1590-ben angol telepesek tűntek el az észak-karolinai Roanoke szigetéről. Az „elveszett kolónia” 117 lakosát - köztük sok nőt és gyermeket - sosem találták meg. Évszázadokkal később, 1937-ben valamivel messzebb egy vésett követ fedeztek fel, rajta a telepesek vezetőjének lánya, Eleanor Dare üzenetével. Ezt követően számos hasonló Dare-kő került még elő, ám sokáig kételkedtek a leletek valódiságában.
Hogy mi történt Roanoke elveszett kolóniájával, az továbbra is rejtély maradt, de Eleanor Dare leszármazottai régóta tudják, hogy az igazság nem a kövekben, hanem sokkal inkább Eleanor naplórészleteket, álmokat és recepteket tartalmazó könyvében rejlik, amit tizenöt lánynemzedéken keresztül adtak tovább és tovább. Mikor a tizenhárom éves Alice lenne a soros, az édesanyja tragikus halála megtöri a láncot, a Dare-kő eltűnik, a könyvben feljegyzett történetek pedig elhalványulnak az emlékezetben. Alice a második világháború hanyatló napjaiban fiatal özvegyként azonban váratlanul megörökli a Savannah melletti elhagyatott családi házat, Evertellt, és ezzel váratlanul visszatér az elfeledettnek hitt múlt az életébe. Az édesanya az ingatlan eladását tervezi, hogy végleg megszabaduljon a múlttól és saját tizenhárom éves lánya, Penn jövőjét segítse. Ám amikor Penn kíváncsisága a család női felmenői, az elhallgatott titkok és a ház története felé fordul, megtalálják Eleanor könyvét, Alice pedig kénytelen elszámolni a döntései következményeivel, a szerelemért hozott áldozatokkal és Eleanor Dare lányainak felelősségével.
Kimberly Brock az Eleanor Dare elveszett könyve és a The River Witch című regények díjnyertes szerzője. 1996-ban végzett a West Georgia Egyetemen. 2004-ben alapította meg a Tinderbox Íróműhelyt a művészeti területeken alkotó nők támogatására, és vendégelőadóként részt vett számos regionális és országos íróműhelyen, többet között a Pat Conroy Literary Centerben is. Atlanta mellett él a férjével és három gyermekével.
Kimberly Brock: Eleanor Dare elveszett könyve
ALICE
– Mondom, hogy nem tévedtünk el – állítottam, de a lányom ettől még aggódott.
Voltaképpen az akkumulátor merült le, ezért robbantunk le néhány mérföldnyire Savannah-tól délre. Egész nap úton voltunk, több mint háromszáz mérföldet tettünk meg végig az államon keresztül, az északi hegyekből. De enyhén szólva is elszámítottam magam. Alábecsültem a távolságot, aztán rossz helyen fordultam le, mindez pedig időbe került. Most, hogy leszállt körülöttünk a szürkület, a rosszullét kerülgetett, ahogy apám lerobbant ’38-as kisteherautóját néztük.
– Most mit fogunk csinálni? – kérdezte Penn.
– Minden oké lesz – hazudtam, és próbáltam magabiztosabbnak tűnni annál, mint ahogy éreztem magam. – Gyere. Elsétálunk odáig.
Úgy másfél mérfölddel ezelőtt mentünk el Hawkes takarmányboltja mellett, amely az egyetlen bolt volt ezen az úton, ahol segíthettek volna, de iszonyodtam a gondolattól, hogy újra belépjek oda. És már különben is bezárt éjszakára.
Megnyúltak az árnyékok, ahogy a mocsári levegő megtelt a rovarok és békák kivehetetlen kórusával, én pedig tudtam, hogy vannak veszedelmes dolgok ebben a mocsárban. Benyúltam az ülés alá a zseblámpáért, de nem találtam semmit.
– Ismerem ezt az utat – mondtam. – Nem vagyunk messze. Odaérünk, mielőtt még igazán besötétedne. A kocsival meg majd reggel foglalkozunk.
Penn megrántotta a hátizsákja szíját a vállán és tétován körülnézett. Én a vállamra vettem a saját vékony táskámat.
Azt se nagyon tudtam, hogy mit csomagoltam be.
– Nem látok semmit. Nincs is itt semmi – nyögte Penn.
Nyilván nem erre a kalandra számított, amikor ma délelőtt olyan sietve elindultunk otthonról. Bezártam a Merely’st, a családunk benzinkútját, és megmondtam a mostohaanyámnak, Imegine-nek, hogy ne nyissa ki idegeneknek. Ő csak a szemét forgatta, hogy ilyen sajnálatos módon bizalmatlan vagyok embertársaimmal szemben. Tudtam, hogy abban a pillanatban, ahogy kitesszük a lábunkat, ő már boldogan etetné a hobókat, és ők mind imádnák érte. Imegine méz volt, én meg terpentin.
– Már elfelejtetted, hogy te akartál idejönni? – ugrattam Pennt. – Megéri, majd meglátod. Nem olyan rossz itt.
Erre számítottam. Muszáj volt valahogy kizökkentenem abból az álmatag, reményvesztett állapotból, ami az elmúlt két évben telepedett rá, amikor is apu bátor kislányából önmaga árnyéka lett. Tartottam attól, hova vezethetnek a dolgok.
Három évvel ezelőtt, amikor még csak tízéves volt, Penn belehabarodott a Brenau Akadémiába, amely az egyetlen bentlakásos lányiskola volt Georgiában, néhány órányira tőlünk. Kilenctől tizenkettedik osztályos lányok járhattak oda. Mi épp akkor léptünk be a háborúba, de Penn apja azonnal jelentkezett, és a tengerentúlra küldték harcolni. Penn nyugtalan volt, aggódott, és elege volt abból az unalmas oktatásból, amelyet Helenben kellett végigszenvednie, ahol a helyi gyerekek már hetedikben kihullottak, hogy gazdálkodni kezdjenek. Habár középiskolás koráig még egyébként se járhatott volna oda, Penn felhívta az iskolát, hogy elkérje a jelentkezési lapot, és olyan elszántsággal kezdte el írni a felvételi esszéjét, amellyel díjat nyerhetett volna. Könyörgött, hogy korán jelentkezhessen, hogy ezzel biztosítsa a helyét. Az iskola várólistája évekre előre tele volt. De én nem engedtem neki. Mindig találtam valami kifogást. Személyes, titkos okaim voltak erre, olyan okok, amelyek túlmutattak a pénzügyi gondokon vagy azon, milyen esélyei vannak Penn-nek a bejutásra.
De aztán végignéztem, ahogy Penn elfelejti az álmait. És a szíve még jobban összetört, mint ahogy attól féltem. Tegnap este, míg mindenki aludt, bedobtam a postaládába a jelentkezési lapját. Kímélni akartam az érzéseit, így addig nem akartam vele megosztani a tervemet, amíg nem tudtam biztosra, hogy sikerülni fog.
Most 1945 tavaszán jártunk, és a férjemet, Finchet két évvel korábban ölték meg Olaszországban.
A háború beszivárgott az aprócska szobákba, amelyekben apám autószerelő műhelye fölött éltünk a Georgia állambeli Helenben. Helen távoli és egyre hanyatló hely volt, amely a fakitermelésre épült, és lassan kezdett szellemvárossá válni, ahogy egyre kevesebb lett a forgalom az országúton. A változás olyan csendben jött, hogy először alig vettük észre, de mivel olyan kevesen utaztak, így a szolgáltatásainkra sem volt már nagy szükség. A jegyrendszer korlátozta az étel mennyiségét az asztalunkon, és bár ezt Penn nem tudta, a megtakarításainkat is a bankban.
Szinte ugyanolyanok voltunk, mint a körülöttünk élő többi család. A szomszéd nők bánata ott ragyogott az ajtók előtt lobogó zászlók aranycsillagain, mi pedig elgyászoltuk azokat a hétköznapi életeket, amelyeket egykor magunknak reméltünk. A rejtélyek voltak a hús az asztalunkon. Nem vágyakoztunk az ismeretlenre, de arról álmodoztunk, hogy tele a kamra, piszkos cipők hevernek az ajtó mellett, és olyan férfiak horkolnak mellettünk halkan, akiknek már sosem halljuk többé a lélegzetvételét. Finchet hadifogolytáborba vitték volna, de aztán a hadsereg megtudta egy olasz hadifogolytól, aki jelen volt a kivégzésnél, hogy lelőtték és tömegsírba lökték valami gazda földjén. A fogolynak csak akkor jutott eszébe ez az emlék, hogy Olaszország 1943-ban szövetségesnek nyilvánította magát, több mint hat hónappal Finch elfogása után, és akkor is csak a körülbelüli helyszínre emlékezett, más részletre nem. Amikor végre elért hozzánk a hír egy nagyon fiatal tiszt képében, aki az ajtónk előtt toporgott, reményt keltettek bennünk, hogy esetleg a maradványait megtalálhatják és hazahozzák. Jobb lett volna, ha nincs ez a remény, mert Pennt teljesen felemésztette, bár az idő múlásával egyre kevésbé látszott lehetségesnek. Bármilyen álmai is voltak Finchnek saját maga vagy a családja számára, magával vitte őket, és úgy tűnt, Penn álmait is. Nekünk csak a nyugdíja maradt, ami aligha volt elég arra, hogy megéljünk belőle. Nem mintha ez igazolta volna az én döntéseimet, de keményen dolgoztam, hogy egyszerre anyja és apja is legyek Penn-nek, és már jóval azelőtt kimerültem, hogy itt találtuk volna magunkat az út szélén Dél-Georgiában az éjszaka közepén.
A benzinkúton kívül nem volt semmink, Penn-nek semmi más nem maradt az apja után, én pedig tudtam, milyen az, ha az ember elveszíti az otthonát. Egy ideig friss zöldségért cserébe megjavítottam a defektes gumikat és mosást vállaltam, hogy Penn-nek ruhát vehessek. És elég ostoba voltam ahhoz, hogy azt gondoljam, ennél már nem lehet rosszabb, de aztán meghalt az apám.
A templomban még mindig érződött az otthagyott liliomok illata az előző heti szertartás után.
A miénkre alig egy tucat ember jött el. Utána Penn és én átsétáltunk a városon Imegine-nel és bementünk a bankba, hogy kiürítsük apu széfjét. Először minden szép rendben volt, épp, ahogy aputól vártuk volna. Nem voltak szentimentális levélkék, nem volt hivatalos végrendelet, amelyet fel kellett volna olvasni, csak egy-egy boríték mindannyiunknak, amelyben apu felsorolta, hogyan osztotta fel szerény tulajdonait. Imegine örökölte meg a Merely’st és apu spórolt pénzét, ami elég lesz arra, hogy a mostohaanyám kényelmesen élhesse le a hátralévő életét. Pennre a kisteherautóját hagyta. Ez sem volt meglepő.
Már csak az én borítékom maradt. Fejbe vágott, amit benne találtam – Evertell tulajdoni lapját, mellette pedig egy kulcsot a kusza, régi birtokhoz. Amikor kivettem a papírt, a kulcs a földre hullott. Gyorsan felkaptam, ahogy egy éles késsel tenném. Úgy tizenöt centi hosszú lehetett, a feje díszes volt, a szár végén nagy fogakkal. Két kézzel szorítottam, ahogy a gondolataim Evertell emlékei körül cikáztak. Napokkal azután, hogy eltemették a mamát, apu fülébe suttogtam valamit, hogy megvigasztaljam, valamit, ami elég édes volt ahhoz, hogy mindketten felejthessünk. – Én nem vagyok olyan, mint ő. Soha nem akarok visszamenni.
De most apu nem hagyott nekem más választást.
– Azt hittem, ezt már évekkel ezelőtt eladta.
– Szerintem sosem volt az övé, hogy eladhassa, Alice – szólt Imegine.
– Te tudtad?
– Persze hogy nem.
Nekem kellett volna Imegine-t vigasztalni. Ehelyett azonban ő szorította meg a vállamat, ahogy ott álltam meredten.
– Mi az az Evertell? – kérdezte Penn.
Az ismeretlen erőteljes volt. Ez volt a szörny a sötétben, a titok a dobozban, a méreg a borban. Mindent titokban tartottunk Evertell-lel kapcsolatban, mint megannyi más dolgot, amelyeket sosem állt szándékomban elmondani Penn-nek. De itt volt egy kérdés, amelyet muszáj megválaszolni. Egy kérdés, amelyet úgyis újra fel fog tenni. A tulajdoni lapra meredtem és bizsergést éreztem az ujjaimban.
– Ott van, ahonnan a mamám származott – szóltam végül. – Ahol felnőttem. Ez egy farm.
A dokumentum alján apám görcsös kézírásával rövid üzenet állt, utána pedig a végrendelet végrehajtójának neve és címe.
Ha meghalok, a birtokkal kapcsolatban felmerülő minden kérdéssel keresd O. Lewallent a Georgia állambeli Savannah-ban.
– Savannah-ban?
– Igen, ott van a ház, a folyónál. – Penn arcára néztem. Ha most Helenben maradunk, attól féltem, hogy végleg elsorvadnak a lehetőségei. A sorsa olyan gyorsan és visszafordíthatatlanul megpecsételődne, mint a többi lányé, akiknek nem volt választásuk. Akkor korán hozzámenne valakihez, akit a háború még meghagyott neki, és túl fiatalon kellene a nyakába vennie megözvegyült anyját és nagyanyját. És én? Árulhatnám feketén a benzint és nemsoká rajtakapnának. Vagy belekapaszkodhatnék a jó szerencsébe, ami kijutott nekünk, anélkül hogy lelkiismereti kérdést csinálnék belőle, és még egyszer újrakezdhetnék mindent, ezúttal Penn érdekében. Georgiában nem adtak annyit a termőföldért, mint néhány más helyen, de láttam, hogy néhol holdanként harmincöt dollárért árulták. Úgy számoltam, hogy ilyen árak mellett anyám családjának birtoka eleget hozna ahhoz, hogy fedezze az iskolát és még egyéb költségeket is.
Imegine felém hajolt, hogy ránézzen a tulajdoni lapra, és megnyugtatóan a derekamra tette a kezét.
– Semmit nem kell vele csinálnod, Alice – mondta.
De az agyam már előrébb járt, és új ruhákra gondoltam őszre, és egy jövőre, amit lehet várni, amelyek mind azért lettek hirtelen lehetségesek a lányomnak,
mert itt volt ez az istenverte örökség, amit én eddig átoknak tartottam.
– Oda kell mennünk – mondta Penn. Imegine-nel a dokumentumról Pennre néztünk, utána meg egymásra. Hosszú idő óta Penn most először mutatott érdeklődést bármi iránt, úgyhogy csak csendben álltunk, mintha nem akarnánk elijeszteni egy vadállatot. De Penn-nek csillogott a szeme és lelkes volt, ahogy régen. Annyira magabiztosnak tűnt a következtetésében. Ezt tőlem tanulta. Egyenesen előre. Nézd meg magadnak. – Látni akarom. Oda akarok menni.
– Nem most – mondtam. – Most iskola van. – Penn csak a szemét forgatta. Mindig kiválóan teljesített az órákon és az elmúlt évben a kelleténél többször megengedtem neki, hogy otthon maradjon, és tudta, hogy már csak néhány hét van hátra a tanévből. Senkinek egy rossz szava sem lenne, ha kihagyna még pár napot, hiszen ő éltanuló volt, miközben a többi gyerek egyre-másra hagyta ott az iskolát. Csak egy levelet kellene írnom, és ezt Penn is pontosan tudta. De tizenhárom éves volt, pont abban a korban, amelyről anyám mindig azt állította, hogy a családunkban a lányok ilyenkor kezdenek el látomásokat látni. Megijesztett az időzítés. – Talán majd egyszer – mondtam békítően, és próbáltam nem tudomást venni a csalódottságáról, hiszen pontosan tudta, hogy hazudok. Tudta, hogy csak ki kell várnia, hogy felnőjön, és egy nap majd úgy élheti az életét, ahogy neki tetszik. Én pedig még mindig azt hittem, hogy kézben tartom a dolgokat.
De a múlt héten eladtam egy hordó gázolajat feketén a hátsó ajtónál.
Utána berohantam a házba hányni. Őszintén szólva nem is annyira az zavart, hogy elárultam az elveimet. Viszonylag biztos voltam benne, hogy mindent egybevetve az én pitiáner kis vétkem nem számít olyan sokat, de mostanság az emberek gyorsan egymás ellen fordultak, hogy magukat mentsék, és megrémített, hogy kompromittáltam törékeny háztartásunkat. Nem bírtam elviselni annak a gondolatát, hogy megvádolnak és elszakítanak Penntől. Ügyeltem arra, hogy az extra bevételemet titokban tartsam és külön kezeljem a Merely’s pénzügyeitől, amelyeket szintén én intéztem. De ahogy a hamis számokat bámultam a lapon, belém hasított, hogy ez lenne az életem elszámolása is. Az egyetlen örökség, amit a lányomnak hagyok. És kiderült, hogy ez volt az a dolog, amivel nem tudtam együtt élni.
*
De még így sem akartam a lányomat hamis reményekkel kecsegtetni. A könyörtelen valóság volt a célom.
Evertell nem valamiféle mesebeli királyság volt.
Mindent megérne, ha ki tudnám fizetni azokat a dolgokat, amelyekre Penn vágyott, de igazság szerint nem nagyon tudtam, mire számítsak, miután olyan sok évig távol voltam. Szorongtam és mogorva voltam, és nem tartott sokáig, hogy mindketten rájöjjünk, mekkorát tévedtem azt illetően, milyen sokat kell gyalogolnunk. Ahogy egyre fogyott a fény, már alig láttuk a homokos ösvényt a lábunk alatt. A levegő olyan párás volt, hogy szinte ránk ragadt. Penn most az egyszer csendben volt. Néhány pillanat múlva megtorpant, én pedig majdnem nekimentem.
– Ez már az? Figyelj – mondta. – Szerintem már hallom.
– Nem hallhatod az óceánt. Nem vagyunk elég közel.
Penn korábban még sosem látta az óceánt, és minden sarkon arra számított, hogy majd előbukkan. Sosem bírtam rávenni magam, hogy elvigyem, hogy érezze a só szagát vagy hallja a sirályokat. Csak az állam északkeleti részén lévő tiszta folyókat és magas hegyeket ismerte.
– De lehet, hogy ez már az. Szerintem ez az lesz – mondta. – Mi ez a bűz?
– Halak. Sár. Majd meglátod világosban.
– Pfuj. – Penn kezdett ideges lenni. Hallottam a lélegzetvételén. – Mondd el újra, mit fogunk csinálni.
– Meglátogatjuk a házat, hogy láthasd, honnan jött a család másik oldala, mielőtt még eladnánk. Aztán berakjuk a pénzt a bankba, hogy legyen egy kis indulótőkéd. Gondolj bele, milyen helyekre mehetsz majd el, miket láthatsz, Penn. Utazás, egyetem. – Ezt még indulás előtt mondtam ma reggel, és tetszett a hangzása. Most úgy teregettem ki ezeket a víziókat, mint a mellényeket, és vártam, Penn melyiket választja majd. – Mit csinálsz majd először?
– Elmehetnék Európába – töprengett komoran. Tudtam, hogy Finchre gondol. Egyszer azt álmodta, hogy elmegy Olaszországba, és megtalálja az apját. Próbáltam nem aggódni azon, hogy újra felhozta. – De majd csak akkor, ha vége lesz a háborúnak.
– Igen, majd csak akkor. És ott nagyon sok látnivaló van.
Felsóhajtott.
– Mondd el, mire emlékszel.
– Húha. Hadd gondolkozzam.
Már olyan rég beszéltem a mamáról vagy Evertellről, hogy először nem is szavak jutottak eszembe, csak képtöredékek, mintha felvillanó fotók lennének. Sok mindenen túl kellett jutni, mielőtt még elérnénk a birtokra, fizikailag és átvitt értelemben is. Ennek egy része nem fog tetszeni Penn-nek.
– Emlékszem egy nagy fehér házra egy sós vizű mocsáron, mögötte pedig egy mély erdő volt, köztünk és az óceán között. Már jó régi. Még II. György király adta azt a földet a családunknak.
– Király? – kérdezte Penn kellőképpen lenyűgözve. – Ne már.
Bólintottam.
Lépésről lépésre kellett őt visszavinnem, több évszázadnyi történelmen keresztül, ha el akartam érni a történetünk szívébe.
A ház még csak a kezdet volt.
– Nekem ezt mesélték. Évekig háborúztak ezen a földön, mielőtt még a családom idejött volna, itt csatáztak a spanyolok, a britek, a krík és cseroki indiánok. Az emberek mindig szeretik a földet és el is vesztik. A legjobbat és a legrosszabbat is kihozza belőlünk, ha az otthonunknak akarunk hívni egy helyet, és amit megteszünk egymással, hogy megkapjuk. Pedig azt hinné az ember, hogy mindenkinek van elég hely ezen a földön.
Ez nem volt idegen elgondolás Penn számára: úgy nőtt fel, hogy nyílhegyeket gyűjtött a hegyi folyók és patakok partján Helen mellett, és hallott róla, hogy meneteltették a cseroki népet Oklahomába a Könnyek ösvényén.
– A családunk 1758-ban jött ide egy vallásos csoporttal Dél-Karolinából. Megkérték őket, hogy itt telepedjenek le, mivel a britek kikötőt akartak nyitni a közelben.
– Dél-Karolinából származunk?
– Előtte pedig sok más helyről. Floridából, mielőtt még Florida lett volna. És Barbadosról, a kalóztámadások miatt.
– Most csak viccelsz. Kalózok?
– Kalózok. Egy asszonyt meg a lányát, Catarinát és Marguerite-et, St. Augustine-ban elrabolták és eladták őket cselédnek. Marguerite lánya, Francoise házasságon kívül született. Később boszorkányságért felakasztották.
– De tényleg boszorkány volt? Igazából?
Vállat vontam.
– Ezt mondták rá. Ezt mondták az olyan nőkre, akik bajt okozhattak valakinek. De kétlem, hogy seprűnyélen lovagolt volna. A mi szerencsénkre Esmét, a lányát Dél-Karolinába küldték, és ő pedig folytatta a dolgot, még ezek után is.
– Nem bírom őket megkülönböztetni.
– Én akkor tanultam meg a neveiket, amikor annyi idős voltam, mint most te – mondtam. – Esme egy vallásos emberhez ment hozzá, egy kongregacionalistához, és amikor már nagyon öreg volt, idejött a lányával, Garnet Leevel, és annak férjével. Építettek egy kis házat, egy gazdaságot, egy templomot és egy malmot, és azóta is ott vagyunk. Az első házban még csak egy szoba volt, még azelőtt építették, hogy itt bármi történt volna. Evertell az angol király földadományának része volt. Gondolom, György király azzal persze nem számolt, hogy azok, akiket ideküldött, majd a végén mind csatlakoznak a forradalomhoz, a mi családunkat is ideértve. Véres egy történet.
– Itt? Itt zajlott a függetlenségi háború? Georgiában?
Beleborzongtam a gondolatba, hogy mit nem tanítottak meg neki az iskolában.
– Persze, itt. A háború alatt ez olyasféle senkiföldje volt, úgyhogy Evertellnek nem esett baja, kivéve, hogy menedéket nyújtott az embereknek mindkét oldalról, akik áthaladtak itt, és megpihentek. Később ugyanez volt az államok közötti háborúval. Az évek során a ház a köré az első néhány szoba köré nőtt. A mama mindig azt mondta, hogy Evertellben ugyanúgy meg lehet számolni az évgyűrűket, mint egy fában, ha tudja az ember, hova nézzen.
– És ezt mindet ő mesélte el neked? Mit mondott még? Mire emlékszel Claire nagyiról?
– Emlékszem, ahogy néztem, miközben szentjánosbogarakat fogott. Gyönyörű volt. Ő hitt a jelekben és a sorsban. Volt egy könyve, ami a család nőtagjaié volt, a házban mindig egymásnak adták. Egy olyan naplóféle volt, vagy emlékkönyv, tele receptekkel meg ilyesmikkel. Mindegyiknek benne volt a neve. Mindig is kíváncsi voltam, mi történhetett vele.
– És ez mind benne van a könyvben?
– Egy része igen. Egy részét meg csak úgy elmesélték.
Ahogy a birtok, úgy a könyv is anyáról legidősebb lányra szállt évszázadokon keresztül, ami meglehetősen szokatlan örökség volt meglehetősen szokatlan nőknek – olyan nőknek, akik tudtak írni-olvasni, és még saját tulajdonuk is volt generációkon keresztül. Eszembe jutottak azok az esték, amelyeket a mamával töltöttem, az ősi könyv nyitva az ölében, a papír lágy susogása, a mama bőrének illata, vanília és valami édesebb, a jázminvirágok parfümje. A könyvben tollrajzok voltak növényekről meg csillagképekről. Voltak bejegyzések az időjárásról, a változó évszakokról és gyermekszületésekről, mind-mind más kézírással, más szerzőktől, az évszázadokon keresztül.
Kihasználtam, hogy sötét van, és nem kell Pennre néznem. Motorok és olajak világában neveltem fel, olyan gépek között, amelyeket meg lehetett javítani, olyan férfiak között, akik megbízhatóan felkeltek és dolgoztak. A történetek újak voltak az én számból. De ahogy Penn és én együtt meneteltünk, a vártnál könnyebb volt hagyni, hogy a régi mese visszasuttogja magát ebbe a világba.
– De az, amit a családunkról tudunk, még jóval Evertell előtt kezdődött. A mamám egyszer elmesélte, hogy ismerte egy Eleanor White Dare nevű nő sorsát. Ő az első angol kolónia tagja volt, amelyik aztán eltűnt.
Az elveszett Roanoke-kolóniának hívták őket.
– Várj csak – szólt gyorsan Penn. – Mint az az üzenet a kövön a Brenau Akadémián?
– Így van. – Hát persze, hogy tudott a kőről. – Az a Dare-kő, igen. Eleanor része a történetben. – Penn mindent tudott a Brenau-ról, de fogalma sem volt arról, hogy a családunk hogy kötődik a kőhöz. Óvatosan folytattam, finoman tártam elő a részleteket. – 1937-ben bukkant fel. Észak-Karolinában találták meg. Valaki megbotlott benne egy nap, és aztán ez volt a nagy felfedezés, tele voltak vele a hírek. Mindenki azt mondta, hogy nem is igaz, csak valami nagy átverés.
Penn tanácstalannak tűnt. Láttam, hogy próbál kapcsolatot találni, várja a válaszokat.
– Claire nagymama tudott Eleanor Dare-ről? Tavaly tanultunk róla az iskolában, az igazi történetéről. Hogy egy csomó angol embert otthagytak valami szigeten valahol Észak-Karolinában. És senki nem tudja, hogy meghaltak, vagy elmentek valahova máshova, hogy az indiánokkal éljenek, ugye? Sosem találták meg őket.
Mély levegőt vettem, kicsit lelassítottam a lépteimet.
– Hát, az emberek mindenfélét gondolnak erről. De régen az a kő, amelyik most az iskolában van, az itt volt az erdőben, a mi birtokunkon.
– Ugyanaz a kő? – kérdezte Penn, még mindig zavarodottan, de hirtelen sokkal élénkebbnek tűnt.
– Szerintem igen. Az újságban lévő képeken ugyanannak tűnt. Ugyanaz az üzenet volt belevésve. Állítólag Eleanor Dare üzenete volt az apjának, amelyben elmeséli, hogy mi történt vele. És ha hiszed, ha nem, a Claire nagyi családjában lévő nők mind Eleanor leszármazottai voltak. A könyvben van róluk egy lista, amelyben Eleanor neve az első, szépen sorban azokon keresztül, akik Evertellt építették, egészen a mamáig. Ha hiszed, ha nem, ez a családunk mítosza.
– Ezt most találod ki. – Hát persze hogy nem hitt nekem. Mennyivel könnyebb lett volna úgy tenni, mintha mindez csak vicc lenne.
– Nem – ismertem be. Most az egyszer Penn nem szólt semmit, csak figyelt. – Nekem úgy magyarázták, hogy a családunkban a nők tudták, hova tette Eleanor azt a követ, de Claire nagyi nem gondolta, hogy a mi dolgunk lett volna idehozni. A kő üzenet volt arról, hogy Eleanor túlélte, de egyben sírkő is volt. Azt a helyet jelölte, ahol elvesztette a családját. – Még most is hallottam magamban, ahogy a mama ezt meséli, mint egy vádat, ahogy a szavakat köpi, mintha túl sósak lennének. Próbáltam úgy előadni Penn-nek, ahogy nekem mesélték. Az örökösök nevei sorjáztak a fejemben, és mindent megtettem, hogy leegyszerűsítsem a részleteket Penn számára.
– Bernadette Reece Telfair kezdte az egészet – mondtam.
Ő volt az az örökös, aki végül befejezte Evertellt 1799-ben.
De az évek során megszállottja lett egy kézzel rajzolt térképnek a könyvben. A térkép mellett az EWD monogram szerepelt, és Eleanor útját mutatta. Bernadette kiküldött néhány embert, hogy keressék meg, honnan indult az út az új világ vadonjaiban, hogy megszerezzék azt a jelet, amelyet Eleanor hagyott az apjának, és amelyen leírta, milyen szörnyű sorsra jutott a család. A követ pontosan ott találták meg, ahol a térkép mutatta, és elhozták Georgiába, az erdőnkbe, hogy megvédjék azoktól, akik el akarnák lopni vagy megrongálnák.
– Bernadette azt hitte, hogy valami hibát tesz jóvá, hogy tiszteletben tartja Eleanor örökségét, hogy hazahozza Eleanort, gondolom – folytattam. – De az a baj, hogy ez sosem volt Eleanor otthona, és az embereknek nemsoká elegük lett Bernadette-ből meg abból, hogy milyen nagyra tartotta magát ezután. Rossz érzést keltett bennük a kő, elkezdtek sutyorogni róla, azt mondták, csak bajt hoz rájuk, ha itt marad.
– Úgyhogy amikor Bernadette lányának, Camille-nak lánya született, aztán úgy három évvel később eltűnt, csak pár héttel azután, hogy idekerült a kő, mindenki a követ okolta. Talán csak véletlen egybeesés volt. Talán Camille megszökött egy férfival. Senki sem tudja. De még maga Bernadette is elhitte, hogy átkot hozott a családunkra.
Penn megfogta a kezemet séta közben.
– De Claire nagyi szerette Eleanort, és megpróbált békét kötni vele. Meglátogatta a követ. Szerette Eleanor könyvét meg az összes dolgot, amit a többi örökös írt vagy rajzolt bele, a titkaikat és álmaikat. Azt akarta, hogy én is szeressem őket. Úgy hitte, hogy Eleanor azt akarta volna, hogy a miénk legyen a könyv. Mama azt mondta, hogy nők írták a könyvet, tele volt a nők bölcsességével és rejtélyeivel.
Penn feszülten figyelt. Csodálkozva döbbentem rá, hogy élveztem a történetmesélő szerepét. Micsoda lefegyverző gondolat.
– És ezek a történetek nincsenek benne a történelemkönyveidben, de azt biztosra mondom neked, hogy Eleanor Dare nagyon is valóságos lány volt, pont, mint te. És még ha nem is tudja senki, hogy mi történt vele, ahogy azt sem tudja senki, hogy a kövön lévő szavak igazak-e, vagy hogy mi valóban a leszármazottai vagyunk-e. Ezért mondtam, hogy ez egy mítosz.
– El akarom olvasni a könyvet.
– Majd meglátjuk. Lehet, hogy együtt megnézzük. A lányok akkor szokták elolvasni, ha nagykorúak lesznek. Tizenhárom évesek, mint te. De nem játék, érted? Nagyon régi már, és Claire nagyi elrejtve tartotta. – Láttam, hogy ezen eltűnődik. – És egyébként is otthagytuk… a házat meg mindent, ami benne volt. Semmi garancia nincs rá, hogy még bármi is megvan belőle.
– Mint a kő is? Ha ott védelmezték az erdőnkben, akkor hogy lehet, hogy olyan messze találták meg? Nagypapi azt is eladta? – motyogta Penn.
Ezt a kérdést próbáltam elkerülni. Egyszerű választ akartam adni. Nem tétováztam.
– Ellopták.
Az én hibám volt. Minden az én hibám. Elvesztettem azt, ami jogosan a tiéd lenne. Olyan sok mindent elvesztettem.
– Miért nem meséltél erről soha? Amikor megtalálták? Te nem hiszel az átkokban. Tudom, hogy nem hiszel bennük.
– Tényleg nem. De addigra már semmi köze nem volt hozzánk a dolognak. És olyan kicsi voltál, amikor a kő újra előkerült. Miért érdekelt volna egyáltalán?
– Nem voltam olyan kicsi. Ötéves voltam.
– Az öt azért elég kicsi, Penn.
– Hát, akkor is elmondhattad volna bármikor. Elmondhattad volna, amikor a Brenau-ba akartam járni. – Csalódott hangot hallatott.
– Oké, hát most elmondom – szóltam a kelleténél élesebben, aztán nagy levegőt vettem, majd megpróbáltam nyugodtabb hangot megütni. Csak a tényekre szorítkozni. Megborzongtam. Lehet, hogy az átkokra csak babonaként tekintenek, de a következmények akkor is igaziak voltak. – Azt gondoltam, majd elmesélem egy nap, ha valaha érdekelne téged. Ennyi az egész – mondtam, és megpróbáltam leveregetni a történetet a kezemről. – És most már tudod.
Penn megérezte, hogy még a családi krónika ismertetése után is van valami, amit visszatartok. Arra számítottam, hogy dühös lesz. Arra számítottam, hogy úgy érzi majd magát, mintha hazudtam volna neki vagy átejtettem volna. Ezt kellett volna éreznie.
De arra nem számítottam, amit ezután mondott.
– Eleanor Dare-nek tetszene, nem? Amit most csinálunk.
Penn olyan eredeti módon gondolkodott, amivel néha meglepett.
– Hogy érted?
– Valahol mi is ugyanolyanok vagyunk, mint ő, ahogy mondtad. Fogalmunk sincs, mi van a kanyaron túl, de akkor is megyünk tovább.
– Evertell örökösei mindig tudják, hogy találják meg a hazavezető utat. Ezt mondta mindig a mama. – Abban a pillanatban reménytelinek éreztem magam. Penn még mindig elég fiatal volt ahhoz, hogy minden szokásos nap álomszerűnek tűnjön. – És biztos vagyok benne, hogy te pont olyan vagy, mint Eleanor Dare. És ha valamit tudok Eleanorról – tettem hozzá –, akkor az az, hogy ő eltette volna a pénzt a hordóért, és vissza se nézett volna. Biztos vagyok benne, hogy neki is nagy álmai voltak. Végül is csak bekerült a Brenau-ba – mondtam. – Hát ehhez mit szólsz?
– Te elhitted, hogy igaz? – kérdezte Penn. – Amikor itt voltál? Kiskorodban?
– Hát igen – ismertem be. – Akkor elhittem. Ott volt a kő, a könyv meg Claire nagyi történetei. Úgy tűnt, hogy annál több bizonyíték nekem nem is kell.
– De mi van Eleanorral meg az átokkal? Abban még mindig hiszel?
– Nem tudom. – Ez is igaz volt. – Nem tudom, számít-e, hogy mit hiszek. Lehet, hogy ez csak egy történet, amit elmesélek neked.
De még mindig sok volt hátra a történetünkből, amit nem tudtam, hogy meséljek el. Vagy hogy valaha elmesélem-e. És ez azzal a történettel kezdődött, amelyet anyám írt nekem a könyv lapjaira: Eleanor meséjével. Ha mamának hinni lehetett, akkor Eleanor meséjében volt a kulcs az igazi örökségünkhöz, egyfajta misztikus látomáshoz. Ezt a mi Evertellünknek hívta, az inspirációnak, amely minden örököst vezetett. De aztán anyám beteg lett, majd amikor meghalt, ő és a befejezés is elvesztek. Sosem osztotta meg velem Eleanor meséjének a végét. Engem sosem segített az utamon semmilyen titkos női bölcsesség. Sötétben botorkáltam ezen az úton, és leginkább attól féltem, hogy én sosem leszek az az anya, aki tovább tudná adni ezt a fajta hitet vagy varázslatot a lányának egy ilyen bizonytalan világban.
De azok a történetek, amelyeket ismertem, elégnek tűntek Penn számára. Lecsapott egy szúnyogot, majd így szólt:
– Ideadod a kulcsot?
– Mit? – kérdeztem szórakozottan.
– A ház kulcsát, ideadod? Amikor odaérünk, én akarom kinyitni az ajtót. El se hiszem, hogy van neve. Evertell, Evertell – ismételgette.
Odaadtam neki a nehéz kulcsot, és a mellkasomba hasított a fájdalom. Az éjszaka túl csendesnek tűnt.
– Figyelj, akármit is találunk ott, ha a ház összedőlt, az sem baj. Ne legyél túl csalódott. Számítani kell az ilyesmire, igaz? Ha kell, Savannah-ban maradunk néhány napig – mondtam vidáman. – Vagy kimegyünk a Tybee-szigetre, a partra. Annak örülnél? Legalább Imegine nagyi szusszan egyet nélkülünk.
– Mint egy igazi tengerparti nyaralás? Olyat lehetne? – Hallottam a hangjában az örömöt, de a tétovázást is. – Nem tudom. Nem akarom kihagyni belőle Imegine nagyit – felelte, és fáradtnak tűnt. – Nem akkor, amikor olyan szomorú. – Egy pillanatig töprengve toporgott mellettem, aztán hozzátette: – Csak látni akartam, hol nőttél fel. És talán a papi embere, akivel beszélned kell, majd tudja, mi lett Eleanor könyvével. Lehet, hogy nála van – mondta Penn.
– Lehet.
Nem tudtam úgy tenni, mintha nem gondoltam volna már erre én magam is. A gondolat, hogy újra a kezemben tarthatom a könyvet, egyszerre töltött el reménnyel és félelemmel. Attól a pillanattól kezdve ezen járt az eszem, hogy megtudtam, Evertell az én örökségem maradt. De voltak más lehetőségek is, dolgok meg emberek, amelyekről még nem számoltam be Penn-nek. Aggódtam, hogy mi más várhat ott ránk. Penn-nek annyi kérdése volt. Volt idő, amikor én is épp olyan voltam, mint ő, amikor elhittem, hogy minden történetnek van vége, és mindent meg lehet tudni.
A haldokló fényben még épp ki tudtam venni a megrökönyödést Penn arcán. Most csak annyit tehettem, hogy megyek mellette és segítek neki megtalálni az előrevezető utat, hogy ne kelljen mindig visszafelé tekintgetnünk. Máskülönben sosem jöttem volna ide. Hittem benne, hogy ha megvan rá az esélye, Penn álmai nagyobbak, távolibbak lesznek ennél a helynél. Én pedig talán újra a kezembe foghatom azt a könyvet, és meglátom, amit a mama akart, hogy lássak. Mert Eleanor meséjében legalább egy dolog igaz volt: a világ sorsát gyakran egy lány kíváncsisága mozdítja előre.
