A 4. b osztály néhány tagja kincskeresési lázban ég. Persze csak titokban, hiszen ha nem vigyáznak, még elszólják magukat, és akkor valaki előttük találja meg a kincset, helyettük lesz gazdag. Tomi, Feró, Dina, Gabi, Olgi és persze Mara biztosak benne, hogy a kisvárosban közismert "Bolond Béla" egyáltalán bolond, és amikor arról énekel, hogy "alattunk a kincs", akkor igazat mond. A csapat egyik fele tehát nekiindul, hogy a város alatt húzódó pincerendszerben megtalálja a rejtélyes ládát, miközben a csapat másik fele odafent őrködik... Nógrádi Gábor új regénye nem csupán egy kalandos kincskeresés története, hanem egyúttal komoly dilemmát is feszeget: vajon kit illet meg a megtalált kincs? A gyerekeket, akik az életüket kockáztatták érte? Vagy inkább a várost, amely valóban rászorulna a támogatásra? És mi történik, ha felbukkannak az értéktárgyak eredeti tulajdonosai?
Nógrádi Gábor: Alattunk a kincs (részlet)
Az osztályterem ablaka nyitva. Valaki énekelget az utcán.
Az éneklőnek dörmögős, reszelős, öreges hangja van.
„Több énekem nincsen,
alattunk a kincsem,
tudom én, tudom én,
nem leszek mindig szegény.”
A negyedik b csintalanabb gyerkőcei kuncognak.
Persze Sipos Tomi kezdi. Vigyorogva pislog az ablak felé, rozsdavörös haja ezerfelé áll.
Tomi kezdi a nevetgélést, a tüsihajú, szemüveges Pap Feró meg a kövérkés Vatta Gabi folytatja. Persze vihognak a lányok is: a pisze orrú Szép Olgi, a vékony, magas Tóth Mara, a pici, fürge Bencze Edina, akit Dinának becéznek.
Nevet az egész negyedik b.
Erzsike tanítónő, akit a gyerekek Tancsinénak hívnak a háta mögött, becsukja az ablakot.
Aztán megfordul, és a nevetgélőkre néz.
Nem mond semmit, csak néz a szépségesen szép kék szemével komolyan.
A nevetgélés lassan abbamarad.
Sipos Tomi jelentkezik.
A tanítónő összevonja a szemöldökét.
Tomi sokszor megzavarja az órát. Megzavarja nem oda való kérdéseivel.
– Mondd, Tomikám, mondd! – sóhajt Erzsike néni, és kissé félrebillenti a fejét, mint a kíváncsi kutyus, ha kedvenc játéka nevét hallja.
Tomi felpattan a székéről.
– Én ismerem azt a bácsit, aki énekel! Bolond Bélának hívják.
Az osztály persze megint vihogni kezd.
„Bolond Béla! Bolond Béla!”
Mindenki tudja, hogy a kisvárosban, Zeréndváron, ahol élnek, a furcsa, énekelgető öreget Bolond Bélának csúfolják. Mégis vicces, hogy Tomi kimondja, ki meri mondani a bácsi csúfnevét. Ez a Tomi!
– Nem így hívják! – mondja a tanítónő, és némi fenyegető lendülettel felemeli a kezét, tenyérrel kifelé, mint aki megállít valakit, vagy azt mondja, hogy: „vigyázz a szádra, Tomi, mert holnap téged csúfolnak, és neked sem esik majd jól!”
Csend van az osztályban. Mindenki kíváncsi, mit mond szeretett Tancsinénijük.
Ő azonban nem akarja bolondbélázással tölteni az időt. Tanítani szeretne. Környezetismeret-óra van. „Bár a környezetünkbe – gondolja a tanítónő –, tehát Zeréndvár életébe, éppenséggel az énekelgető idős ember is beletartozhat… Ő is a környezet, a város része.”
– Nem így hívják a bácsit – ismétli, és komolyan folytatja: – Katona Béla a neve. Legalábbis mi így ismerjük. Így nevezte el a város. A valódi nevét nem tudjuk. A háborúban megsebesült, és a memóriája… Szóval az emlékezete nagy részét elvesztette.
Van, amire emlékszik, van, amire nem.
A nevére éppen nem. Nem kellene csúfolni. Mióta itt él, énekelget. Van még kérdés?
Mint amikor kinyitják a csapot, és ömlik a víz, a negyedikesek egymás szavába vágva kiabálnak.
– Hogy’ sebesült meg?… Az ovival szemben lakik… Ja, az a dilis öreg?… Anya mondta, már százéves… A fején mindig ugyanaz a sapka van!… Igen, igen, télen, nyáron!… Az a zöld csákó? Aha! Az katonasapka, te!… Lehet, hogy iszik. A részegek szoktak danolászni az utcán: la-la-la-la-la-la-la!… Mindig azt énekli, hogy kincs van a talpunk alatt… Hol? A pincében?…
Erzsike tanítónő ismét felemeli a kezét.
A negyedik b elhallgat.
A tanítónő az asztalához sétál, és szembefordul az osztállyal.
– Gabi, azt kérdezed, hogyan sebesült meg. Felrobbant a közelében egy gránát, és légnyomást kapott. Edina, azt kérdezed, van-e már százéves. Annyi nincs, de majdnem. Kilencvenöt talán. Mara jól mondja, mindig ugyanaz a zöld sapka van a fején. A katonasapkája. Ferike szerint az öreg iszik, azért énekelget…
– Bocsánat! – áll fel Pap Feró, és megigazítja a szemüvegét. – Nekem az unokatesóm mondta…
– Az unokatestvéred téved! – inti le a tanítónő a fiút. – Talán Béla bácsi is iszogat, mint sajnos Zeréndváron sokan, de én még nem láttam részegen. Végül pedig Olgi kérdezte, hogy mi igaz a város alatti pincéről. Az nem pince, hanem pincerendszer. De mondhatjuk alagútrendszernek is. Még a középkorban, hatszáz-hétszáz évvel ezelőtt építették. Oda bújtak az emberek a tatárok meg a törökök elől. Róluk tanulunk később. Akkor is odamenekültek a zeréndváriak, amikor járvány volt. Sajnos, már ti is tudjátok, mi az a járvány…
– Az én Papám is beteg lett, de meggyógyult – szól közbe Szép Olgi.
– Örülök neki! – mondja a tanítónő. – Szóval oda le, a föld alá menekültek az emberek az ellenség meg a betegségek elől. De ma már azokat az alagútjáratokat nem szabad használni. Életveszélyes.
Szigorúan tilos lemenni.
Több helyen ledőlt a fal, beszakadt a mennyezet. Bármikor, bárhol beomolhat.
Sipos Tomi felkapja a karját a levegőbe. Majd kiesik a padból, úgy nyújtogatja a kezét. Ő így szokott jelentkezni.
– Erzsike néni! Erzsike néni!! Fontos! – lihegi, mint akinek ki kell mennie vécére, de azonnal.
– Tessék, Tomi! Mi olyan fontos?
Tomi felugrik, és hadarni kezd.
– Lehet, hogy tényleg kincsek vannak a pincealagútban? Lehet, hogy a Bolond… vagyis, bocsánat… a Béla bácsi igazat énekel? Anyukám sokszor hallotta kislány korában… A nagybratyóm meg egyszer azt mondta, hogy talán oda rejtették a katonák, amit összeraboltak a háborúban.
– Szó sincs róla, Tomika! – mosolyodik el Erzsike tanítónő. – Az alagutakat, a járatokat a háború után sokszor átvizsgálták, hogy nincsenek-e ott fegyverek, bombák. Vagy nem rejtőzik-e még ott valaki, katona, ellenség. Hidd el, ha lett volna odalent kincs, vagy bármi értékes dolog, megtalálják! Béla bácsi énekelget ezt-azt, de amit mondogat, az csak egy szegény idős, sérült ember képzelgése. Bár lenne ott kincs! Nagy szükségünk volna rá. Épülhetne végre egy nagy tornaterem, hogy ne az udvaron vagy éppen az osztályban kelljen megtartani a testnevelésórát. Aztán meg új orvosi rendelő kellene Zeréndváron. Meg egy öregek otthona. Régóta tervezik. Egy olyat például, ahol Béla bácsi is jobban érezné magát, mint az óvodával szemben, Szabóéknál a kerti kunyhóban, ahol lakik. Szabóék dolgoznak, nem tudnak már figyelni, vigyázni rá. Nem tudják gondozni, ápolni…
Felzeng az óra végét jelző dallamos csengő.
– És ha mégis van kincs valamelyik alagútban? – kiáltja Tomi. – Csak nem találták meg! És ha mégis?
Erzsike tanítónő nem-et int a kezével.
– Kincs az nincs, Tomika, de az órának vége van! Ezt jól elbeszélgettük!
A Dina névre hallgató pici Bencze Edina odaszalad a tanítónőjéhez, és átöleli a derekát, ahogy szokta.
– Ez volt a legjobb környezetismeret-óránk! Beszélgessünk így máskor is!
Az osztály zajong, hogy: igen! igen! A tanítónő nevet, hogy: na, persze! na persze! Csakhogy ez nincs a tananyagban.
Aztán indul mindenki ebédelni vagy haza, mert dél van, és a negyedik b-nek aznap ez volt az utolsó órája.
De a titok, a rejtély magocskája, amelyet az öreg éneke és a tanítónő magyarázata elültetett a fejekben, virágozni, lombosodni kezd a fantázia, a képzelet talajában, ahogy egy rendes magocskához illik.
– Tuti, hogy ott a kincs!
– mondja Sipos Tomi délután, amikor Pap Feróval meg Feró kutyájával, Dodóval szokásuk szerint lemennek a parkba.
Ferónak drótszőrű foxterrierje van. Vidám, okos, ügyes állat. Nagyon szeret játszani. A fajtája onnan kapta a nevét, hogy régen rókára vadásztak vele. Fox: róka angolul. A föld alatti járatokba is bemegy a ravaszdi után. Terra: föld latinul. Így lett foxterrier.
Vatta Gabi később jön a barátai után a parkba. Aztán megérkeznek a lányok is: Szép Olgi, Tóth Mara és Bencze Edina. A lányok mindig együtt jönnek, mert egyedül nem engedik el őket.
Persze rögtön Dodót kezdik ölelgetni. Imádják a kutyát. Minden kutyát, de ezt a foxit különösen.
A hat negyedik b-s már az óvodában is egy csoportba járt, és elsős koruk óta bandáztak. Így hívták a szülők a kis csapat találkozásait, amikor észrevették, milyen jól érzik magukat együtt. Játszanak, kutyáznak, kirándulnak, strandolnak, megünneplik egymás születésnapját, chatelnek, filmeket néznek. És még az is előfordul néha-néha, hogy együtt tanulnak.
– Honnan veszed, hogy ott a kincs? – kérdezi Vatta Gabi, és Tomi már hadarja is:
– Apát ma kérdezgettem. Persze óvatosan, mert nem szeret a háborúról beszélni előttem. De mondtam neki, hogy környezetórán éppen a világháború volt a téma. És az öreg éneke meg behallatszott. „Kicsoda ez a bácsi? – kérdeztem apát, mint aki nem tudja. – És miért énekelget?” Apa imád tanítani. Tanító akart lenni, de aztán inkább hentes lett, mert a szülei azt akarták. Szóval apa azt mondta, hogy a Bolond Béla tényleg katona volt. A többi katonával menekült. Üldözték őket. Lőttek utánuk. Az öreg itt sebesült meg Zeréndváron, ahogy Tancsiné mondta. Gránát robbant mellette, ahogy Tancsiné mondta.
– Na, és? Na és? – kérdezik a lányok. – Mi van a kinccsel, amiről énekelget?
– Hát ez az! – kiált fel Tomi. – Apa erről nem beszélt, de én gondolkodtam. Bolond Béla csak onnan tudhat a kincsről – figyeljetek! –, hogy ő is ott volt, mikor eldugták! Értitek? Azokkal volt, akik eldugták! Hoppá! Vettétek az adást? Aztán felrobbant mellette egy gránát. Megsérült a feje és egy kicsit… Szóval gyagya lett. Gondolom, kórházba került. A katonatársai meg közben elmentek. Ő maradt. Nem volt családja. Vagy volt, de ő nem emlékezett rájuk. Ez az! Ez az! Nem emlékezett rájuk! Van ilyen. Olvastam egy könyvben. A kincsre emlékszik, a családjára nem. Hallottátok Tancsinét: a nevére sem emlékezett. Elkeresztelték Katona Bélának. A Szabó bácsiéknál lakik az ovival szemben, tudjátok ti is. Apa is mondta. Befogadták. Amíg bírta, gondozta a kertet. Most meg őt gondozzák.
A gyerekek nézik Tomit, és nem tudnak mit mondani. Tomi meg izgatottan lihegve a többieket nézi, mert ő sem tud többet mondani. A kutya meg ide-oda ugrál a gyerekek között, és ugat, mert ő csak ennyit tud mondani.
Edinának jön meg a hangja először.
– Meg kell keresni!
– A kincset? – bambul a kicsi lányra Vatta Gabi.
– Nem! Az öreget. Meg kell keresni! Beszéljünk vele. Ha igaz a kincs, meg igaz, hogy lent van, meg igaz, hogy ő ott volt, akkor többet is tud mondani. Ha emlékszik… Szóval, gyerünk! Vallassuk ki!
– Jó! – mondja rögtön Tóth Mara. – De vigyünk valami ajándékot! Úgy illik.
Tomi beharapja az alsó ajkát, és bólogat, hogy mutassa: nagyon egyetért a javaslattal.
Olgi felsikkan, összeüti a tenyerét, és berohan a bokrok közé.
Senki sem vihog rajta, mert oviskora óta mindenki ismeri.
– Szuper, szuper! – liheg Gabi, és a szája széléről lenyalja a csoki nem létező nyomát.
Feró pedig boldogan pislog a szemüvege mögött, és csak annyit mond:
– Te nagyon okos vagy, Dina!
– Tudom – jegyzi meg Dina, és megy Olgi után.
