Fotó: Valuska Gábor
Száz éve, 1919. január 27-én hunyt el Ady Endre, a magyar irodalom kikerülhetetlen alakja. Költőket, írókat kértünk meg, hogy válasszák ki a kedvenc Ady-versüket és kommentálják döntésüket. Az ady100 címke alatt gyűjtjük a cikkeket. Baráth Katalin választott és válaszolt.
Ady Endre: A fekete zongora
Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.
Engem aztán senki nem vádolhat azzal, hogy nem veszem véresen komolyan az Ady-lírát, hiszen az ún. életművem jelentős része bújt ki Ady Brachfeld udvari szállítótól rendelt Windsor-nyakkendőjéből, krimi formájában. A rajongás bakfiskoromból ered, abban az életszakaszban az ember valahogy hajlamos az irodalomtörténet által kultivált kétféle költőtípusból inkább a vátesz-faszagyerekkel azonosulni, mint a gyomorbajos-elefántcsonttornyossal. És bár nem biztos, hogy A fekete zongora a kedvenc Ady-versem (a kérdés megválaszolásához föl kéne olvasztani a dermedtre klasszicizálódott Ady-fölfogást, kollektíve és egyénileg is), annak az értelmezésével foglalkoztam a legtöbbet. Egy egész fiktív univerzumot állítottam a problémára, ugyancsak nem függetlenül Ignotus elhíresült "akasszanak fel, ha értem" megjegyzésétől.
***
Baráth Katalintól kaptunk egy fotót is egy iskolai Ady-jutalomkönyvről, melynek története már önmagában egy irodalmi egypercessel ér fel:
