A kötet novellafüzérében a túlélők törékeny és tünékeny világát veszélyeztető tragédiákat a finom leírásokkal megjelenített hétköznapi kis örömök ellensúlyozzák, a továbbélés mindennapi feladata pedig nem kérdéses, mert „az élet igazságosabb a halálnál”, és „ebben feltétlenül hinni kell, hogy lehessen – élni tovább”. Könyv azokról, akik túlélték a háborút. Meg azokról, akik nem.
Narine Abgarjan (1971) örmény származású orosz író, az észak-örményországi Berdben nőtt fel, jelenleg Moszkvában él. Édesanyja a háború dúlta, vitatott státuszú Hegyi-Karabah tartományból származik, ami fontos szerepet játszik az általában önéletrajzi ihletettségű regényeiben. 2016-ban pedig az Égből hullott három alma című regényéért megkapta a Jasznaja Poljana-díjat.
Narine Abgarjan: Élni tovább (részlet)
Fordította: Goretity József
A választás
- Amikor az Isten megfoszt egy embert valamely tulajdonságtól, cserébe bőségesen megajándékozza egy másikkal. Így járt el a mi Artónkkal is: szépséget nem adott neki, viszont olyan szószátyársággal jutalmazta meg, hogy győzze az ember előle betapasztani a fülét! – Avakanc Misik elkapta a szabósegéd pillantását, cinkosan rákacsintott, majd ismét a kályha felé fordult, hogy a főni feltett kávé ki ne fusson a dzsezvából. A segéd, egy sovány, szögletes legény, akinek felső ajka fölött meggyőzőnek szánt bajusz kezdett pelyhedzeni, zavarba jőve elmosolyodott, és hogy elrejtse félénkségét, kétszeres igyekezettel fogott hozzá, hogy tányérra rakja az omlós gatát, amelyet reggel küldött Vajinanc Nunufar. A szabó, akiről beszéltek, jóízűt ásított, keresztbe fonta hatalmas, formátlan karjait és hátradőlt a székén, amely panaszosan megreccsent és meginogott a súlya alatt.
- Ne keverd össze a szezont a fazonnal, Misik. Én nem szószátyár vagyok, hanem ékesszóló! Arra viszont, aki valóban szószátyár közöttünk, nem fogunk ujjal mutogatni, ugye, Masziszdzsan? – fordult a segédjéhez Arto. Maszisz végképp zavarba jött, és megdermedt a tányérja fölött.
- Egy gyereket könnyű zavarba hozni! – lépett fel a védelmében Kolik.
- De hiszen én már rég nem vagyok gyerek! – kiáltott fel Maszisz éles, szaggatott fejhangon, amely elárulta izgatottságát. Mondata utolsó része jóváhagyó kacagásba fulladt.
- Ott a pont! – csapkodta az oldalát Arto, hogy csak úgy rengett bele hatalmas, kerek pocakja. A szék összevissza nyeklett-nyaklott és minduntalan összerogyni készült alatta. A suszter vékony visításokkal, le-leguggolva vihogott. Csak a szatócs őrizte meg látszólagos hidegvérét, de fel-felránduló szája sarkán látszott, hogy már ő sem bírja sokáig.
- Már megint a gyereken csúfolódtok? – nézett be a műhelybe a zöldséges, és kérdésével új lendületet adott az általános jókedvnek.
- Szuro, de hiszen már rég nem gyerek, van annak már öt perce is! – krákogta Kolik.
- És van róla igazolása?
- Persze hogy van! Címeres pecséttel!
- Elég már! – mondta Maszisz, és miközben egész arckifejezésével azt akarta a tudtukra adni, hogy ez a beszélgetés őt egyáltalán nem izgatja, kivette a dobozból az utolsó szelet gatát, betömte a szájába a felét, és nagy élvezettel rágni kezdte. Amikor odanyújtottak neki egy csésze kávét, kelletlenül vette el, mintha szívességet tenne. Anélkül, hogy közömbös arckifejezésén változtatott volna, hörpölt egyet a forró italból, és azon nyomban köhögésben tört ki. Kétrét görnyedt, tenyerével a térdére támaszkodott. De mivel nem tudta elnyomni a fulladásos rohamot, hirtelen felegyenesedett, és kiszaladt a szabadba – kint, a hideg novemberi levegőben fellélegezhet. Arto hatalmas testéhez képest szokatlan fürgeséggel felugrott a székről, kiszaladt a segédje után, közben vállát beleütötte az ajtófélfába, csoda, hogy el nem terült a küszöbön, aztán erősen átfogta Masziszt, az álla alá nyúlt, és arra kényszerítette, hogy hátravesse a fejét, és könnyebben tudjon lélegezni.
- Lélegezz, fiacskám. Az a fő, hogy ne pánikolj. Lélegezz.
Maszisz tágra nyitotta a száját, néhányszor szaggatottan be- és kilélegzett, és egész testével érezte, ahogy mellkasa kezd kiszabadulni a satu szorításából, aztán végre hevesen lélegezni kezdett, mohón kapkodva a szúrós, fagyos levegőt. Feje fölött izgatottan turbékolva galambcsapat körözött. A berdi égbolt ősziesen rekedt, repedezett, nyomasztóan egyhangú volt. „Ez amiatt van, mert hamarosan itt a tél” – gondolta Maszisz, miközben kibuggyanó könnyeit törölgette.
Misik vizet hozott neki.
- Igyál.
- Minden rendben.
- Mondom, igyál!
Maszisz ivott néhány kortyot, visszaadta a poharat. A nyugtalan Misikről Artóra pillantott. A műhely ajtajában a zöldséges ácsorgott lehangoltan.
- A kávé már nyilván kihűlt – nyújtotta el a szót bűntudatosan Maszisz.
- Ördög vigye a kávét, a legfontosabb a dzsanszahutyun*. Múlik már a köhögés?
- Múlik.
- Vagyis a klímaváltoztatásnak mégiscsak volt értelme – élénkült fel a zöldséges.
Maszisz nem mondott neki ellent. Félreállt, hogy előreengedje az idősebbeket. Zsebéből előkotort egy papírszalvétát, kiköhögte magát, megtörölte az ajkát. A szalvéta fehér felületén apró vércsepp maradt. Gyorsan összegyűrte a szalvétát, a zsebébe süllyesztette. Isten ments, hogy meglássák, azonnal orvoshoz cipelnék. Arto legutóbb is hogy fellármázta az egész kórházat, és úgy hadonászott azzal a röntgenfelvétellel, mint egy pisztollyal. És mit tudnak csinálni az orvosok? Nem kényszeríthetik a szétégett tüdejét arra, hogy úgy dolgozzon, mintha mi sem történt volna! Azzal már nem lehet mit tenni, és Arto nyilván mindenkinél jobban tudja ezt. Ezért is fenyegette azzal a felvétellel az orvosokat – amiatt a megalázó tehetetlenség miatt, hogy nem változtatható meg a megváltoztathatatlan.
Maszisz nem is emlékezett arra a boldog állapotra, amikor még teljes tüdővel lélegezhetett, és nem kellett félnie a fulladásos rohamoktól. Ezek a háború szövődményei nála, habár alig vannak róla emlékei – túl kicsi volt még, amikor a harcok elérték szülőfaluját, Karin-Takot. A falut kiéheztetéssel akarták bevenni, lőttek rá ágyúval, felégették, lebombázták, blokád alá vették, megmérgezték az ivóvizét.
De a falu nem adta meg magát.
A sokadik elbukott támadást követően az ellenség csellel próbálkozott: kétnapos tűzszünetet hirdetett, hogy az emberek el tudják temetni halottjaikat. Aztán hajnalban csöndes ostromra indultak. Masziszék háza a falu szélén állt, azt foglalhatták volna el elsőként. Az apjának volt egy régi puskája meg két tucat tölténye. Félretett belőlük hármat – egyet magának, egyet a feleségének és egyet a kisfiának –, aztán rohangálni kezdett egyik ablaktól a másikig, és akképpen lövöldözött, hogy az ellenség azt gondolja, több ember védi a házat. El is hitték, és aknavetőkkel kezdték lőni őket. Mire megérkezett a felmentősereg, a ház már lángokban állt, Masziszék pedig az elviselhetetlen forróság elől lemenekültek a pincébe és káposztalével locsolgatták magukat. Az apjának – azon a hármon kívül – minden tölténye elfogyott. Már épp megtöltötte volna velük a fegyverét, amikor megérkezett a segítség.
Maszisz ebből a nagy háborúból csak a rettenetes, az ember szemét és tüdejét kimaró füstre emlékezett. Meg egy hatalmas termetű férfira, aki vállával belökte a súlyos ajtót, őt az ölébe vette, és kivitte az izzó pincéből. Odakint a levegő annyira sűrű volt, és tömény, hogy sértette a szájpadlását és megakadt a torkán. A férfi erősen magához szorította a hátát, az álla alá nyúlt, és arra kényszerítette, hogy hátravesse a fejét, és könnyebben tudjon lélegezni. A férfi magasságából látta meg Maszisz az udvart és a lángoló kertet is, amely formátlan bálákkal volt tele. Az eperfa vastag törzse mögött, nyakát furcsán kitekerve egy szakállas alak guggolt, és le sem vette róla a tekintetét. Maszisz megmentője meglökte az alak vállát, és amikor az az oldalára dőlt, elkapta a grabancát, és a bálákhoz cibálta. És Maszisz csak akkor fogta fel, hogy az udvaruk nem bálákkal, hanem hullákkal van tele.
- Ha te nem vagy, sokunkat megöltek volna – mondogatta Arto időnként Maszisz apjának.
Az apja e szavak hallatán mindig csak megvonta a vállát.
- Ha te nem vagy, mi már nem lennénk életben!
Amikor Maszisz betöltötte a nyolcat, Arto magához vette – az orvosok azt állították, hogy a kellemes berdi klíma hasznára lehet, és enyhítheti a fulladásos rohamait, amelyek évről évre egyre kínzóbbá váltak. Maszisz nem akart elmenni, de az apja rábeszélte:
- Arto odavesz maga mellé segédnek, iskola után kitanulhatod a mesterséget. A pluszismeretek senkinek sem válhatnak kárára.
- Itt is ki tudom tanulni a szabómesterséget!
- Nem a mesterség itt a lényeg, hanem az egészséged. Meg gondolj Artóra is, fiam. Mi itt vagyunk neked, nekünk itt vannak az öcsikéid – hála istennek, nekem meg anyádnak születtek még gyermekeink. Hát Artónak? Ha vele leszel, nem lesz olyan magányos.
Már öt éve annak, hogy Maszisz átköltözött Berdbe. Szünetben a családjánál vendégeskedik Karin-Takban, az év többi napját Artónál tölti. Arto házában él, iskola után segít neki a műhelyben. Keddenként, amikor Avakanc Misik kimegy az öreg hacskarhoz, helyettesíti őt a szatócsboltban. Pénteken és vasárnap a suszter lányát tanítja matematikára. A fizetséget visszautasítja. A férfiak nagyon kedvelik, az ezred fiának nevezik. Nevelgetik – esetlenül, hozzá nem értőn. Maszisz megértéssel fogadja pedagógiai módszereiket, de megtanult visszavágni is nekik. A tizenhárom év már komoly kor – épp itt az ideje, hogy ezt megértsék.
Néha olyan elviselhetetlenné válik benne a szülői ház iránti vágyakozás, hogy legszívesebben az első adandó alkalmi fuvarral hazamenne. De nem teszi, nehogy elkeserítse vele Artót meg a szüleit, akik számára nincs fontosabb, mint az ő egészsége.
„Hajlandó vagyok akár éveken át is nem találkozni veled, ha ez segít abban, hogy a megégett tüdőd meggyógyuljon” – mondta egyszer az anyja, amikor kikísérte, és ő visszaindult Berdbe. Ezt mondta, aztán zokogni kezdett, és annyira erősen ölelte át, hogy az apjának kellett lefejtenie róla az ujjait, hogy kiszabadulhasson a szorításából. Maszisz időnként úgy érzi,
mintha a szülei továbbra is ott maradtak volna abban az égő házban,
és hogy az anyja, a fojtogató füsttől köhécselve és fulladozva, futkos egyik karasztól a másikhoz, mindenkit lelocsol káposztalével, amely azonnal felszárad, és érdes kérget hagy maga után a testükön, az apja pedig, miután elhasznált minden töltényt, hosszasan, elviselhetetlenül hosszú ideig görgeti tenyerében az utolsó hármat, aztán rövid, határozott mozdulattal maga felé rántja a závárt, hogy megtöltse a puskát.
Az apja egyszer bevallotta Maszisznak, hogy akkor, ott, a választás volt élete leggyötrelmesebb eseménye. „Élve biztosan nem adtam volna meg magam. És titeket sem tudtalak volna otthagyni, és kitenni a kínzásaiknak. Nem volt bennem sem halálfélelem, sem kétségbeesés, még csak kétség sem. Az egyetlen dolog, ami gyötört, az a választás volt. Egész idő alatt, míg védtem a házat, egyetlen dolog foglalkoztatott: ha eljön az ideje, melyikőtöket lőjem le elsőként – téged vagy az anyádat.”
Maszisz a háborúról pontosan azt tudja, amit bármelyik határ menti lakos is tudhat: ha egyszer elkezdődött, lehet, hogy sohasem fejeződik be. A háború szép lassan szétterjed, és bűzös leheletével megmérgez mindenkit, aki az útjába kerül. Aztán egy reggelen, ez egészen biztos, ott terem az ember házának küszöbén, és csak akkor áll odébb, miután összeszedte mindazokat, akik kedvesek nekünk.
Dzsanszahutyun (örmény, népies) – egészség.
