Minden emberi élet egy elmondásra váró történet. John Williams átütő erővel ábrázolta ezt a Stonerben, és ugyanez az egyszerű bölcsesség vezette Abdulrazak Gurnahot is az Utóéletekben: a könyv hőseivé emelt kisemberek a 20. század történelmi viharai közepette keresik a saját boldogulásukat. Gurnah családregénye a „hidaké” is egyben: a kultúrák és kontinensek összekötéséért Nobel-díj jár, a generációk összekapcsolásáért vastaps. Akárcsak Williamsnél, úgy
Gurnahnál is beleszédül az olvasó az emberöltőnyi távlatokba, hogy honnan hová képes eljutni az egyén:
az Utóéletek szereplői „röpke” három generáció alatt a rabszolgasorból az önrendelkezésig, mi több, az önkiteljesedésig. Gurnah megalkuvásmentesen mesél a gyarmati rendszer visszásságai mellett annak pozitívumairól is.
A magyar kormány migrációs politikájáról is elmondta a véleményét a friss irodalmi Nobel-díjas, akivel a Sardzsai Nemzetközi Könyvvásáron (SIBF) a 24.hu készített interjút.
Tovább olvasokA 19. század végére és a 20. század elejére Kelet-Afrika sokszínű, multikulturális olvasztótégellyé vált a németek gyarmatbirodalmaként. A gyarmatosítók kizsákmányoló politikát folytattak, a magas fejadók és a kényszermunka (útépítés, gyapottermesztés) a gyakori aszályokkal együtt nyílt elégedetlenséghez (Bushiri, Maji-maji felkelés) vezettek, amelyet a németek tűzzel-vassal toroltak meg. Eszközük a Schutztruppe volt, a gyarmati hadsereg, amit az afrikai bennszülöttekből toboroztak.
Később megváltoztatta a politikai széljárást az a felismerés, hogy az erőszaktól nem válik nyereségessé egy gyarmat. A fejlődés jelenti a kulcsot, így a közegészségügy és az oktatás fejlesztésébe kezdtek, kórházakat és iskolákat építettek. Ez a tendencia az angol megszállás idején is folytatódott, ugyanakkor Gurnah konzekvensen felemlegeti a britek rémtetteit is, például amikor a Királyi Haditengerészet a civil áldozatokkal mit sem törődve ágyúzta Tanga városát az első világháborúban. A gyarmatpolitikában ritkán volt szava a helyieknek, akiknek földjeit az európai államok előszeretettel osztották föl egymás közt.
Ebből a történelmi kaotikusságból emel ki öt személyt, öt perspektívát az író.
A muszlim Khalifa indiai apa és afrikai anya szülötte, aki önerőből, tanulás és szorgalom révén hagyja maga mögött a nyomort. Mivel egyedül ő igazodik ki a német kormányzat rendelkezései és szabályai között, ezért hamar a környék egyik legbefolyásosabb kereskedőjének jobbkezévé növi ki magát. Még a családjába is beházasodik. Ott, ahol a szájhagyomány jelenti az egyetlen információáramlást, Khalifa tornáca közkedvelt hellyé válik a környékbeliek számára, mivel a férfi él-hal a pletykákért és az anekdotákért.
Ilyas felnövéstörténete, Hamzáéval egyetemben, afrikai közhely: míg előbbi fiú elkóborol otthonról, ám szerencséje egy német misszióba vezeti, addig az utóbbit az apja adja el, hogy törlessze az adósságait, míg végül megszökik. Mindkét otthontalan ifjút a gyarmati sereg szippantja magába, és mi Hamza szemszögén át kaphatunk betekintést, mit jelent aszkarinak lenni: ők azok a kegyetlen és könyörtelen harcosok, akik a Schutztruppe magját alkotják.
Mit jelent mások háborúját vívni? A sajátjait gyötörni és gyilkolni, majd meghalni olyasmiért, amit fel sem ér ésszel?
Többek közt ezekre a kérdésekre is keresi a választ a szerző, aki egy német főhadnagy képében még szívet is növeszt e gyarmati szörnyetegnek, a Schutztruppénak, ami, ha csak jéghidegen és könyörtelenül is, de legalább dobog. Érez. És talán valahol mélyen szenved a bűntudattól.
Gurnah a regényében a történelmi eseményektől – köztük a háborútól is – távolságot tart.
Inkább csak elbeszéli, mint egy történelemkönyv, de nem teszi átélhetővé. Nála ne keress csatalírásokat vagy háborús anekdotákat. Egyedül a következmények érdeklik. Hogy hogyan tereli a háború gépezete Khalifát rossz utakra, nyeli el Ilyast, nyomorítja meg testileg-lelkileg Hamzát vagy szakítja el a bátyjától Afiyát.
Afiya üde színfoltja, és egyben origója e történetnek: minden karakter rajta keresztül kapcsolódik egymáshoz. A lány Ilyas húga, Khalifa nevelt lánya, Hamzával pedig szárba szökken köztük a szerelem. Ez a romantikus szál nagyon jól áll az Utóéleteknek. Belopóznak általa a kevert afrikai és muszlim hagyományok, hogy mit szabad és mit nem egy hajadonnak, hogyan zajlik a lánykérés és az esküvő, más szóval
képet kapunk a nők alárendelt szerepéről a kelet-afrikai társadalomban.
„Nem lakhat velünk egy felnőtt nő, akinek semmi dolga.”
Ugyanakkor a történelmi események tükrében ez is folyamatosan átalakulóban van: mivel a férfiak távol vannak otthonról, a nők társadalmi szerepvállalása növekszik. Ennek is, mint mindennek, először a fejekben kell rendeződnie, amihez legalább egy generációváltás szükséges.
"– Ki kellene vizsgáltatnod magad a kórházban (...).
– Ugyan melyik kórházban? Ott nem kezelnek nőket.
– Badarság! Az állami kórházról beszélek. (...) A németek óta nőket is kezelnek ott.
– Csak terhes nőket.
– Az már biztos nem így van. A kormány azt akarja, hogy mindannyian egészségesek legyünk, mert akkor keményebben dolgozunk. Megírta az újság is."
Az is érdekes még, ahogyan a vallást leképezi a regény: transzcendens élmény helyett inkább közösségbe tartozást és mások befolyásolását jelenti.
A regény befejezése egy rendhagyó nyomozás története, amely révén helyükre kerülnek az utolsó mozaikdarabok,
és az Utóéletek kerek egésszé lesz. Ugyanakkor az 1960-as évekből, egy másik országból, egy másik Ilyas szemével visszapillantva a kezdetekre a múlt kútja szédítően mélynek tűnik. Gurnah keresetlen egyszerűségével és áradó mesélőkedvével a bőrünk alá kúszik, és lehunyt szemhéjunk mögé vetíti Afrikát. Mire a könyvének végére érünk, már sem a bőrszín, sem a helyszín nem számít. Csak és egyedül a történet, és mögötte az ember.
