A szibériai gulágvidék egy meg nem nevezett kisvárosában különös kapcsolat alakul: a helyi árvaház tizenhárom éves lakója és egy tizennégy esztendős örmény kamasz között szinte a semmiből szövődik barátság, hogy aztán évtizedekre meghatározza egyikük (az elbeszélő) életét. Andreï Makine regényének (ITT bele is olvashatsz) lapjain nemcsak a kamaszok lelkébe, az örmény nép hányattatásaiba pillanthatunk bele, de az is kiderül, vannak olyan emberek, akiknek a hatása iszonyatos erővel képes formálni az ember jellemét, személyiségét, a világról való gondolkodását.
A példázatos történet hátterében a hetvenes évek szovjet világa, a gulág táborai és az örmények elleni koncepciós perek állnak, de a szibériai vidék farkastörvényei és az örmény népirtás képsorai is felsejlenek. Az előtérben pedig egy kapcsolatot látunk, melynek tisztasága bevilágítja a könyvet, s reményt ad a legkilátástalanabb körülmények között is.
Andreï Makine orosz származású francia író, 1957-ben született az egykori Szovjetunió Krasznojarszk nevű városában. Irodalmat és filozófiát tanult, majd egy irodalmi újságnál dolgozott. 1987-ben azonban lektori állást kapott egy francia gimnáziumban, ahol politikai menedékjogot kért, és nem tért vissza hazájába. Műveit franciául írja, első nagyobb irodalmi sikerét negyedik regényével, a magyar nyelven is elérhető A francia hagyaték című kötetével aratta, melyért 1995-ben többek között Goncourt-díjat is kapott. A Typotex Kiadónál most megjelent, Király Katalin fordításában olvasható Az örmény barát című 2021-es regénye középpontjába pedig egy rövid, de annál nagyobb hatású kamaszbarátságot és az örmények szenvedését állította.
Egy fiú, aki megváltoztat mindent
„Ő tanított meg arra, hogy az legyek, aki nem voltam” – fogalmazza meg a kezdőmondatot a narrátor, egy szibériai árva, aki évtizedek távlatából emlékszik vissza a kapcsolatra, miközben felrajzolja előttünk nemcsak a közeget, melyben élt, hanem barátja, a különleges, álmodozó szemű, szinte földöntúli bölcsességet horozó Vardan részletes portréját is.
Az örmény kamasz gyenge testalkatú, beteges fiú, akit meg kell védeni a bántalmazástól (a fiatalok közötti barátság is ennek apropóján köttetik), de aki felül is áll az őt körülvevő világon, annak törvényein.
Örmény rokonaival azért jönnek Szibériába, hogy politikai okokból elhurcolt és letartóztatott szeretteik mellett lehessenek tárgyalásaikon.
Az eseményeknek helyet adó kisváros Ördögzug nevű negyedének szélső házaiban húzzák meg magukat, míg a családtagokkal kapcsolatos ítéletre várnak, itt pedig minden szegénységük és kiszolgáltatottságuk ellenére egy olyan világot rendeznek be maguknak, mely eleganciájával, finom szépségével és egyfajta csendes, belső tartással azonnal elvarázsolja a Vardan barátjául szegődő elbeszélőt.
Az árva tinédzser számára az „Örmény Királyságként” is emlegetett negyed egy olyan mesebeli hellyé válik, ahol felnőttként kezelik, komolyan veszik, és ahol gyönyörűen díszített kávés kancsóból szolgálják fel a feketét, míg a körülöttük lévő szovjet valóságban a funkcionalizmus fontosabb bármiféle esztétikumnál. A borítón is megjelenő kávéskanna így egyfajta szimbóluma lesz egy letűnt, nosztalgikus, a harmónia és a szépség jegyeit, ha szegényesen is, de még mindig magán viselő világnak.
Történelmi háttér, bölcseleti távlatok
Nem véletlen, hogy a narrátor szinte családra talál ebben a közegben, miközben az örmény emberekkel, kultúrával és a népet sújtó szenvedéssel is megismerkedik. A két kamasz története mögött egy-egy fénykép, néhány mondat és egy rövidre zárt elbeszélés kapcsán felsejlik a múlt, többek között a törökök által elkövetett 1915-ös népirtás, melyben másfél millió örmény pusztult el. Az időszak, amikor megtörténhettek a kötetben is felidézett borzalmak:
„…egy őszi napon puskacsövekkel törik be annak a háznak az ajtaját, ahol a Szarkiszian család élt. A férfiakat ott helyben legyilkolják, a kicsiket szuronyok hegyére döfik, és kidobják a kertbe, testvéreiket – akik a kelmevégek között rejtőznek – elfogják és leszúrják. A nőket ugyanezen a rongyhalmon megerőszakolják, majd kibelezik és megcsonkítják”.
De a regény nem csupán az örmények és a Szibériában élők szörnyű múltját és hetvenes évekbeli jelenét mutatja be, hanem a kamaszok erre adott reakcióiból, a környezetükre vonatkozó reflexióiból filozófiai, etikai távlatokat is épít.
Már a nyitójelenet is ezt mutatja, ahol Vardan arról beszél, hogy az ég tulajdonképpen a talpuk alatt kezdődik el: „– Itt, a mi magasságunkban ugyanaz a levegő, mint a felhők között, ugye? Tehát itt kezdődik az ég, sőt, még lejjebb, nagyon közel a földhöz – tulajdonképpen a talpunk alatt!”
Azzal, hogy megmutatja, a sáros, cigarettacsikkekkel és köpésekkel borított szibériai föld is mennyire közel van az éghez, tulajdonképpen a transzcendenst hozza lejjebb, teszi a tapasztalati világ részévé. Vardan elképzelése rámutat arra, milyen közel vagyunk az éghez, és a fiú valóban hisz abban, hogy eszerint kellene élnie mindenkinek. Ugyanígy Vardan mutatja meg azt is, milyen sokféle nézőpontból lehet tekinteni a világra, és azt is – talán ez a legfontosabb tanítás –, hogy csak akkor ér valamit az élet, ha képesek vagyunk segíteni másokon (ahogy a két fiú többször meg is teszi, egyszer egy részeg prostituáltnak, egyszer egy fiatal szerelmespárnak segítenek), ha meg tudunk menteni más embereket a bukástól, az erőszaktól, a fájdalomtól vagy bármiféle „zuhanástól”:
Rájöttem, hogy az életünk mindig a szakadék szélén tántorog, és hogy egy egyszerű mozdulattal segíthetünk a másik emberen, visszatarthatjuk a zuhanástól, megmenthetjük.”
Alakulhat-e jól egy történet ebben a világban?
Vardan és családja őrzi a humánumot, és ennek megfelelően próbálnak élni, mégis, ahogy az a legelejétől sejthető, a történetnek nem lesz boldog befejezése, mert a happy end nem következik az ábrázolt világ logikájából. Az örmény barát lapjain az elbeszélő egy katartikus találkozás részesévé (és ennek hatására felnőtté) válik, majd elmeséli ennek szívszorító történetét.
Talán éppen azért egyensúlyoz az elbeszélésmód sokszor a giccs határán, mert mindazt, amivel a narrátor szembesül, nem lehet elmondani másként, csak emelkedettséggel és nem kevés pátosszal. Azonban Makine regénye nem véti el az arányokat, elmegy a határig, de nem lépi át, és egyik legfontosabb erénye éppen az lesz, hogy nem fél ünnepélyes lenni akkor, amikor barátságról, szerelemről vagy a másik ember megmentése iránti vágyról beszél.
