Andreï Makine orosz-francia író. Szibériában született, a Moszkvától délkeletre fekvő Penzában nőtt föl. Irodalmat és filozófiát tanult, majd 1987-ben, amikor egy kulturális csereprogram keretében orosz lektorként Franciaországba utazhatott, az emigráció mellett döntött. Írói karrierjét már francia nyelven kezdte meg. A Goncourt-díjas szerző új regénye, Az örmény barát az összetartozás szépségének és törékenységének lírai története.
Az „Örmény Királyság” egy kis közösség a szibériai gulagvilág peremén, amelynek lakói kényszerből, bebörtönzött szeretteiket követve telepedtek le. Az elbeszélő sok év távlatából idézi fel kamaszkorát, amikor félvad árvaházi kölyökként megismerte a törékeny és mély érzésű örmény fiút, Vardant. Lélekemelő történet barátságról és odaadásról, miközben a „királyság” lakóinak rejtett élete is feltárul az olvasó előtt.
Andreï Makine hamarosan Budapestre látogat: az íróval március 21-én, 18 órakor találkozhatunk a Francia Intézet auditóriumában. Az esemény ingyenes, de regisztrációhoz kötött, részletek itt.
Andreï Makine: Az örmény barát (részlet)
Fordította Király Katalin
1.
Többször is próbálkoztam azzal, hogy nyíltan Vardannak szegezzem a kérdést, hogy rávegyem, folytassa a történetet, amelyet akkor az anyja érkezése szakított félbe: az egyik fényképen szereplő kislányról a babájával, amely furán, mégis valósághűen kulcsolja imára a kezét, az egész borongós és megható jelenlétről… Tartottam attól, hogy megbántom, de még inkább visszafogott az a meggyőződés, hogy nem értettem meg a lényeget. A kierőszakolt, vagyis többé-kevésbé zsarolásnak engedő vallomás csak semmitmondó, hamis válasz vagy mellébeszélés lehetett.
Inkább vártam, figyeltem viselkedése különös jeleit és azt, ahogyan szemlélte a világot, amelyben annyira idegennek tűnt. Úgy sejtettem, hogy így egyre jobban értem az „Örmény Királyság” rejtélyét, a birodalomét, amely rövid időre befogadott. És noha nem zaklattam kérdésekkel hallgatag barátomat, rájöttem, hogy mindaz, amit különösnek láttam benne, nem feltétlenül csupán kaukázusi hazája szokásaihoz kötődött. Emlékszem, milyen meglepő volt Vardan válasza, amikor a többiek elkergették az iskola mögött i játszótérről. Két focicsapatot próbáltak összeállítani egy meccshez, és mivel láttam, hogy nincs elég játékos, megkérdeztem, hogy mi is beszállhatnánk-e. Ezt nem egyszerű elutasítás követte, hanem Vardan részvételének szinte zsigeri megtagadása.
– Te jöhetsz – mondták. – De ő nem! Ránk ragasztaná a nyavalyáját. Különben is… az a srác nem normális!
A „nem normális” oroszul annyit tett, hogy „dinka”, „gyagyás”, „buggyant”… A társadalom, amelyben éltünk, az új emberről alkotott messianisztikus elképzelésével kizárt minden olyan gondolatot, amely esetleg megkérdőjelezhette volna ennek a földi paradicsombeli üdvözülésre rendeltetett, eljövendő hősnek a tökéletességét. Makkegészségesnek kellett lennie, mentesnek minden intellektuális kételytől, akit nem emésztettek a hajdaniakat sújtó lelki problémák.
Igen, egy gyönyörű, izmos, ragyogó kreatúra, aki semmiben sem kételkedik. Egy hús-vér ideológiai jelkép.
Vardan nem tűnt megbántottnak az elutasítástól, és amiatt sem neheztelt, hogy a többiek képesek voltak rásütni a „nem normális” jelzőt. Hogy megkíméljen a felesleges vitától és az esetleges verekedéstől, magával húzott a régi, kitört ablakú raktárak között kanyargó ösvényre.
Menet közben mormolt szavai szíven ütöttek, mert köszönőviszonyban sem voltak az iménti durva elutasítás megaláztatásával:
– Hagyd, hadd játsszanak! Nekik nincs idejük… – mondta halvány, futó mosollyal.
Ez a megjegyzés annyira oda nem illőnek tűnt, hogy nem is válaszoltam, azt hittem, rosszul hallott am. Nincs idejük… De hát mire?
Néhány perc múlva megérkeztünk az Ördögzugba. A lepusztult negyedet északról döngölt földsánc szegélyezte, egy rendház hajdani védőfala; a kolostorból már régen kiűzték a szerzeteseket, és börtönné alakították át az épületet. Ide zárták be azt a néhány örményt, Samiram, Szarven és Gülizar rokonait…
A sánc másik oldala egy magas, baljós téglafal felé lejtett. A negyedben keringő pletykák szerint a börtön túlzsúfolt celláiba nem a büntetésüket töltő embereket zárták, hanem csak azokat, akik előzetes letartóztatásban vártak a bírósági tárgyalásra, vagy ha már elítélték őket, arra készültek, hogy valamelyik táborban kötnek ki.
Több sor szögesdrót védte az emelkedőt – az akadály mégis átjárható volt, mivel itt-ott lyukakat vágtak a rozsdás drótok közé. Vardan számomra meglepő helyismerettel besurrant az egyik lyukon, szétfeszítve a szögesdrótot, hogy utánamehessek. Átmásztunk a sáncon…
A gerincen rétegelt lemezből eszkábált, jókora kockaépítmények emelkedtek, a város felé néző oldalukon egy sor hatalmas propagandafestmény – azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a börtönt elrejtsék az ősi erődítmény alatt kanyargó úton közlekedő gyalogosok és autósok elől.
Hat-hét betonalapra állított kocka egymástól néhány méter távolságra, akkorák, mint egy-egy emeletes ház. A szocializmus jótéteményeit dicsőítő jelszavak virítottak rajtuk, amelyeket minden egyes táblaképen a szovjet ikonológia valamelyik jellegzetes figurájával illusztráltak: kolhozparasztnő cipel egy kéve kukoricát, fémmunkás figyeli az olvadó acél skarlátvörös folyamát, tudós mikroszkópok és jókora, csillogó lombikok között …
Ezeket a jelképes figurákat megviselte az eső és a fagy támadása, amitől a festék megkopott és megrepedezett. De a hiányos karbantartás miatt leginkább a sánc roskadozott a benőtt gaztól, embermagasra nőtt csalántól és kusza bozóttól. Vardan, aki most is tökéletesen kiismerte magát a terepen, az egyik propagandakocka felé indult. Ez egy űrhajóst ábrázolt a csillagos égboltra emelt tekintettel, sisakján egy idegen csillagrendszer fényei tükröződtek.
E csillagközi utazás ellenére a lábát teljesen hétköznapi módon vetette meg a combközépig érő tüskés-bozótos, nagyon is földi növényzetben.
A barátom a csípős leveleket kerülgetve körbejárta a kockát, és hirtelen nyoma veszett! Ahogy közelebb léptem, észrevettem, hogy egy darabot kivágtak a rétegelt lemezből – ott, ahol a festmény egy kráterekből és sziklákból álló tájat ábrázolt. Elhúztam a félig nyitott lemez szélét, és becsusszantam…
A belső tér egy mennyezet nélküli helyiség volt, a falakat vaskos, függőleges oszlopokhoz rögzített ék, és jókora lécekből álló ráccsal erősített ék meg. Az égbolt, amely mind sűrűbb, mind elevenebb lett, mintha színt váltott volna. A város lármája tompán hallatszott ide, de súlyosabbá vált, mintha a frekvenciák és hangok láthatatlan rostáján szűrődött volna át. És az, hogy itt voltunk – amit senki sem sejthetett –, váratlanul szintén súlyossá vált, új, csaknem aggasztó jelentőségre tett szert.
– Gyere, nézd! – hívott Vardan, és homlokát odanyomta a menedékünk egyik „falához”. Felfedeztem, hogy több rést hasítottak bele, nem szélesebbeket, mint egy bicska pengéje. Kilestem. A börtön sötétvörös teteje, keskeny ablakok vastag fekete rácsokkal… És ott, az egyik ilyen üvegezett téglalapban megjelent egy kéz, amely mintha nekünk intett volna, pedig valójában egy szellőzőt nyitott résnyire…
Magunk elé képzelhettük a zsúfolt cellát, az állott levegőt, amint az egyik fogoly megpróbálja kinyitni ezt az apró nyílást, abban reménykedve, hogy belélegezhet néhány kortyot a rácsok közé rekesztett égből. Amikor kijöttünk kocka alakú menedékünkből, már alkonyodott. El akartam mondani Vardannak, mit érzek, de nem hagyott szóhoz jutni:
– Várj! Figyelj…
Hegyeztem a fülem, és a csöndes szürkületben ismétlődő, panaszos hangot hallott am, akár torokból feltörő, hangos emberi jajgatásnak is hihettük volna, de a dallamáról hamarosan felismertem a vándormadarak útra hívó hangját.
A vadludak égre rajzolódó, hosszú, világos csíkja nem volt szokatlan látvány ősszel a város felett. Csakhogy ezúttal a sáncról jóval közelebbről láthattuk őket – vagy ezek a nagy testű madarak talán éppen most szálltak fel a tóról, és alakították ki repülési rendjüket. Láthattuk tolluk finom mintázatát, visszahúzott lábuk színét, sőt úgy hittem, még a szemük kifejezését is – a tekintetet, amely a hullámzó fűtenger közepén mozdulatlanul, felemelt fejjel álló két kamaszra szegeződött.
– Pszt! Várj! – ismételte Vardan, én pedig jól kivehetően hallhattam nemcsak a ludak egymással váltott rövid, panaszos kiáltásainak dallamát, de szárnyaik ritmikus suhogását is.
Néhány másodpercig meg se moccantunk, követtük a távolodó vonulást, ahogy beleolvadt az esti égboltba…
A Zug alacsony házai mögül, az iskolánk felőli oldalról hirtelen egy füttyszó éles trillája és veszekedés visszhangja szűrődött ide. Most érhetett véget a meccs, ahonnan Vardant kizárták.
Rám nézett, alig észrevehetően megcsóválta a fejét, megismételte, amit mondott, és most már sokkal jobban értettem:
– Nem, soha nem lesz idejük… arra, hogy ezt lássák.
A távolban, a lenyugvó nap fényében még kivehettük a repülés folyvást változó vonalát, a szárnyak fehér hullámzását.
Ezzel a szépséggel szembesülve életemben először éreztem azt a bánatot, hogy nem mondhatom el a többieknek, ezeknek a gyerekeknek, akik ölre mennek egy talpalatnyi letaposott területért, akik tovább folytatják a játszmáikat és csatáikat, amelyeket majd átültetnek eljövendő felnőtt életükbe – a versengést, a létező legjobb helyért vívott harcot, a siker hajszolását, kudarcot és bosszút.
Az imént véget ért mérkőzés számomra olyannak tűnt, mintha egy egész emberi lét előképe lenne, egy olyan kizsákmányoló harcé, amely nem hagy nekik időt arra, hogy felnézzenek a késő nyáresti fényben fürdő madarak röptére.
Gyötrően némának éreztem magam, még nem tudtam, hogy a gyönyörű pillanat megosztásának vágya maga az alkotás értelme, a költők igazi célja, amely többnyire beteljesületlen marad.
Mielőtt elmentünk volna, Vardan még egy utolsó pillantást vetett a börtön ablakaira, és ekkor éreztem meg boldogan, egyszersmind megindultan azt a titkos közösséget, amely immár egymáshoz kötött minket, és úgy tűnt, többé nincs szükségünk szavakra. Igen, azt a keskeny ablakot néztük, amelyet egy fogolynak sikerült kinyitnia, ahonnan követni tudta a szárnyak lassú csapását, a szabad repülést, amelynek nincs köze zaklatott életünkhöz. Rácsok közé zárt tekintete valószínűleg a látóhatárig követte a vándormadarak vonulását, amint lassan dél felé vették útjukat.
2.
Vardannak többnyire sikerült lepleznie a különcségét – tudta, hogy tekintett el a betegségére, amelyben szenvedett, a tartózkodó viselkedés az, amellyel leginkább megússza a kellemetlenségeket és a zaklatást. Néha azonban a testében hordozott másság, a származása és a mélységesen kívülálló tekintete előtört az elővigyázatos álca mögül, és mint „nem normális”, kínos helyzetbe került.
Például azon a napon egy geometriaórán, amelyet Ronine, a tanárunk tartott fakultatív jelleggel azoknak, akik fel akartak zárkózni, vagy az iskolai tananyagnál többet szerettek volna tanulni. Vardan tényleg igyekezett fejleszteni a tudását, így hát eljött, én pedig – noha nemigen vonzottak az egzakt tudományok – bajtársiasan vele tartottam.
Ha az időjárás engedte, félkarú tanárunk a szabadban tartotta az óráit, mert meg volt győződve arról, hogy a geometriához valódi térbeli ábrázolásra van szükség, mégpedig a lehető legnagyobb méretben. Az iskolaudvart szegélyező fák alatt i aszfaltozott terület lett a „falitáblája”. Ronine ezúttal egy hatalmas fakörzővel (amely inkább egy földmérő derékszögű vonalzójára hasonlított) kört rajzolt, amelybe a diákjainak geometriai alakzatokat kellett beleírniuk – először egy négyzetet, majd egy nyolcszöget és így tovább, minden műveletnél megduplázva az oldalak számát…
A példa tudományos céljánál sokkal inkább lekötött a hadirokkant férfi ügyessége: fél karral képes volt a túlméretezett rajzeszköz szárait mozgatni, kijavította a tanulók által készített rajzok hibáit, és a körből kilépve számítások és egyenletek oszlopaival borította az aszfaltot, én meg nagyon gyorsan elvesztettem a fonalat. Valójában az egész óra lényege az volt, hogy rávezessen minket egy szinte filozófiai következtetésre: miközben a körbe írt alakzat oldalainak számát folyamatosan növeljük, csak megközelíteni lehet a körívet, de elérni soha. Az egyre több szögből álló sokszögek, amelyeket rajzoltunk, mindig hagytak egy vékonyka rést a kerület tökéletes íve és számtalan oldaluk között.
– Másképpen kifejezve – mondta Ronine –, a végtelenségig kellene sokszorozni az oldalak számát. Ám ez csupán elméletileg lehetséges, a körív mindig elérhetetlen távolságban marad. Mi pedig ennél fogva a körön belül maradunk még akkor is, ha a sokszögünk ezermilliárd oldalú…
És tényleg, őt magát és egy féltucatnyi diákját, köztük Vardant meg engem, valamennyiünket körülvett a krétával az aszfaltra rajzolt, jókora kör.
Annak ellenére, hogy mit sem konyítottam a geometriához, megragadott ennek a matematikailag végzetes bezártságnak a gondolata – magának az erőfeszítés hiábavalóságának a kifejezése, hiszen az eszmény elillant, kicsúszott a kezünkből, és itt hagyott minket reményvesztett en egy áthatolhatatlan határon innen.
Ebben a pillanatban hirtelen Vardan éles hangja csattant fel:
– De igen! Igenis kijuthatunk a körből! Nézze, úgy, mint ezek a fák…
Megfordultunk. Egy szélroham, egy heves, napsütötte szeptemberi fuvallat éppen most fújt a rajzunkra néhány juharlevelet, amelyek elfedték a kör ívét, és a sokszögek csúcsaira is rátelepedtek. A színek – vörös, okkersárga, arany – mintázata mellett fehér vonalaink a szürke aszfalton jelentéktelennek és élettelennek tűntek. Vardan szavait mélyen, ugyanakkor őrülten igaznak éreztem, amit lehetetlen megmagyarázni, szavakba önteni.
A diákok gúnyosan kuncogtak, Ronine pedig a homlokát ráncolta, arra készült, hogy a sárga földig lehordja a tréfamestert, aki megzavarta a bizonyítását. Mindenki ezt várta tőle… De óriási körzőjére támaszkodva töprengett néhány pillanatig, majd nagyon komoly arccal kijelentett e:
– Van ebben némi igazság, Vardan. Mármint ha elfogadjuk, hogy túllépünk a pusztán tudományos feltételeken. Lehet, hogy képtelenségnek tűnik, amit mondasz, de valójában kilépnél az értelmezési tartományunkból, ugye? Igen, egy másik létezési elvet, más látásmódot javasolsz. Egy másik dimenziót…
Nem emlékszem Ronine minden érvére, lehetséges, hogy másképpen fogalmazta meg a gondolatait, szaggatottabban és több érzéssel, aminek a valódi okát akkoriban még nem fogtam fel. Engem egy ilyen rendezett, racionálisan gondolkodó ember pillanatnyi kihagyása lepett meg leginkább: amikor elfogadta a Vardan által felvetett ötletet, egyetlen ép karját lengetve hadonászni kezdett.
A zakója egyik ujja – az üres – kicsúszott a zsebéből, ahová többnyire bedugta, hogy ne zavarja a fityegése. Mindinkább tűzbe jött, és megpillanthattuk, ami eddig mindig rejtve maradt előlünk: a lobogó ujj anyaga alatt, a vállánál karjának maradék csonkja ugrált, a nevetséges rángást kínos volt látni – mintha törött szárnyával csapkodna egy madár, amely már nem tud elrepülni…
Ronine gondolatai egy „másik dimenzióról”, egy „másik létezési elvről” meglehetősen homályosnak és nehezen felfoghatónak tűntek ahhoz, hogy fiatal agyunk befogadja.
És mégis, annak a távlatnak, hogy képesek leszünk gondolkodni és másként értelmezni az életünket, maradtak következményei. Mostantól ugyan nem éreztem magam műveltebbnek, mégis meglepően nyitottá váltam arra a titokzatos lehetőségre, hogy letérjek arról az útról, amelyet mindenki más az egyetlen és kizárólagos, elfogadott útnak tekintett. Igen, arra a lehetőségre, hogy kereket oldjak – és „kilépjek az aszfaltra rajzolt körből”. Még akkor is, ha „nem normálisnak” tartanak.
Nyitókép: Szerzőfotó: Typotex
