Juan Gabriel Vásquez Kolumbiája nem mágikus és nem csodálatos, történetei nem meseszerű dolgok, hanem feszültséggel teli, dokumentarista munkák, amikben a valóság a fikció és a szerző élete is összeszövődik. Egy távoli országról van szó, egy mienkhez képest sokkal erőszakosabb országról, de Vásquez Kolumbiájában mégis minden meghitten ismerős: “a magán- és közéleti hazugságok, az eltusolt titkok, szétmállott szerelmek, az elveszett illúziók – egy ország, melyben egyedül az amnéziában osztozik mindenki testvériesen”. Ezt Dés Mihály írta a 2013-ban megjelent A hírnév fülszövegében (szereplője egy befolyásos karikaturista), aki együtt dolgozott a szerzővel az általa alapított Lateral irodalmi folyóiratban.
Utcai bunyók, olcsó késelések, hivatalos és nem hivatalos seregek, politikai gyilkosságok, robbantások, drogkartellek, polgárháborúk, világháborúk;
Vásquez történeteiben sokféleképp jelenik meg az erőszak,
és annak következményei, és mindegyik történetben ott van a múlttal való szembenézés igénye. Kolumbiában generációk nőttek fel egy erőszakos világban. Ez az ország, ahol Pablo Escobar birodalmat épített és ahol csak pár éve kötött békét több mint öt évtized után a kormány és a FARC (Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők) szélsőbaloldali gerillaszervezet.
Vásquez azonban nemcsak a közelmúlt Kolumbiájával foglalkozik (persze azzal is, Becsapódás című regénye főleg a kilencvenes évek merényletektől sújtott Bogotájáról szól). Az Informátorok című regényében például a második világháborús Kolumbiában járunk, amikor az ország megszakította a kapcsolatait Németországgal, és előbb-utóbb mindenki gyanús lett, akinek német vagy németes neve volt, náci szimpatizánsok és zsidók egyaránt. A regény nemcsak róluk és a neveket feketelistákra gyűjtő informátorokról szól, hanem hogy hogyan élte át Kolumbia a világháborút, és hogy ezáltal milyen következményeket örökölt Vásquez nemzedéke.
Az eredetileg 2015-ben, magyarul 2019-ben (a szerző összes magyar nyelvű könyvéhez hasonlóan az Ab Ovo gondozásában megjelent) Emberi romok Vásquez leghosszabb és talán legjobb könyve, amiben a párhuzamos történetvezetést tökélyre fejlesztve két híres politikai gyilkosságról, azok lelki mechanizmusairól és hatásairól ír. A két gyilkosság közül az egyik elszenvedője 1914-ben a híres tábornok, Rafael Uribe Uribe (akiről Gabriel Garcia Márquez Aureliano Buendía figuráját mintázta), a másik pedig 1948-ban Jorge Eliécer Gaitán liberális elnökjelölt, akinek a halála után több százezer áldozattal járó polgárháború kezdődött. A regény, amelynek természetesen a szerző is szereplője, egyszerre krimi, politikai thriller és az összeesküvés-elméletek története is; egyúttal pedig arról is szól, hogy egy író hogyan és miért nem akar megírni egy regényt, ami aztán nyilván maga lesz a regény.
A Dalok a tűzhöz elbeszéléseiben több utalást is találhatunk a regényekre, de aki nem olvasta ezeket, annak sem csorba az élmény: úgyis csak annyit tudunk, hogy egy Európában bolyongó, csóró latin-amerikai író dolgozik valamin, miközben próbál valahogy megélni. Vásquez ugyanis több, mint 15 évet Európában élt, Párizsban, Belgiumban és Barcelonában, és a novellák közül több is ezeken a helyszíneken játszódik. Az utolsó corridóban egy mexikói zenekart kísér egy spanyolországi turnén (jó, ebben nincs fegyveres erőszak, de van gégerák), a Repülőtérben pedig egy Polanski-filmben statisztál a szerző (itt a Sharon Tate-gyilkosságot írja le), a Rossz hírekben pedig Párizsban megismerkedik egy helikopterpilótával, aki elmeséli a barátja halálos balesetét, de a történetben végül nem ez lesz az igazi tragédia.
A békák című elbeszélés kicsit olyan, mint az Informátorok: a kolumbiai múlt nem annyira közismert epizódjáról szól, egészen pontosan arról az időszakról, amikor Kolumbia is katonákat küldött a koreai háborúba, hiába nem értette senki, hogy miért. A hasonmás című írás szintén a hadsereghez kötődik, és Vásquez személyesen érintett benne:
egy időben golyóhúzással dőlt el, hogy ki vonul be és ki marad,
és pont a szerző jóbarátjának kellett mennie.
A címadó Dalok a tűzhöz az egyik legerősebb és leghosszabb írás a kötetben - érződik is, hogy a szerző igazi terepe a nagyobb terjedelem - ebben majd 150 éven utazunk át, benne van Uribe Uribe tábornok halála, az első világháborús francia front, egy óceánátkelés története, és “az erőszak legdurvább évei”, azaz az ötvenes évek, amikor a hivatalos és nem hivatalos seregek temetőket tettek a földdel egyenlővé. Hasonlóan erős írás a Fiúk, amiről Vásquez többször is elmondta, hogy a saját generációja serdülőkorának a metaforája. A történetben fiatal srácok folytatnak vérig menő verekedést, miközben a fejük felett is tombol az erőszak, és megszokott, hogy el-eltűnnek a családtagok.
Nem egyenletes ugyan minden történet színvonala, de a legtöbb írás a regényekhez hasonlóan maradandó és elgondolkoztató hatással bír: amennyire távoli országról szólnak, olyan könnyen kódolhatók, és mivel az eredetileg 2019-ben kiadott kötet óta semmi sem jelent meg Vásqueztől, egyúttal annak is a lenyomata, hogy hol tart jelenleg az egyik legjobb mai kolumbiai író.
