A noktürn jelentése éji zene, lírai, akár melankolikus zenedarab. Noktürnök címmel jelent meg az irodalmi Nobel-díjas Kazuo Ishiguro eddig egyetlen novelláskötete, melyet a szerző 2009-ben írt, de csak idén jelent meg magyarul. A könyvben öt egymástól különálló történetet olvashatunk, de sok bennük a közös. A zene mindegyiket áthatja, és a szerző szerint a könyve olyan, „mint egy öt felvonásból álló zenemű”. Ezen nem csodálkozunk, ha a könyv címén túl tudjuk azt is, hogy az író egyben dalszerző is.
Kazuo Ishiguro: Noktürnök
Fordította: Polyák Béla és Todero Anna, Európa Könyvkiadó, 2018, 266 oldal, 3699 HUF
A Noktürnök történeteibe belecsöppenünk valahol és kilépünk máshol, mintha véletlenszerűen történne. Nincs felvezetés, egyből a közepére érünk. A novellák mindegyikében ott van a melankólia, mellette megfogalmazódik a harmóniára és a megoldásra való törekvés. Picit sem sietünk, hisz nem is tudjuk merre kellene menni. Nincsenek erős, durva, határozott lépések. Követjük az útkeresést, aminek kiindulópontja a szakmai bizonytalanság és az életben való megrekedtség. A szereplők zeneszerető vagy zenével hivatásosan foglalkozó emberek, illetve a velük kapcsolatban álló, számukra fontos társak, esetleg az őket meg nem értő családtagok.
A kötet címét adó novellában a tehetséges, de sikertelen szaxofonos érvényesülésének akadálya az, hogy ronda. Legalábbis a menedzsere szerint. Ötlete is van, mit lehetne tenni, át kell szabatni az arcát. Mikor a zenészt elhagyja a felesége, meglepő fordulat után rászánja magát a műtétre, ami hosszú hetekre tétlenkedésre, de ezzel együtt gondolkodásra készteti.
Talán a legszebb elbeszélés a könyvben a Malverni dombvidék. Egy idős zenész házaspár érkezik nyaralni a környékre, éppen oda, ahol egy gitáros fiatalember a nővérének kávézójában tölti a nyarat. Kudarcokkal teli hónapok állnak mögötte, a saját dalaira sehol nincs vevő, de ez őt nem tántorítja el a további zenéléstől. A házaspár hölgy tagjának meglepő és bántó viselkedése hívja fel a fiú figyelmét rájuk. Később, már a dombok között jobban megismerik egymást, a házaspár pedig a fiú újabb dalait, miközben egyre többet tudunk meg a pár kapcsolatáról és arról, hogyan vélekednek a jövőről.
A novellák egyszer csak véget érnek, tudjuk, hogy folytatódnak, de csak sejtjük, hogy merre. Nem nyugtalan a befejezés, nincs hiányérzetünk, annak ellenére sem, hogy nincsenek eldöntött helyzetek, pusztán csak egy mély részletet kapunk emberek életéből, vívódásaiból. Évek is eltelnek az elbeszélések között, az egyikben megtudjuk, mi lesz a közeljövőben, míg egy másik történetben észrevesszük, hogy ez már a múlté, miközben teljesen más helyen, más szereplők között vagyunk és a novellák önmagukban megálló külön pillanatfelvételek.
A szerző érdekesen játszik a szereplők egy részével, akik nemcsak egy, hanem több novellában is felbukkannak, így más oldalát is megmutatja a személyiségüknek, ezzel árnyalva az addig megismert jellemvonásaikat. Lindy Gartner az egyik elbeszélésben hiába főszereplő, alig jut szóhoz, férje mutatja be nekünk, míg egy másikban egy fiatal zenész mellett megismerjük gondolatait, ezáltal azt is, hogy milyen könnyen félreismerhető egy ember, főleg ha tele vagyunk előítéletekkel vele szemben.
Nehezen, de észrevehető, hogy van egy szereplő, aki két történetben kerül szóba, mindkettőben alapvetően határozza meg a hangulatot és a többi szereplő életét, de az egyik írásban egyáltalán nincs jelen, a másikban pedig csak a végén, három mondat erejéig.
A novellák a jelenben játszódnak, a zene viszont a múlt század közepére repít vissza. Olvasás közben megismerünk névtelen vagy elfeledett zenészeket és dalokat. Jellemzésük olyan pontos, hogy néha konkrétan halljuk a zenét. Például az egyik elbeszélésben régi Broadway-dalokra táncolnak a szereplők, Irving Berlinre vagy Cole Porterre, egy másik novellában a „One for My Baby”-t és a „By the Time I Get to Phoenix”-et játsszák egy gondolában szerenádként.
Az egész könyvet áthatja a finomság és az aprólékosság. Dönthetünk úgy, hogy a történteken elgondolkodunk, de hagyhatjuk, hogy csak ringasson a könyv bennünket, mint egy szép zenemű.
Szerző: Pálfi Andrea
