Mit lehet tenni, ha egy közeli ismerősünk azt képzeli, C-vitamin-kúrával felveheti a harcot a rák ellen? Helen felajánlja a vendégszobáját egy régi barátjának, Nicolának, aki végstádiumú beteg, azonban a hagyományos gyógymódokban nem hisz. Az alternatív kezelések között kutakodva egy kétes hírű intézményre talál, ahol meggyőzik, hogy az ózon „kikaparja a rákos sejteket a testéből”. Mit tehet egy barát, ha érzi, hogy közel a halál? Helen a szembesítés mellett dönt – de vajon jól cselekszik?
Garner azoknak a hozzátartozóknak ad hangot, akiknek nap mint nap szembe kell nézniük az ápolás nehézségeivel, téve mindezt úgy, hogy közben azért a humor is meg-megcsillan. Kendőzetlen történet ez az öregedésről és az emberi kapcsolatokról, amely garantáltan mélyre megy.
Helen Garner: A vendégszoba (részlet)
Kedd reggel vonattal mentünk be a városba. Megmutattam, hogyan úszhatja meg a Flinders Street-i káoszt, ha leszáll a parlamentnél, és együtt sétáltunk el a Theodore Intézetbe. Mivel Colette üdvözlésében óvatosságot érzékeltem, otthagytam Nicolát, hogy készülődjön az első kezelésre, és lementem, hogy vegyek magamnak egy kávét.
Amikor húsz perc múlva visszajöttem, a váróterem üres volt.
Mintha senki nem felelne semmiért.
Végignéztem a bekeretezett diplomákat a recepcióspult mögötti falon. Ó, megvoltak Tuckey bizonyítványai: egy csomó cirkalmas, latin nevű alternatív cucc és egy sor iniciálé, ami orvosinak hatott. Helyes, de hol van ő maga? Ki vezeti ezt a kócerájt? Hallottam Colette hangját a válaszfalon át, vidáman locsogott valaki fülébe a műkorcsolyázás iránti szenvedélyéről. A pulton volt egy csengő. Megnyomtam. Colette kidugta a fejét, és egy oldalajtó felé mutatott.
Az ajtón túl egy zsúfolt térben, aminek az ablakából, ha az ember lábujjhegyre állt, oldalról láthatta a katedrálist, megtaláltam Nicolát állig bezárva valami alacsony sátorba; a vigyorgó arca egy lyukon át kémlelt ki a tetején, amit a nyaka körül egy műanyag csíkkal és egy rózsaszín törölközővel zártak le.
A furcsa, természetillatú parfüm, amit előző nap is megfigyeltünk, most is ott volt a levegőben.
– Ez meg mi a fene? Úgy nézel ki, mint egy karcsúsító klinika reklámarca. – Megint nevettünk.
– Ez egy ózonszauna. Nézz be.
Lehúztam a cipzárt a sátor elején, és láttam, hogy Nicola ott ül egy szál törölközőben, és mindkét kezében egy varázspálcaszerű dolgot tart, amit papírtörlőbe tekertek. A parfümös pára fuvallatai kiáramlottak. Behúztam a cipzárt. Nicola a falra tűzött, elmosódott A4-es lap felé biccentett. Odaléptem, és megnéztem.
Útmutatás volt újraélesztéshez.
Kifejezéstelen tekintettel néztünk egymásra.
– És azok mik, amit a kezedben fogsz?
– Elektródák. – Behunyta a szemét, és hátradőlt.
Elektródák. Befogtam a számat. A reggeli nap a magas ablakon át besütött a szobába. Az ózonnak kellemes volt az illata, nagyon finom és frissítő, mint a görögdinnye vagy a tengeri szél. Leültem egy székre a sarokba, és lehúztam a kávéspoharam fedelét.
Egy óra múlva beviharzott Colette, és áttessékelte Nicolát egy másik szobába. Ott Nicola hanyatt feküdt egy magas, kemény ágyra, amit virágos szövet borított, miközben a fiatal nő kínai köpölyözőcsészéket helyezett el a vállán, a nyakán és a hasán. Mint sok más ismerősöm, én is alávetettem magam egyszer-kétszer a köpölyözésnek, és nem gondoltam róla se jót, se rosszat; de ezeken a csészéken bimbók is voltak, amikből csövek álltak ki, amiken át még több ózont pumpáltak egy széles, rozsdásnak tűnő tartályból, amit egy fémlánc erősített a falhoz.
Intim eljárásnak tűnt, időről időre felajánlottam, hogy elmegyek, de Nicola és Colette is biztatott, hogy maradjak.
Egy sarokba húzódtam, és összefontam a karom. A keletre néző ablak a templomtornyok és kupolák vonzó összevisszaságára nyílt, azokon túl a gyapjas tavaszi felhőkkel megrakott égre.
– Az ózon mit csinál, Colette? – kérdezte Nicola kedvesen.
Colette végzett a csészékkel, és egy dossziét lapozgatott Nicolának háttal. Anélkül hogy megfordult volna, zavartan felelte: – Megöli a rákot.
– Ja. Persze.
– És a C-vitamin – folytatta Colette, miközben letette a dossziét, és megfordulva vad, karmoló mozdulatokat tett – kikaparja a rákos sejteket a testéből.
Nicola még mindig mosolygott, hagyta becsukódni a szemét. Colette vidám integetéssel és a lófarka tökéletes libbenésével kiment a szobából. Odaléptem az ablak alatti padhoz, ahol Nicola dossziéját hagyta. Könnyedén kicsúsztattam a lapokat az orvosi kartonból. Lapoztam egyet, és a Prognózis cím ugrott elém.
Alá valaki terpeszkedő, gyerekes betűkkel odaírta: „Végstádium, 1–3 év.”
Leejtettem a lapot, és az ablakhoz hajoltam. Odakint a katedrális nyugati oldalára valaki vízköpőket faragott, és néhány szent életű férfit püspökbottal és kőglóriával. Remegett a lábam. Vettem pár mély lélegzetet. Mi történik itt? Hát dr. Tuckey tegnap este nem megnyugtatta Nicolát, hogy „jól fog reagálni” a klinika kezelésére? Nyilván mondhatta volna azt is: „Szeretné, ha elmondanám, szerintem milyen jövő vár önre?” És ha Nicola igent mond, vajon nem lett volna becsületesebb közölni vele az igazságot, és aztán azt mondani: „De mi tudunk önnek ajánlani néhány kezelést, ami zsugoríthatja a rákot, lelassíthatja, és a fennmaradó időben kényelmesebbé teheti az életét”?
Lehet, hogy nem tehette meg, amíg bent voltam a szobában.
Lehet, hogy nem volt felhatalmazása a cégükön belül, hogy a halálról beszéljen.
Lehet, hogy csak Theodore professzor, a guru rendelkezik ilyen hatalommal.
Nicola a hátam mögött csukott szemmel feküdt a magas ágyon. Elrendeztem a papírokat a dossziéban, és a pad szélével párhuzamosra igazítottam.
Nicola azt mondta: – Helen. A nővéred, Madeleine eljött volna egy ilyen helyre?
– Tuti, hogy nem.
– Akkor sem, ha tud róla?
– Soha. Egy pillanatra meg nem fordult volna a fejében.
– Miért?
Mert azonnal látta volna, hogy átverés. Ezt nem mondhattam. Nem állt a birtokomban olyan tudás, hogy ítélkezzek. És ha én elítélem is az egészet, hova fordulhatna Nicola? Mi maradna?
Dobja el minden fegyverét, és nézzen szembe a halállal?
Ki vagyok én, hogy ilyesmit mondjak neki?
Úgyhogy azt feleltem: – Madeleine ápolónő volt. A férje sebész. Egész életében a nyugati orvostudomány világában élt. Hitt benne. Ő ezekben a kategóriákban és ezen a nyelven gondolkodott.
Nicola egy darabig csöndben feküdt, a csészék kidagadtak a hasán, mintha mellek sorakoznának rajta. Amikor kinyitotta a szemét, az ablak felé bámult.
– Arra számítok, hogy azokból a felhőkből bármelyik pillanatban kihullik egy angyal – mondta, és legpimaszabb, legkihívóbb mosolyával fordult felém.
Ebéd után, amit egy-egy hatalmas zöldséglé formájában vettünk magunkhoz egy kávézóban, Colette súlyos célzásokat ejtett, hogy távoznom kellene: úgy tűnt, valamilyen fénnyel akarják sugározni. Összeszedtem a holmimat, és eljöttem. A David Jones élelmiszerboltba mentem, és vettem a vacsoránkhoz néhány szelet laposfejű halat, aztán járkáltam a városban, és büszke voltam rá, hogy nem szórom a pénzt.
Amikor délután felmentem Nicoláért, jó hangulatban volt.
Otthon hátramentem az udvarba, hogy leszedjem a száraz ágyneműt a kötélről. Nicola ragaszkodott hozzá, hogy segítsen. Láttam rajta, hogy erőfeszítésébe kerül vállig emelnie a karját, de együtt tökéletesen összehajtogattuk az ágyneműt, és eltettük a szekrénybe. Aztán az útmutatását követve megfőztem azt a fajta zöldséges hallevest, amit a félig vegetáriánusok is megehetnek. Jó étvággyal evett, még egy pohár sherryt is megivott. Megnéztük a híreket, és vidám kegyetlenséggel szedtük ízekre régi barátja, az én exférjem legújabb kalandjait.
– Holnap – mondta lefekvéskor, miközben odaadtam neki a tiszta konyharuhába göngyölt meleg vizes palackot – megint C-vitamint adnak.
Felnéztem. – Szeretnéd, hogy veled menjek?
Megvonta a vállát. – Hozz egy könyvet.
Nem sokkal éjfél után hallottam, hogy mocorog, és kijöttem megnézni. A válla és a nyaka fájt.
Most is nedves volt, de nem a pisitől.
Teljesen kiizzadt: az ágynemű is átázott, szinte a matracig, és a párnák is lucskosak voltak. Aznap éjjel háromszor vetettem meg az ágyat: lehúztam, aztán áthúztam, lehúztam, aztán áthúztam. Ezt a részét szerettem, a szeretet és a rend becsületes tevékenységeit, amiket könnyedén meg tudtam csinálni. Nem fárasztottuk magunkat a mentegetőzés és a megbocsátás vesszőfutásával. Nicola ernyedten ült a széken, és figyelte, ahogy dolgozom.
– Ápolónőnek kellett volna mennem – mondtam –, mint a testvéreimnek.
Nicola halványan felnevetett. – Főnővérnek. Suhogó fátyollal.
– Vagy talán detektívnek. Miért is nem léptem be a rendőrség kötelékébe a hetvenes években, ahelyett hogy egy nyomorult hippi próbáltam lenni? Ami soha nem ment jól.
– Elég kemény tudsz lenni. De téged ott miszlikbe aprítottak volna.
– Milyen fájdalomcsillapítód van, Nicola?
– Diegesic.
– Ez minden?
– Nyolcat bevehetek egy nap. Mindjárt be is veszek párat.
Kimentem egy pohár vízért, aztán álltam az ágya mellett, amíg lenyelte a tablettákat.
– Mit jelent a -gesic? – kérdeztem.
– Biztos görögül van.
– Biztos. A Rectogesic aranyérre van. Van még analgetica…
– Anal-getika – mondta –, nyilván a fájós seggre.
– Haha! és a Diegesic – olyan robajjal közeledett felénk, mint egy teherautó: nem volt idő elugrani az útjából –, hogy meg ne halj.
Nicola nevetett, becsukta a szemét, és hátradőlt a tiszta párnára.
Valamivel virradat előtt, amikor álmatlanul hevertem az ágyamban, egy fura kis vihar támadt fölöttünk, lezúdított húsz csepp esőt, aztán azonnal tovább is repült. Az utca csöndes volt. A levegő friss és hűvös. Valami végigtipegett a nyitott ablakom előtti levélhalmon, és szuszogva megállt és vakarózott kicsit.
Fotó: Magvető Kiadó (Darren James)
