„A Hiányzó történetek és a Minden csendes és nyugtalan után Kovács most egy olyan könyvvel jelentkezett, amelyben hű maradt önmagához, mégis teljesen más irányt vet” – indította a beszélgetést Ribánszky Ágota. Az Ablakok az ébrenlétben (olvass bele) a szerző eddigi legszemélyesebb alkotása, mely a barátság mély és sokrétű témájára épít, ezt pedig tovább gazdagítja a történet helyszínének különleges jelentősége. A cselekmény egy zalai kisvárosban játszódik, amely egyben a szerző szülővárosa is. Míg Kovács korábbi két regénye javarészt fikció, ezúttal számos olyan esemény jelenik meg a könyvben, amelyek a valóságban is megtörténtek – akár a szerzővel, akár a barátaival.
A barátság identitásformáló, megtartó ereje
A könyv központi témája a barátság, bár a történet vége felé egy reménytelen szerelmi szál is kibontakozik. Ribánszky Ágota kiemelte, hogy az utóbbi években újra népszerűek lettek a barátságról szóló történetek, és az Ablakok az ébrenlétben is egy ilyen érzelmi kapcsolatokra épülő, személyes történet.
Kovács úgy véli, hogy manapság sok művet az autofikció, önreflexió és már-már nárcisztikus panaszkodás jellemez, ám továbbra is vannak olyan nagy témák, amelyek az olvasókat igazán megérintik. Ilyen a család és a barátság, amely a szerző szerint kulcsfontosságú az ember életében. „Gyerekkorunkban a szüleinkhez viszonyítva határozzuk meg önmagunkat, de ahogy idősebbé válunk, egyre inkább a barátainktól kapott visszajelzések formálják az identitásunkat” – fogalmazott a szerző.
Az Ablakok az ébrenlétben mélyebb rétegeiben súlyos családi problémákat is feltár, ám a baráti társaság erős és megtartó közegként jelenik meg.
„Amikor a barátaim szemébe néztem, ugyanazt a belső szenvedést láttam, mint amit én is éreztem”
– mondta a szerző.
Noha a regényben megjelennek nehéz pillanatok, összességében derűs és felemelő hangulat uralja. A szereplők azért tudnak fejlődni, mert megélték a mélypontokat is, ám mindig akadt egy barát, aki segített kirántani őket a legsötétebb helyzetekből.
Belső vívódás
A regény főszereplője, Bota, egy gyötrődő művészlélek, aki
tele van belső ellentmondásokkal, és akit mindenki cserben hagy.
Kovács bevallotta, hogy ehhez a karakterhez sokat merített a saját személyiségéből is. „Ezek a karakterek olyanok, mint én” – mondta a szerző. Az elbeszélő és Bota kapcsolatán keresztül két olyan, egymással szemben álló karaktert mutat be, akik Kovács állítása szerint a saját lelkében is viaskodnak. „Sokszor tudom, hogy mit kéne tennem, de van egy belső sötét hang, ami visszatart.”
„Úgy jó írni, ha nem tudom, mi fog történni”
A beszélgetés során szóba került Kovács írói módszere is. A szerző elárulta, hogy nem szokott előre vázlatot készíteni a történeteihez, mert szeret úgy írni, ahogy olvasni is: nem tudni előre, mi fog következni a következő oldalon.
Ezt a szabadságot élvezi a legjobban az alkotásban, ugyanakkor vakon bízik szerkesztőjében, Krusovszky Dénesben. A szoros együttműködést szemléltetve idézte Stephen King szavait:
„Az írás emberi munka, a szerkesztés isteni”.
Kovács szerint az íráshoz egészen egyszerűen érdemes hozzáállni: amikor csak lehet, akár csak fél órában is, de oda kell ülni és írni, mondván, nem kell túlmisztifikálni. „Le kell ülni, és írni kell” – jelentette ki, majd Esterházyt idézte, aki szerint „nincs írás, csak munka van”.
