Leszálltam a villamosról és megláttam a plakátot, rajta a pénzköteget lobogtató fiatal modellel: “Kell a pénz rezsire? Adj vérplazmát! Mi adjuk a legtöbbet!“ A pillanatnyi sokk nem a reklámban bujkáló etikátlanság miatt érkezett, hanem mert egy perccel előtte még Veres Attila Tranzisztor című történetét olvastam. A cselekmény egy olyan magyar valóságban játszódik, amiben a legkiszolgáltatottabb, legszegényebb társadalmi rétegből toborozzák azokat, akik munkavégzés gyanánt a saját anyagcsere-funkcióikat bocsátják áruba, hogy egy olyan értékes anyagot termeljenek, amivel világok nyithatók össze. A munkához csupán enniük kell, a sárszerű anyag viszont felemészti a testüket, miközben a fizetésük túl alacsony ahhoz, hogy valaha megválthassák vele az ellátásuk költségeit – a legtöbben a halálukig a telepen maradnak. Nem tudom, hogy a plakát és a novella ilyesfajta találkozásánál mutathatja-e jobban bármi, mennyire eltalált és aktuális Veres kötete, pedig még ennél is több van benne.
A valóság helyreállítása összetett és szövevényes könyv, próbálok úgy írni róla, hogy ne leplezzem le a fordulatait és ne vegyem el az ötletei erejét, de mivel szeretném kiemelni az értékeit, a cikk végén írok arról, aminél nem tudom garantálni a spoilermentességet – ezt jelzem is majd.
A The Black Maybe című kötete amerikai megjelenése kapcsán az elmúlt időszakban többször is írtunk Veres Attiláról, és interjúban is kérdeztük, hogyan sikerült magyar SFF szerzőként először egy tengerentúli kiadást összehoznia. A kötetet nemrég a Guardian is méltatta, kiemelve, hogy ez az elmúlt évek legeredetibb weird debütgyűjteménye. Az itthon forgatókönyvíróként és horror-weird íróként ismert Veres tehát 2022 őszén duplán robbant: a nagyvilágban és itthon is. Míg a The Black Maybe-ben régebbi és új novellák is olvashatók, A valóság helyreállítása 14 friss történettel jelent meg (ezek egyike a címadó darab, ami Zsoldos Péter-díjat nyert 2021-ben), és tulajdonképpen nem is lehet igazán novelláskötetnek nevezni, mert Veres koncepciója annál nagyívűbb és komplexebb, de erről később.
2022-ben jelenik meg Veres Attila angol nyelvű debütáló kötete, a The Black Maybe a Valancourt Booksnál. Az Éjféli iskolák és az Odakint sötétebb írója ezzel az első magyar SFF szerző lesz, aki teljes kötettel jelenik meg Amerikában. Interjú. 
A kötet nagy témái közül kiemelkedik a magány, a kizsákmányolás, a hatalom. Ezek vissza-visszatérnek a történetekben valamilyen formában és válaszolnak is egymásra. Veresnél a létezés megélése alapvetően magányos állapot, amit még tovább tágít a valóságok megsokszorozódása. A Láss engem úgy, ahogy vagyok! első blikkre lehetne covidnovella, hiszen a történet Magyarországán egy különös betegség – mások szerint megszállottság – terjed. A fertőzöttek kifordulnak önmagukból, a régi ördögűzős sztorikat idézve a plafonon mászkálnak, a levegőben pörögnek, különös mozdulatokat tesznek, és látszólag semennyire nem reagálnak a külvilágra. A történet először mintha azt a kétségbeesett őssikolyt nagyítaná fel, ami a szeretetben megtapasztalható elfogadás rettenetes hiánya miatt fakadhat belőlünk, de aztán tovább építi a kapcsolódásaink elemi képtelenségévé. “Görnyedten állt, az egyik karját bizonytalanul kinyújtotta,
mintha könyörögne, hogy az a valaki a távolban, a falakon és az életen túl ragadja őt meg és rángassa ki ebből a világból.
Hogy ne kelljen egyedül lennie.” (78. o.)
Erre az egzisztenciális hiányra a Gestalt című novella ad választ, ami egy másik nézőpontból lép be az események sorába, már a járvány után. A megoldás az egyének összekapcsolódása csoportokká, ám a létezés magányát csak az individuum feloldása és elvesztése szüntetheti meg. Az emberben hordozott üresség taszítja a másik ürességét, Veresnél a vonzás a tudatosságnál nagyobb és másabb erő. És ugyan az emberi elvesztése lehetne egyfajta visszafejlődés, a Megharapni egy kutyát narrátora szerint valójában a nyers hatalom, a potensség meg-, illetve visszaszerzésének eszköze is, ami által világosan elválik, ki ragadozó és ki préda (a novellát itt elolvashatod). Az, hogy ki képes azokkal tartani, akik egy bizonyos útra lépnek, a kötet visszatérő motívuma, ahogy az is, hogy hányféle módon és síkon választódnak szét az emberek egymástól.
A The Black Maybe októberben jelenik meg.
A trauma és a pszichózis különböző formái, a fizikai és a mentális valóságok kölcsönhatása, ütközése és egymásra cáfolása szintén markáns történetszervező motívumok. Ide tartozik a kötet gyengébb darabja, a Sebzés, ami eredetiségben nem igazán tesz hozzá ahhoz a szerepjátékos kliséhez, amiben a képzelt kaland valósággá válik. De ide tartozik a Méltósággal viselt is, amiben a szülő rákényszeríti a saját traumáját a gyerekre azzal, hogy lassan megöli a kisfiú plüssállatkáját. Ez volt egyébként az a novella, ami annyira megtetszett az amerikai Valancourt Booksnak, hogy végül leszerződtek egy teljes kötetre.
A gyerekeiket jóindulattal vagy ostobán tönkretevő szülők egy másik nagy múlttal rendelkező típusa tűnik fel a Fekete talánban - ez a novella adta az amerikai kötet címét. A vidéki, bio, hagyományos életmód iránti felületes rajongástól megszédült anya és az apa ebben felkínálja a saját lányát egy helyi gyakorlatra, és az anya meg is magyarázza magának, miért van joga erre:
“De milyen jogon küzd ez a test, nem Andreából szakadt-e ki, nem az ő húsából húzták-e ki szakértő kezek az üvöltő csecsemőt, ahogy az őstermelők is a talajból a lárvákat?
Nem Andrea a gazdája Emese testének; nem birtokolja-e anya a lányát?” (349. o.)
Ebben a keretrendszerben az, ahogyan a fiatalok megszerezhetik a saját maguk feletti kontrollt, egy szintén régi szülői-társadalmi büntetést helyez új megvilágításba, ez Veres egyik nagyon szép ötlete, elrejtve a nyomasztó fordulatok tengerében.
Veres történeteinek evilági helyszíne mindig Magyarország, az ismerős magyar valóság, és nincs ez másként most sem. Ám Veres Magyarországa, sőt, Magyarországai nem jó helyek az életre. Számtalan finomabb vagy egészen közvetlen magyarságtudat-, társadalom- és politikakritika olvasható a novellákban, kezdve a félelemmel gyűlölködésre hergelő plakátkampányoktól, annak kedvező lakossági fogadtatásán át a fojtogató közegig.
Már az HBO Maxon is látható a Veres Attila forgatókönyvéből készült Második kör című kisfilm, amelyben a túlnépesedés miatt egy bizottság dönti el, hogy ki alkalmas szülőnek, és milyen gyerekeket kell nevelni.
A Gabo tavalyi horrorantológiája kapcsán írtam, hogy simán lehetne Magyarország horrornagyhatalom, annyi itt a fortyogó indulat, a kezeletlen trauma, az elfojtás és az elhallgatás, ami mind termékeny talaja a testi, lelki és természetfölötti borzalmaknak. Ám ahogy Roboz Gáborral, a horrorantológia szerkesztőjével beszéltünk erről, valahogy a műfaj nálunk még nem igazán tudott sem írói, sem olvasói oldalról átbillenni egy szükséges mennyiségi és minőségi határon. Ebből a szempontból Veres abszolút kivétel. Nem egyszerűen a történeteiben olvasható izgalmas őrület vagy iszonyat miatt, hanem mert egészen szokatlan szabadsággal rúgja fel az elvárásokat. És miközben a kis magyar személyes és szituációs valóságok ismerős nyomorait tárja fel, el is emelkedik tőlük.
Ez a függetlenség pedig olyan, mint a friss levegő.
És itt térek át a kötet szerkezeti megoldásaira, amik miatt nekem ez a kötet az év egyik nagy olvasmányélménye. Viszont ez az, amiről nem tudok anélkül írni, hogy le ne lőném a poént, úgyhogy ide ki is teszek egy figyelmeztetést. Illetve, ha itt fejezed be a cikk olvasását, csak annyit tanácsolok, hogy hiába áll novellákból, A valóság helyreállítását érdemes az elejétől kezdeni, és sorban haladni az olvasással.
SPOILER
Veres könyve valójában egy hibrid novellaregény, azaz sikeres irodalmi kísérlet a regény és a novella párosítására. A keretet két olyan novella adja, amiben a narrátor maga az író. Az első még egy szórakoztató kikacsintásokkal és beszólásokkal teletűzdelt, az írásra és a magyar írói létre is reflektáló darab, amiben például megjelennek Veres szintén magyar SFF-író barátai is. Az utolsó egy fiktív interjú Veressel, amiben nemcsak spekulatív toposzok bukkannak fel, hanem a saját, az írói és az olvasói valóságunkat is rákapcsolja a kötet valósághasadásaira és a novellákban kibontakozó kozmikus eseménysorra.
A Bookline és a Könyves Magazin együttműködésében indítottuk el Zöld rovatunkat, ennek keretében Moskát Anita és Veres Attila havonta egy-egy novellát jelentet meg nálunk. 
Ahogy haladunk a könyvben előre, a novellák elkezdenek feleselni egymással: fel-feltűnik egy-egy motívum korábbi történetekből, vagy éppen folytatást kap egy korábbi novella egy másik szereplő szemszögéből (hasonlót láthattunk az Éjféli iskolákban is). Veres a kötetben egyre szorosabbra húzza ezt a belső rendszert a látszólag független novellák között. A Gestalt című persze a nálam szemfülesebb olvasónak jelezheti már korábban is, hogy mivel van dolga - nekem izgalmasan fokozatos volt a felismerés és olvasói élményként nagyon megragadott.
A gestaltpszichológia vagy alaklélektan 20. század elején jött létre, és a mintafelismerési képességeinket vizsgálja. Az alapgondolata az volt, hogy az egész több, mint a részek összessége. Tehát az egész alak észlelete többet jelent számunkra, mint azoknak a részeknek az összege, amikből összeállt, és az egész a részekhez képest elsődleges. A novellákban szereplő, a transzcendens tapasztalatban összeálló, gestaltoknak nevezett embercsoportokhoz hasonlóan Veres könyve maga is egy gestalt - egy önállóan is olvasható novellákból lazán felépülő regény.
Az utolsó novellára Veres gestaltja is összeáll, ő pedig szintet lép íróként.
