Magdinak dührohamai vannak, Áginak tízezer követője, Györgyi férjének politikai karrierje, Anikónak alig-alig íródó regénye. Mán-Várhegyi Réka könyve négy mai nő hétköznapjaiba enged betekintést. A négy történet egyfajta panorámát nyújt arról, hogyan határoz meg bennünket a hozzánk közelállók sorsa, saját szorongásaink és a világjárvány tapasztalata. A Vázlat valami máshoz fanyar iróniával és mély együttérzéssel jeleníti meg szereplői csak töredékekben megismerhető életét, döntési helyzeteit és folyton elodázott választásaikat.
Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz (részlet)
Néma hullám
Részlet
A férjem a nyaralás harmadik napján tűnik el a Miss Pula nevű kishajó fedélzetéről, amit háromfős személyzetével együtt bérelt ki az interneten keresztül még Budapestről, hogy Splitből észak felé hajózva bejárjuk a horvát szigetvilágot, meglátogassuk a lošinji delfinrezervátumot, kiránduljunk a mljeti nemzeti parkban, kinézzünk a Brač szigeti Vidova gora kilátójából, valamint a hajóról a vízbe ugráljunk, búvárkodjunk, felfedezzünk egy lakatlan szigetet, az utóbbit elsősorban a gyerekek kedvéért.
Reggel hasfájással ébredek, egyből a telefonomért nyúlok, hogy a menstruációs mobilapplikációban ellenőrizzem, mikorra várható a vérzés kezdete. A szűk kabinban félhomály van, egy aprócska emeletes ágy tetején fekszem, a faberakásos plafon legfeljebb harminc centiméterre lehet az arcomtól. Az applikáció nem indul el. Ekkor tűnik fel, hogy nem hallom Misi szuszogását. Az alsó fekhely üres, amiből arra a következtetek, hogy már korábban felkelhetett. Leereszkedem a földre, felveszem a köntösömet, lehajtom a fejem, hogy kilépjek a törpéknek tervezett folyosóra, óvatosan kimászom a keskeny fedélzetre. Csend van, a parton egy lelket sem látni, a kikötőben álló hajók finoman ringatóznak az alig-alig hullámzó világoskék vízen.
Eszembe jut a hétfői nap, amikor útnak indultunk. A gyerekek titanicost játszva fényképezték egymást a hajó orrában, Misi mereven bámult a messzeségbe, miután kiderült, hogy a prémium kategória átverés volt, a Miss Pula öreg, kicsi és csúnya, de hiába, kénytelenek vagyunk felszállni rá, miután sehogy sem tudunk már másikat bérelni.
Az egyik közeli épület napórája szerint körülbelül reggel hat óra lehet. Körbejárom a fedélzetet, bekukucskálok a fellógatott törülközők mögé, a halomba dobott búvárruhák alá, a kapitányi fülkébe, ahol egy lócán egymásnak dőlve alszik a háromfős személyzet. Kopogtatok az ablaküvegen, mire álmosan kinyitják a szemüket. Angolul kérdezem tőlük, hogy
látták-e a férjemet, de csak a fejüket rázzák.
Benézek a zsebkendőnyi ebédlőbe, a mosdóba, a másik két kabinba, ahol a gyerekek durmolnak, hiába, a férjemet sehol sem találom. Visszatérek a szobánkba, az ágy alól előhúzom a bőröndöket és a táskákat. A ruhái megvannak, a két mobiltelefonja és a slusszkulcsa megvan, viszont hiányzik a pénztárcája, az iratai, a napszemüvege, az olvasószemüvege és a sárga esőkabátja, amit pár éve egy londoni villámlátogatáson vettünk.
– Érdekes – mondom félhangosan.
A telefonomat nyomkodom, már tárcsázok, amikor rájövök, hiába hívom. Jobb híján az internetes aktivitását ellenőrzöm, a Facebook- és a Twitter-oldala hetek óta nem frissült, ám az Instagram-oldalán új fotót találok, amit nem sokkal éjjel egy óra után posztolt. Nem értem. Világosan emlékszem, hogy tizenegy körül jó éjszakát kívántunk egymásnak, és lekapcsoltuk a villanyt. A fényképen egy üveg Glenfiddich whisky látható, a felirat szerint 1937-es palackozású, mellette három pohárka.
A helyi rendőrségre késő délelőtt jutunk el, addig a környéken keressük, az éttermek pincéreit, a közeli pékség dolgozóit és a kikötőben éjszakázó hajók legénységét kérdezgetjük, nem látták-e. Úgy érzem, jól kezelem a helyzetet, nem ijedek meg,
hideg fejjel veszem számba a lehetséges forgatókönyveket,
végiggondolom, hogy milyen szavakkal tudom megnyugtatni a fiúkat. A rendőrségen egy tolmácsnak mondom el angolul, milyen öltözéket viselhet a férjem. Sárga esőkabátot, khaki színű, félhosszú zsebes nadrágot, Timberland márkájú sötétbarna bőr flip-flopot.
– Nahát, csak nem ilyet? – kérdezi a tolmács, és felemeli a lábát, hogy az asztal másik oldaláról is megvizsgálhassam a lábbelijét. Ugyanolyan, mint a Misié. Szörnyen előnytelen ez a bőr flip-flop, nincs ember, akinek jól állna.
Délután jelentkezik egy idős amerikai, aki az év felét ebben a horvát falucskában tölti, és aki tegnap éjfél körül éppen erre járt a kutyájával. Miközben az egyébként végtelenül játékos, légynek sem ártó, vörös-fehér bullterrierjét sétáltatta, észrevette a férjemet, amint a parton cigarettázik, még biccentettek is egymásnak, ahogy az ilyen zsebkendőnyi helyeken szokás. Amikor visszafelé ment, távolról még látta, hogy a férjem éppen felszáll egy fekete luxusjacht fedélzetére. A hajó azóta eltűnt a kikötőből, a nevére az amerikai nem emlékszik, és mások sem, akiket még a nap folyamán megkérdezünk.
Tanácstalan vagyok.
A rendőrség egyelőre nem tesz lépéseket, azt ajánlják, várjunk. Nem egyedi eset, mondják, nagy valószínűséggel nő van a dologban, amit én, Misit ismerve, nem hiszek, már csak azért sem, mert a whiskysüveg mellett három pohárka volt. A Miss Pula legénysége egyelőre türelmesnek tűnik, igaz, őket előre kifizettük. A gyerekekkel kupaktanácsot tartunk, és úgy határozunk, itt maradunk még két napig, de bárhogy is legyen, a lošinji delfinrezervátumba mindenképp elmegyünk a hétvégén.
Misi később sem kerül elő, viszont az amerikaival összebarátkozunk. Szerinte a mai középgeneráció tagjai, különösen a kelet-európaiak, rendkívüli mértékben szoronganak, bizonytalanok az érzéseikben és az értékválasztásaikban, és ha döntést kell hozniuk, vagy felelősséget kell vállalniuk valamiért, az olyan rettegéssel tölti el őket, mintha az ördögöt pillantanák meg.
– The devil – mondja az amerikai.
Gyerekkorom óta nem gondoltam az ördögre, válaszolom neki angolul. A kutyája egyébként tényleg nagyon aranyos, Red Weasel a teljes neve, de csak Weesonak szólítjuk. Red Weasel, vagyis vörös menyét.
