Eközben Malmbergettől mintegy 700 kilométerre délre Eira Sjödin rendőrjárőrt és társát a baljós hangzású Offer község melletti elhagyatott házhoz riasztják, amelynek pincéje egy csontsoványra fogyott férfi holttestét rejti. A fiatal rendőrnő addigi kemény munkájának gyümölcse beérni látszik: helyismerete, lényeglátása, alapossága és makacs kitartása a csapat nélkülözhetetlen tagjává teszi. Minél több részlet derül ki az elhunyt férfi életéről és jelleméről, annál nehezebbnek tűnik a legalapvetőbb kérdések megválaszolása: Vajon kik lehetettek az elkövetők? Mi lehetett az indíték? És mégis miért csonkították meg áldozatot? Eira és kollégái bejárják Észak-Svédországot, remélve, hogy a különböző városok, falvak és a végtelen erdők mélyén megtalálják a válaszokat. Ahogy a nyomozók előtt kezdenek körvonalazódni a magányos áldozat utolsó napjai, a rejtélyes ügy egyre nagyobb hatással lesz minden érintettre. Mindegyikük máshogy próbálja enyhíteni saját magányát: alkohollal, alkalmi kapcsolatokkal, esetleg alkohollal és alkalmi kapcsolatokkal... Amikor azonban a folyamatban lévő nyomozás kellős közepén váratlanul eltűnik egyik kollégájuk is, mindnyájan kénytelenek lesznek szembenézni saját félelmeikkel, érzéseikkel és döntéseik következményeivel.
Tove Alsterdal: Elnyelte a föld (részlet)
ÅDALEN
OKTÓBER
Eira Sjödin éppen a kávéscsészéket göngyölte törölközőkbe, amikor édesanyja nekiállt kicsomagolni az első dobozt.
– Anya, mit csinálsz?
– Nem hiszem, hogy erre szükség van. Erre itt.
– De hiszen te magad mondtad, hogy el akarod vinni a könyveket.
Kerstin Sjödin visszatett pár kötetet a könyvespolcra, azoknak a helyére, amelyeket kiválogattak.
– Valószínűleg úgysem lesz ebből semmi – jelentette ki. – Szerintem ez az egész teljesen felesleges. Itt olyan olcsón lakom. Havi kétezer korona!
Eira leroskadt egy székre, és halálosan fáradtnak érezte magát. Már több mint egy hete tartott ez a huzavona; a fájdalmas folyamat, amikor ki kell választani néhány tárgyat egy egész életből, és megpróbálni bezsúfolni egy tizennyolc négyzetméteres szobába.
Legalább harmincszor sikerült már meggyőznie édesanyját arról, hogy most már tényleg át kell költöznie az otthonba, amit Kerstin másnapra el is felejtett – néha pár perccel később sem emlékezett már rá. Eira megjegyezte, mit pakolt ki az édesanyja, hogy aztán este, lefekvés után ismét visszacsomagolhasson mindent.
– Melyik képeket szereted a legjobban?
A falakon világos téglalapok maradtak a keretek helyén, amelyek már egy örökkévalóság óta ott lógtak. A rézkarc, amelyen fekete-fehér vonalak ábrázolták a folyót, abból az időből származott, amikor a fákat még a folyón úsztatták. Egy bekeretezett gyerekrajz, amelyet a bátyja készített valamikor régen, még mielőtt Eira megszületett volna. Anya, apa, gyerek és a nap, amely rikító sárga sugarakkal ragyogta be őket.
Aztán ott voltak a függönyök is, hiszen egy kétszintes házból mindössze egyablakos szobába költözik. Meg a ruhák. A csinos blúzok kivasalása valószínűleg nem része a községi idősgondozási szolgáltatásoknak, merült fel Eirában, amikor meglátta, hogy Kerstin miket pakolt ki a bőröndökből. Amit a tegnapi egész napos rábeszélés eredményeként Eira szépen összehajtogatott, most ismét fogasokra kerül.
Kerstin még mindig fiatal volt, alig múlt hetven, amikor a demencia elhatalmasodott rajta.
Eira látta, mennyi idősek a többiek, és azon gondolkodott, vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az ő csinos anyukája elfogadja a melegítőnadrágos életet – talán egy szoknyát azért felvesz majd, ha látogatókat vár…
Már csak ez a hét maradt, utána valaki másnak adják a helyet. Eira ennek ellenére felvette a telefont, amikor megcsörrent, és ennek ellenére nem tudott nemet mondani.
– Mi a helyzet? – kérdezte August Engelhardt, amikor negyedórával később odakanyarodott érte a járőrautóval.
– Minden rendben – válaszolta Eira.
A férfi rásandított a szeme sarkából, miközben lelassított, hogy besoroljon a felhajtósávba. Mosolya többről árulkodott puszta kollegialitásnál.
– Mondtam már, hogy jó újra itt lenni? – kérdezte.
August Engelhardt nála öt évvel fiatalabb, még mindig kissé zöldfülű rendőrasszisztens volt, aki visszatért Kramforsba, miután hosszabb ideig Trollhättanban helyettesített. Valószínűleg kíváncsi volt, mit tudnak nyújtani számára az ország különböző pontjain.
– Hová is megyünk most? – érdeklődött Eira.
– Egy eltűnés miatt riasztottak. Középkorú nylandi férfiról van szó. Azok alapján, amiket elmondtak, nincs semmilyen bűncselekményre utaló jel.
– Ki jelentette be az eltűnését?
– A volt felesége. A lányuk Luleåban tanul, és felhívta az anyját, mert kezdett aggódni az apjáért. Három hét telt el az eltűnése óta.
Eira rövid időre behunyta a szemét, de továbbra is látta maga előtt az úttestet. Gondolatai az örökölt komód körül forogtak: csak nem lesz túl sok a bútor? Lehet, hogy anyjának hamarosan kerekesszékben kell majd bejutnia abba a szobába, annyira kétségbeejtően gyorsan történnek néha a dolgok.
Az eltűnt férfi egy társasházi lakásban lakott Nylandban, közvetlenül az ICA Rosen szupermarket mögött. Megálltak néhány kétszintes ház mellett, amelyek akár az ország bármely másik pontján is épülhettek volna. Jellegtelenek voltak, de gondozottak. A közös képviselő, akinek be kellett volna engednie őket a lakásba, késett, a volt feleség azonban már az ajtónál várta őket. Blézert és egy idén oly divatos fehér keretes szemüveget viselt; rövidre nyírt frizurájában egyetlen rakoncátlan tincs sem törte meg az összhatást.
– Senki sem hallott felőle három hete – mondta Cecilia Runne. – Hasse szar alak tud lenni, de a munkáját mindig becsülettel végezte.
– Mit dolgozik?
– Valójában színész, de mindenfélét elvállal, hogy pénzt keressen. Kell is, ha ilyen helyen lakik az ember. Egyszerűbb dolgokat különböző építkezéseken, talán otthoni gondozást is… Nem tudom pontosan. Múlt héten Umeåban kellett volna filmet forgatnia, legalábbis a lányunk szerint. Hasse reménytelen eset, már ami a pénzt illeti, de munkát sosem hagyott volna ki. A tavalyi év után meg főleg nem, akkor ugyanis hét hónapon keresztül egyetlen megbízást sem kapott.
A vírus, amely az egész világot megviselte, súlyos csapást mért a kultúrára és az idősekre. A nyavalya miatt a gondozóotthonba sem lehetett beköltözni egészen addig, ameddig az otthoni helyzet végképp tarthatatlanná nem vált.
August felvette a volt feleség adatait.
Mikor jelentkezett Hans Runne utoljára, kikkel találkozott rendszeresen, volt-e korábban valamilyen pszichés betegsége vagy alkoholproblémája.
– Van új nő az életében?
– Nem, nem hiszem – válaszolta Cecilia Runne, talán kissé túlságosan is gyorsan. – Legalábbis én nem hallottam róla.
Körülnézett az udvaron: a füvet elfedték a lehullott levelek, az egyik bejárat mellett kerekes járókeret állt.
Egy felnőtt férfi, aki nem ment dolgozni és nem vette fel a telefont sem, aligha élvez elsőbbséget a rendőrség szemében – az efféle esetek szinte nem is tekinthetők ügynek. Fogadták a bejelentést, segítettek bejutni a lakásba, a legrosszabb esetben ott találják holtan.
Ez volt a legvalószínűbb. Szívroham, stroke vagy valami ilyesmi. Öngyilkosság.
Hacsak nem tört rá a kapuzárási pánik és vonult vissza a hegyekbe, ami viszont szintén nem bűncselekmény.
– Csak nehogy ott feküdjön bent – mondta a nő, s a hangjából kihallatszott az idegesség –, annyi ilyen történt az elmúlt időben. Emberek hetekig feküdtek az otthonukban. Egy ismerősöm is, meg olyanok, akikről csak olvastam. Fogalmam sincs, Paloma hogyan tudna megbirkózni ezzel.
– Paloma?
– A lányunk. Újra és újra felhívta az apját, még le is akart jönni ide Luleåból, pedig vizsgaidőszaka van. Mondtam neki, hogy elintézem én. Megígértem, hogy lesz rá magyarázat.
Megérkezett a közös képviselő, és beengedte őket. Hans Runne a második emeleten lakott. Átléptek a fehér borítékokon és a reklámújságokon, orrukat megcsapta a rothadásnak indult szemét bűze – vagy valami másé. Az előszoba közvetlenül a konyhába vezetett. Néhány csésze és pohár a mosogatóban, borosüvegek a pulton. A mosogató alatti szemeteszsákból jött a szag.
– Talán kicsit túl sokat iszik – jegyezte meg a hátuk mögött a volt felesége. – Lehet, hogy rosszabb lett a helyzet a válás óta. Nem tudhatom.
A nappali is üres volt, leszámítva néhány további poharat és üveget, meg egy hatalmas televíziót. A hálószoba ajtaja pedig csukva volt.
– Talán az lenne a legjobb, ha ön az előszobában várna – mondta Eira az asszonynak.
A nő a szája elé szorította a kezét, és ijedt tekintettel elkezdett a nappali felé hátrálni. August kinyitotta az ajtót.
Azonnal fellélegeztek.
Az ágy ugyan nem volt bevetve, a párnák és a takaró összegyűrve hevertek rajta, de nem feküdt ott senki. Egyszerre guggoltak le és néztek be az ágy alá. Semmi szokatlanra utaló jelet nem találtak. Csak egy férfi volt, aki nem ágyazott be. Aki Ulf Lundell naplóit olvasgatta elalvás előtt – az éjjeliszekrényen feküdt egy vaskos kötet –, és aki álmában csikorgatta a fogát – amire a nyitott műanyag tasakban található harapásemelőből lehetett következtetni. A levegő olyan volt, mintha nagyjából három – talán kicsit több, talán kicsit kevesebb – hete nem szellőztettek volna. Állott, de nem áporodott.
Miután visszamentek a konyhába, Cecilia Runne leroskadt egy székre.
– Nem teheti ezt, nem tűnhet el csak úgy a lánya életéből! Engem meg itt hagy, hogy mindent elrendezzek. Ez annyira rohadtul tipikus Hasse!
Folyton jár a szája, de ha arról van szó, hogy felelősséget vállaljon másokért…
– Mikor váltak el? – kérdezte Eira, és kinyitotta a hűtőajtót. Hallotta, hogy a nő valami három évről beszél, meg hogy ő hagyta el a férjét.
A tej egy hete lejárt, a sonkaszeletek széle teljesen megkeményedett. Még ha Hans Runne önszántából tűnt is el, akkor sem tervezte meg a dolgot előre.
Cecilia Runne elkezdett sírni, csendesen, kontrolláltan.
– Annyira dühös voltam rá – mondta –, most meg már túl késő.
Eira látta, amint August felemelte a reklámújságokat az előszobában, és megnézte a dátumokat.
– Ez még egyáltalán nem biztos – válaszolta a volt feleségnek –, még túl korai lenne kijelenteni bármit is.
