A Valancourt Booksnál jelenik meg idén az angol nyelvű debütáló köteted, a The Black Maybe. Mesélnél kicsit arról, hogy milyen út vezetett odáig, hogy ez a kötet megszülethessen?
A Valancourt 2019-ben felhívást tett közzé, amiben hamarosan megjelenő antológiájukba kerestek nem angol nyelven íródott horrortörténeteket. Általában fenntartásokkal kezelem az ilyesfajta pályázatokat, és nem is törődtem volna vele, ha nem a Valancourt áll mögötte. A kiadót akkor már egy ideje követtem, számos kötetet vásároltam tőlük, és tiszteltem az ízlésüket. A kiadót eredetileg azzal a céllal alapították, hogy nyomtatásban évtizedek, időnként évszázadok óta nem található könyveket újra elérhetővé tegyenek. A kiadó profiljába az elején humoros módon két egymástól számos aspektusban távol álló műfaj, a queer és korai gótikus irodalom tartozott. Ezt a profilt bővítették a weird és a horror irányába. Miután megjelent Grady Hendrix nagy sikerű Paperbacks From Hell című kötete, ami a modern amerikai horrorirodalom történetét foglalta össze, elkezdték a 70-es, 80-as és 90-es évek ritkasággá vált horrorregényeit kiadni. Számos, évek óta fellelhetetlen kincset adtak vissza így az olvasóknak, sokak között például Michael Blumlein életművét, vagy Lisa Tuttle lenyűgöző A Nest of Nightmares című novelláskötetét, mely a feminista horrorirodalom egyik alapköve. Karafiáth Luca felajánlotta, hogy lefordítja egy novellámat, amiért rendkívül hálás vagyok.
Így küldtem el nekik a Méltósággal viselt című történetemet The Time Remaining címen. Lelkesen reagáltak a sztorira és beválogatták a kötetbe.
Miután a The Valancourt Book of World Horror Stories vol.1 című antológia megjelent, nagyon sok pozitív visszajelzést kaptak a történetemre. Úgy gondoltam, ütni kell a vasat, úgyhogy lefordíttattam még két novellát és elküldtem nekik, hogy szerintük merre lehetne elindulni, amire a válasz egy kérdés volt: mit szólnék egy saját kötethez? Hozzá kell tenni, hogy a kiadó addigi története miatt sejtettem, milyen irányba gondolkodnak, és hogy valószínűleg tervezik egy World Horror sorozat beindítását, amennyiben az antológia nem áll földbe. Nem állt földbe, sőt, World Fantasy-díjra is jelölték, ami nagy presztízst jelent.
Ha jól tudom, a gyűjtemény hét történetet fog tartalmazni az Éjféli iskolák című kötetből, valamint három vadonatújat. Elárulsz esetleg részleteket arról, hogy mely novellák kerültek be azok közül, amelyeket a magyar olvasók is ismerhetnek, és hogy miért azokat választottad?
James D. Jenkins főszerkesztő és társa, Ryan Cagle hihetetlen nyelvzsenik, több tucat nyelven beszélnek és olvasnak - az antológiájuk valamennyi novelláját maguk fordították, kivéve az enyémet és a finn történetet. Amikor elküldtem nekik a Méltósággal viselt fordítását, már tudták, ki vagyok, mert épp magyarul akartak megtanulni, és úgy érezték, ehhez az Odakint sötétebb pont megfelelő segédanyag lehet. Amennyire tudom, a magyar nyelvvel a mai napig nem birkóztak meg teljesen, így a módszer az volt, hogy valamennyi novellából írtam egy-egy szinopszist angolul: összefoglaltam a cselekményt és a hangvételt. Ezek alapján választottuk ki, hogy mi lehet az amerikai olvasó számára is érdekes és érthető. Például nagyon szerettük volna megcsinálni A vérvörös gépezetet angolul, de abban maradtuk, hogy a politikai kontextus nélkül a novella kevésbé hatásos. Felmerült, hogy írhatnék hozzá valami kiegészítő szöveget, de azt nyögvenyelősnek éreztem volna. Ugyanígy a Kisgömböc sem érthető, ha nem itt nőttél fel, a Nem elevenszülő panelhorrorja sem működik, ha nem ismered a helyszínt. Az Éjféli iskolákból így a következő történetek kerülnek be: Ködváros, A Borostyán komplex, Közöttetek, Majd alszunk a hóban, Szorozva nullával, Varjakkal teli ég, aztán semmi és a Visszatérés az éjféli iskolába. Fontos megérteni, hogy James és a kiadó úgy bízott meg ezekben a novellákban, hogy csak a szinopszisaimra és a korábban elküldött szövegek minőségére hagyatkozhattak.
Ezekről éreztük azt szinopszis alapján, hogy biztonsággal értelmezhetőek lesznek nem magyar közegben is.
Természetesen most is rettegek, hiszen valójában minden történetem borzasztóan magyar, és a fordítási folyamat során ez csak még világosabb lett. Érteni fogja ezt bárki külföldön? Szerencsére néhány megszerkesztett novellára máris érkezett visszajelzés egy olyan szerzőtől, akit mélyen tisztelek, és roppant mód elérzékenyültem az elsöprően pozitív reakciójától.
Hiánypótoló kötetben olvashatunk 15 magyar horror- és weirdnovellát, ami bemutatja, hogy a rémirodalom sokfélesége túlmutat a megszokott sablonokon. Ráadásul a magyar közegben is nagyon jól működik.
Tovább olvasokMit lehet tudni a három új történetről, miről szólnak, illetve tervben van-e, hogy majd magyarul is megjelennek valamikor?
Mindhárom történet megjelent már magyarul, és a következő magyar nyelvű novelláskötetembe is be fognak kerülni. Az első a Fekete talán, ami eredetileg a 2018-es GABO-féle legjobb magyar SFF novellák antológiában szerepelt. A történetet a turisztikai célú disznóvágások inspirálták, és a vidék felé irányuló nosztalgiaturizmusról és a félreértelmezett hagyománytisztelet léleknyomorító hatásairól szól. Nagyon szeretem ezt a novellát, és örülök, hogy a kötet is erről kapja a címét.
A második a Méltósággal viselt, amit az amerikai olvasók is ismerhetnek. Ez a halállal való gyermekkori szembesülésről szól.
A történetben egy anya, hogy leszoktassa a fiát a plüssállatokkal való nem férfias játékról, azt mondja a gyereknek, hogy annak kedvenc plüssállata sajnos halálos beteg és már csak hónapjai vannak hátra. Más szülők is így tesznek, így a gyerekek, akik eddig plüssöztek, gyakorlatilag külön csoportba verődnek az iskolában, és próbálják meghosszabbítani játékaik életét. Ez eredetileg Tomasics József Aether Atrox című válogatásában jelent meg. A harmadik a Megharapni egy kutyát, amit a SiópArt adott közre tavaly. Totth Benedek felkérésére írtam, és az egyetlen sztori lesz a kötetben, ami nem tartalmaz fantasztikus elemet. Párkapcsolati függésről szól, ahol a pár egyik tagja a járvány alatt új szokást alakít ki: éjszakánként parkban sétáló kutyákat harap meg, és erre akarja kényszeríteni barátját is.
Hogyan zajlanak a fordítási munkálatok, mennyire vagy részese a folyamatnak?
Én írok és olvasok mind magyarul, mind angolul. Ha szükséges, ugyanannyi idő alatt írok meg egy forgatókönyvet angol, mint magyar nyelven. Azonban fordítani nem tudok. Ha valamit megírtam például angolul, akkor az részemről úgy is maradt, én biztos nem tudom magyarra fordítani, mert a fordítás más, mint az írás. Ezért a kiadóval megegyezve Karafiáth Lucát kertük meg, hogy fordítsa le a történeteket. Luca nem hivatásos irodalmi fordító, csupán szerette a novellákat és kedvet érzett magában ahhoz, hogy megcsinálja az angol változatokat. Kiváló munkát végzett, nélküle nem jöhetett volna létre az amerikai megjelenés. Ugyanazt a módszert követtük, mint a Méltósággal viselt fordítása idején. Amikor Luca elvégezte a munka nagyobb részét és elküldte a fordításait, én tovább dolgoztam rajtuk. Miután már megvoltak a szövegek angolul, nem kellett fordítanom, csak írnom, hogy minden úgy hangozzon, ahogy én azt szeretném.
Az angol és a magyar nyelv dinamikája teljesen más, tehát meg kellett találnom az angol változatok sajátságos ritmusát.
Az angol mondatok hosszabbak, mint a magyarok, több szó kell arra, hogy elmond ugyanazt, emiatt elkezdtek hízni a sztorik, amit nem szerettem. Sokat vágtam, más helyeken viszont hozzátoldottam a novellákhoz, különösen olyan pontokon, ahol a külföldi olvasónak további kontextusra van szüksége a megértéshez. Ha úgy éreztem, hogy az angol változatban más aspektusok domborodnak ki, mint a magyarban, akkor azokat az aspektusokat kiteljesítettem. A célom nem az volt, hogy pontos, szó szerinti fordítás történjen, hanem hogy a novellák a saját jogukon működjenek angol nyelven. Emiatt számos apróságban eltér egymástól a magyar és az angol változat. A magyar olvasónak a tipikusan magyar aspektusok felismerése okozott örömet, az amerikaiaknak viszont ugyanezen aspektusok megismerése fog. A fordításokat még tavaly leadtam, James most szerkeszti őket. Azt hiszem, a kötet fele van jelenleg megszerkesztve.
2020-ban, amikor a The Valancourt Book of World Horror Stories című antológiában megjelent a Méltósággal viselt című történeted, nagy szakmai siker volt, sok kritikus emelte ki a novelládat. Most te leszel az első magyar SFF szerző, aki teljes kötettel jelenik meg az USA-ban. Mit jelentenek számodra ezek a tengerentúli sikerek?
Csak akkor hiszem el, hogy mindez valódi, amikor a kezemben fogom majd a kész könyvet. Eléggé a semmiből jött az egész, mintha a dolgok épp abban a pici résben működnének csodálatosan jól, ami az én méreteimre van szabva. Természetesen a megjelenés az egy dolog, de emellett szeretném, ha a Valancourtnak nem kellene csalódnia bennem, hiszen az ő bizalmuk, pénzük és idejük áll a kötetben. Az egy külön izgalmi fázis, hogy most a kiadás szokásos stresszét egy, a mienknél jóval nagyobb közönség előtt is át kell élnem, bár természetesen nincsenek illúzióim, hogy ez a könyv legjobb esetben is inkább csak egy izgalmas niche megjelenés lehet Amerika, és ezzel tulajdonképpen a világ olvasói számára.
Ami a megjelenéssel járó presztízs mellett még inkább öröm, hogy a Valancourt segítségével mennyi új, gyakran európai írót lehet felfedezni,
akár szomszédos országban élő szerzőket, akik saját országuk tapasztalatait a horror nyelvén mondják el. Jelenleg úgy tűnik, hogy mellettem a svéd Anders Fager Swedish Cults című kötete, és az olasz Luigi Musolino egyelőre cím nélküli válogatása fog megjelenni. Mindketten kultikus szerzők a saját hazájukban, és az amerikai megjelenésnél is többet számít, hogy végre elolvashatjuk egymás történeteit. Az csupán a műfaj kitartását és agilitását jelző elem, hogy ezt egy amerikai kiadó közvetítésével tehetjük meg. Nagyon szeretném, ha akár a Valancourt fordításait követve az európai kiadók is felfigyelnének erre a lehetőségre és elérhetővé válnának Európa több nyelvén is az európai horrorszerzők munkái, mert úgy érzem, mindannyian tudunk érvényeset állítani saját hazánkról és Európáról. Ráadásul olyan regiszterben írunk, ami nem követi a hagyományos zsánermintákat, így nem csak a horror rajongói számára lehetünk érdekesek.
Korábban már beszámoltál róla, hogy a Volt idő című regényen dolgozol, karácsonykor arról posztoltál, hogy elkészült az első változata. Elárulsz egy-két részletet arról, hogy milyen jellegű könyv lesz, miről fog szólni és várhatóan mikor vehetik majd kézbe az olvasók?
A Volt idő a szülővárosommal való komplikált kapcsolatomról szól, valamint arról, hogy mi számít családnak, otthonnak, hazának.
Arról is szól, hogy a múlt szó szerint itt él velünk. Nem tudom, mennyit akarunk felfedni a cselekményből ebben a pillanatban, de a regény kiindulópontja az, hogy Nyíregyháza külvárosában van egy látszólag elhagyott telek, ahová egy cég megbízásából emberek temetik el magukat, hogy a föld alatt, transzállapotban lássák a jövőt. Ide érkezik a történet főszereplője, aki eddig a jövőből származó információkkal kereskedett Berlinben, de a föld most visszahívja, hogy eltemesse magát ebben a kertben, és ezzel egy olyan történet kulcsfigurájává válik, amiben a jövő helyett a múlttal kell megküzdeni, a saját élete kisszerű hibáival ugyanúgy, mint a város és egy számára ismeretlen család bizarr történetével és egy erővel, ami egyre jobban elemészti nemcsak a főszereplő életét, hanem magát a várost is. Nem tudom megmondani, mi a regény műfaja, keveredik benne a történelem, a hétköznapi emberi dráma, a szociográfia, a kozmikus fantasztikum és a horror. Nem írtam korábban olyat, ami ehhez a regényhez lenne fogható, és most rendkívül izgulok, hogy az első olvasók hogyan reagálnak majd rá. Van esély 2022 év végi megjelenésre, ha ez mégsem lenne így, akkor jövőre csúszunk.
Volt még egy nagy projekted az utóbbi időben, az Átjáróház című film, amelynek forgatókönyvét te írtad, és amely egy elég egyedi szerelmi történet, amely egy hullaházban játszódik. Az utóbbi időben keveset hallani róla, mit lehet tudni most a bemutató időpontjáról? Neked milyen élmény volt az, ahogy ez a történet elkezdett életre kelni?
Sajnos a bemutató időpontjáról nem tudok tájékoztatást adni. Repkedett itt már februártól áprilisig minden, de nincs semmi biztos. Az Átjáróház nagyon megsínylette a COVID járványt mind gyártás, mind bemutatás szempontjából, és nem tudom, hol van a történet vége. A film mindenesetre utómunkában van, a digitális trükkök készülnek. Szerencsére nem ez volt az első alkalom, hogy a forgatókönyvemből film készült, ezért olyan nagyon komoly sokk nem is ért, bár
minden filmprodukció egyedileg tervezett buktatókkal és kihívásokkal teli kaland.
Ebben az esetben Madarász Istivel dolgoztam együtt, és élveztem minden pillanatát, mert Isti kreatív, nagyszerű, csupaszív ember. Mindig hatalmas élmény látni, ahogy megvalósul az, amit leírtam, még akkor is, sőt, akkor különösen, ha a film esztétikájában másfelé gondolkodnak a filmalkotók, mint én. Az Átjáróház az eddigi legnagyobb szabású film, ami az én ötletemből és forgatókönyvemből valósul meg. Volt egy nap, amikor kimentem a forgatásra, és már vagy egy órája mászkáltam egy kávézó körül az utcán, mire rájöttem, hogy a kávézó csak díszlet, ahogy az utca egy jelentős része is. Szédítő és vicces pillanat volt, mert bizonyos szempontból a saját fejembe kerültem, de valójában a film világában jártam, ami arra az időre, számomra legalábbis, teljesen valóságossá vált.
