra és azon túl

Az édes tapsifülesek kiskorú rajongóinak és szüleiknek élő nyuszi helyett inkább gyönyörű gyerekkönyveket ajánlunk.

Hírek
...
Hírek

Philip K. Dick egyik korai sci-fije új fordításban jelenik meg

...
Szórakozás

Nick Cave-dalok, Varró Dani-versek és Háy János-illusztrációk [PROGRAMAJÁNLÓ]

...
Szórakozás

Az éhezők viadala sztárja memoárban emlékszik vissza hat évtizedes pályafutására

...
Hírek

Megtalálták Kosztolányi Dezső első Byron-fordításának teljes kéziratát

...
Hírek

Vitézy Dávid: Esterházy Péter otthona helyén ne legyen társasház

...
Zöld

Mit kíván Jane Goodall a 90. születésnapjára?

...
Hírek

Jon Fosse: A háború harc a mindegyikünkben ott lakozó egyediség ellen

...
Szórakozás

Még 1 milliárddal többe került a Petőfi-film, mint ahogy eddig tudtuk

...
Beleolvasó

Időutazók süllyesztették el a Titanicot? Olvass bele egy őrült elméletbe!

...
Podcast

Ezt senki nem mondta – Oltai Kata: Úristen, örökre itt lesz

Új podcastunk címe Ezt senki nem mondta!, a meghívott írókkal Ott Anna beszélget a gyereknevelés és az alkotás kapcsolatáról. A negyedik rész vendége Oltai Kata.

Szerzőink

...
Sándor Anna

Kitakarja a politikus a szépírót? Elővettük Csurka István drámáit [Csurka 90]

...
Sándor Anna

Ujgur költőnek lenni önmagában politikai tett Kínában, és akkor még nem írtál memoárt

...
ko

„halálomat türelmesen begombolom” – ma lenne 70 éves Sziveri János