Azért kezdek bele ebbe a naplóba, mert nem tudom, milyen őrült világba kerülök legközelebb. Szeretném, ha később visszakereshetném az eseményeket és azok sorrendjét, mert bevallom, kissé összezavarodtam. Ami biztos: én Frida Gabriella Hammond vagyok, tizenkét éves, és Farango szigetén születtem. Ennyi. A többi teljes homály. A tükör miatt az. Most pedig leírom, mi az a tükör, és hogyan tette tönkre az életem.
A Lapozz és Parázz!-sorozat legújabb kötetének története ezúttal párhuzamos világokban játszódik.
Holden Rose: Tükörvándor (részlet)
1
A legjobb, ha rögtön a tükörrel kezdem. És azzal, hogyan tette tönkre az életem. Nem fogom sajnáltatni magam, de nem is akarom elhallgatni a rémes részleteket, mert ennek a rengeteg szerencsétlenségnek megvolt az oka. Sajnos mire kiderült, hogy mi az,
én már őrületesen nagy bajban voltam.
Frida Gabriella Hammond vagyok, tizenkét éves, és Farango szigetén születtem. Az apám Tobias Hammond. A tengerész Hammond. A Josephine 3 első tisztje. Sokáig én is tengerész akartam lenni, mert ovisként azt gondoltam, úgy többet lehetnénk együtt.
Akinek nem kamionos vagy katona az apja, szerintem el se tudja képzelni, milyen az, amikor apa állandóan úton van, és vég nélkül az érkezését várod. A visszatértét. A napot, amikor megjön.
Talán a karácsonyhoz hasonlít a legjobban.
„Még húszat kell aludni.”
„Már csak két hétvége!”
„Ha most mindennap megtanulsz két versszakot ebből a versből, akkor mire a végére érsz, felmondhatod apádnak!” – És így tovább, és így tovább. Állandóan ez volt…
Aztán, amikor végre otthon van, csendben kell lépni a lakásban, mert alszik. És nem szabad zavarni, mert ügyet intéz, mosakszik, pakol, a barátaival találkozik, és egyébként is megérdemel egy kevés szabadságot, magányt, meg ilyeneket… hiszen annyira sokat dolgozik.
A kilencedik születésnapom után két héttel – mert a napján még úton volt – kaptam tőle egy amulettet. Egy amolyan medált.
Grönlandon jártak, régészeket, kutatókat szállítottak, és apa állítólag megmentette az egyik fickó életét. Nem értettem pontosan, hogyan, de valami elkorrodálódott szakaszon értek partot. Az „elkorrodálódott” szó teljesen biztos. Aztán egy váratlan sziklaomlás elsodorta az egyik csónakot. Az alja megsérült, ömlött be a víz, gyorsan süllyedt, ketten el is merültek, mire apa kicsáklyázta a harmadikat.
Az illető persze hálás volt, meg minden, és akkor adta az ékszert apának, amit ő később továbbajándékozott nekem.
Emlékszem, apa karja törött volt, mert a kikötőben újabb balesetet szenvedtek. A konténert rosszul rögzítették. Szerencsére ő csak gipszet kapott, de akadt, aki rosszabbul járt nála, és végül nem ért haza.
Akkoriban menőnek éreztem a veszéllyel teli tengerészéletet, ahol omladozó partszakaszokon, süllyedő hajók között kincsek bukkannak fel, mint valami kalandregényben. Valójában most is menőnek gondolom.
Kopott, régi, de nagyon díszes kis amulett volt. A közepén egy zöld színű smaragd, akkora, mint a hüvelykujjam körme, körülötte pedig hat, különböző színű kő. Egy nagyobb gyűrűt vagy egy kisebb brosst lehetett volna belőle készíteni, de én inkább azon a bőrcsíkon hagytam, amire rögzítették.
Nem is sejtettem, mi került a birtokomba.
Senki sem sejtette. Gonosz egy tárgy volt, semmi kétség.
Úgy negyedik környékén, szóval tíz lehettem, meg akartam mutatni apának valami játékot. Akkoriban mindenki azt pörgette a mobilján, de ő semmit sem értett belőle. Kissé türelmetlen lett, és elzavart a szobámba. Lehet, hogy csak tessékelt vagy elhessegetett, még talán durván sem beszélt, én mégis állatira megsértődtem, hogy nem érti, mit magyarázok. Mert azt láttam, hogy nem is akarja megérteni, egyszerűen nem voltam neki elég érdekes…
Onnantól nem számoltam már olyan vágyakozva a napokat, és nem is nagyon követtem, merre utazik. Az amulettről pedig, amit addig esténként a párnám alatt dédelgettem, teljesen megfeledkeztem.
Néhány nappal ezelőtt aztán hatalmas vihart jeleztek az Északi-tengeren. Anyukám idegesen érkezett haza, valakitől azt hallotta, több hajó is eltűnt. Nem lehet őket elérni, nem küldenek életjelet, és köztük van a Josephine 3 is.
Mondanom sem kell, mind a tizenkét évet egyből megbocsátottam apának, és semmi másért nem imádkoztam, csak hogy hazatérjen. Újra előkerült az amulett a fiókból, esténként magam mellé vettem az ágyba. Két teljes nap telt el így. Egy kétségekkel teli, hosszú hétvége. De hétfőn, bármennyire nehezemre esett is, iskolába kellett mennem.
Nehéz szívvel indultam neki. Az aggódás minden más, szokásos gondomat a szőnyeg alá söpörte, pedig éppen előttem állt egy osztálykirándulás. És ilyenkor Barbara Nowak összes szemétségére fel kell készülnöm.
Utált az a lány, ráadásul okkal, de én még annál is jobban rühelltem őt, ha ez egyáltalán lehetséges. A suli első napján felbukott a táskámban. Ez még véletlen volt, de innentől minden mást szándékosan csináltunk.
Annyi különbség azért volt köztünk, hogy én igyekeztem az iskolára is figyelni, ő viszont kizárólag velem foglalkozott. Beszólt, leszólt, beköpött, kigáncsolt, lefitymált, kinevetett, amikor csak tehette, és a legjobban az iskolán kívüli foglalkozások alatt érezte elemében magát.
Egyszer egy futóversenyen annyira ki akart velem szúrni, olyan kitartóan akart kizáratni a futamból, hogy végül őt küldték haza. Az szép volt. Még most is nevetnem kell.
Egyébként ez megint egy olyan sztori, amit végül nem mesélhettem el apának, mert mire hazaért – három héttel később –, már nem volt olyan vicces.
Barbara kitűnő tanuló. Szerintem ha olyan jegyei lennének, mint nekem, akkor nem engednék meg a tanárok, hogy kihúzott szemmel járjon, és ennyit fecsegjen. Feláll az órán, felrakja a padra a lábát, meg ilyenek. Folyton eszik, még olyankor is, amikor felszólítják, és egy csomószor beleszól abba, amit a tanár magyaráz. Ezt utálom a legjobban. Ha én poénkodok, rögtön leállítanak, ha Barbara teszi, akkor felállunk és tapsolunk.
Na jó, azt azért mégsem. De nem is kap büntifeladatot, mint én.
Anyu persze azt mondja, jól jön az a pluszfeladat, így legalább van esélyem, hogy egyszer én is olyan jó tanuló legyek, mint a Csoda Barbi. Komolyan, három négyesem van és egy hármasom, az is tesiből! Tényleg olyan vacak bizonyítvány ez?
Amúgy anyu takarítónő. Kereskedelmi diplomája van, mégis a Keller-villában takarít. Rugalmas munkaidő, jó fizetés, bizalmi állás, mondja, és nekem nincs ezzel semmi gondom, de minek egy ilyen munkához kitűnő bizonyítvány?
– Hogy neked ne takarítanod kelljen majd!
– Neked sem kéne, lehetnél kereskedő.
– Majd ha annyit fizet, mint a takarítás!
Kábé ennyire lehet vele vitatkozni.
Na, mindegy. Az iskolánál buszra szálltunk, tíz perc alatt a múzeumnál voltunk, és én ott átléptem azon a tükrön.
Egyenesen a pokolba.
2
Emlékszem, talán hároméves voltam, de lehet, hogy nagyobb vagy kisebb, mindegy… Szóval éppen indultunk valahova. Anyu, az idősebb bátyám, Robert, meg a fiatalabb bátyám, Fergus már az ajtóban álltak, de én nagyon nem akartam menni.
Nem tudom, miért nyomta félelem a szívem, de az érzésre a mai napig emlékszem. Sötét volt és súlyos, ahogy rám telepedett, szinte összenyomta a lelkem. Rettegtem kilépni a házból, hiába cibáltak.
Végül addig hisztiztem, amíg otthon hagytak Fergusszal.
A kisebb bátyámmal nagyon jól megvoltunk mindig is. Ő szeretett a fotelban kucorogni és kockulni, én meg nyugodtan elmondhattam neki, hogy mi jár a fejemben. Néha bólogatott vagy hümmögött, és engem egyáltalán nem zavart, hogy közben idegen űrhajókat semmisített meg a giga-mega atomfegyverével.
Aztán pedig nekem is elég volt bólogatnom és hümmögnöm néhányat, amikor belelkesedett valami játéktól, és mutatta, hogy ezt a pályát hogyan teljesítette, meg azt a figurát milyen nehezen kapta meg, vagy amazt a bosst hogyan robbantotta fel. Azóta sem tudom, mi jár valójában Fergus fejében, de ez egyikünket sem zavarja abban, hogy jó testvérek legyünk.
Szóval hároméves koromban megrémisztett valami, ami miatt nem voltam hajlandó kilépni a házból. Most már biztos vagyok benne, hogy nagy bajtól menekültem meg, mert ezen a kirándulós reggelen is ugyanígy éreztem magam, és a következmények magukért beszélnek.
A megérzés tűpontos volt.
Legszívesebben a földre feküdtem volna, hogy toporzékolva tiltakozzam az indulás ellen, de tízéves kor felett már nagyon bénán néz ki, ha valaki bőg és nyavalyog. A korosztályos fegyver, a felháborodott, szótlan elvonulás pedig közel sem olyan látványos.
Egyébként mit tehettem volna? Legyűrtem a torokszorító érzést, elkergettem a sötét gondolatokat, felvettem a hátizsákom, és nekiindultam. A nagyi szerint a szív meg a lélek felismeri, ha a sötétség megkörnyékez minket. Van, amitől a szentek sem oltalmaznak.
Nemrég szereztem egy fekete kötött felsőt, itt-ott kicsit kifeslett. Anyu teljesen kiakadt, amikor először felhúztam, de rohadt jól ment a sötét szerkómhoz. Egyedül a bakancsom és a táskám kanárisárga, minden más koromfekete. Amióta így járok, nem zaklat senki, sőt a tanárok is visszafogják magukat. Ezúttal a medált is a nyakamba akasztottam. Nem lett jobb az összkép, de folyton eszembe juttatta apát, aki, reményeim szerint, valahonnan éppen hazafelé igyekezett.
Néhány hete még volt egy lila tincsem is. A homlokom bal oldaláról indult, és a hátam közepéig lilult, de ki kellett mosnom, mert anyu szerint ez már sok. Van egy láthatatlan határvonal, amit egyedül ő érzékel. A bakanccsal és a sárga táskával még nem léptem át, de a szemkihúzás meg a lila tincs már durván túl van rajta.
Nem tudom megjósolni, mit tart majd túlzásnak. A medált például pöccre átengedte,
pedig ha megtiltja, azzal megmenthetett volna engem.
Persze nem sejthette, milyen ördögi erők lakoznak benne. Neki is ugyanúgy apát juttatta az eszébe, mint nekem.
Anyu gyerekkorában több szavalóversenyt is megnyert, és azt gondolta, valamelyik gyerekéből majd nagy színész lesz, mert ő biztosan továbbörökíti a tehetségét, amit kiaknázatlanul hagyott. Neki is összejöhetett volna, ha a szülei mások egy kicsit, de a nagymamám – az ő anyja – nem éppen művészlélek. Ezt még én is látom. A nagyit nem érdekli a múló divat, nem olvas felkapott könyvet, nem követ vloggereket vagy toplistás zenekarokat. Neki kedvenc receptje, kedvenc szentje meg kedvenc unokája van. Ez utóbbi nem más, mint én: a kislány. Ezért nem volt baja a feslett felsőmmel, inkább azt mondta rá, hogy „vagány”.
Szóval én voltam anyu egyetlen reménysége, hitt abban, hogy művész leszek. Szerette, ha szavalok, mert a két bátyámat az ilyesmi egyáltalán nem érdekelte. Robert inkább a focival foglalkozik. Vagy csinálja, vagy nézi, Fergus meg gépezik vég nélkül. Ha egy darabig nem jön elő a szobájából, akkor valaki mindig benéz, hogy ott van-e még egyáltalán. Anyu nem azt kérdezi tőle, hogy éhes-e, hanem hogy kisfiam, ettél már ezen a héten? Ez mindig tök vicces, és az is, hogy Fergus rendszerint nem emlékszik rá.
Így aztán nem csoda, hogy anyu inkább tőlem vár valami értelmesebb dolgot, csakhogy engem sem érdekel a szavalás meg a szereplés. Utálom, ha néznek. Ettől még érdekel a költészet, csak nem úgy, ahogy anyu képzeli. Én írom a verseket. Persze csak magamnak.
Azon a reggelen a buszmegálló felé indultam, mert már késésben voltam. Jobban szeretek gyalog menni a suliba, de ahhoz el kell indulni időben. Éppen a mobilomon kerestem rá, hogy mikor érkezik a busz, amikor fülsértő dudálás rángatott vissza a gondolataimból. Próbáltam fellépni a járdára, mert valamiért az úton sétáltam, de megbotlottam a padkában. Nagyot roppant a bokám, és a megálló betonjára puffantam.
Ekkor fogtam fel, hogy akár el is csaphatott volna a busz. Ott, a földön ülve kis híján elnevettem magam, hiszen anyu mindig pont ezt magyarázta, hogy menet közben ne mobilozzak, mert baj lesz, én meg mindig kinevettem, ahogy most is, amikor majdnem baj lett.
A remegés csak akkor kapott el, amikor felszálltam a tömött buszra. Úgy éreztem, mindenki engem néz. A lányt, akit majdnem elütött a busz, és eltanyált a megállóban. Említettem már, hogy utálom, ha néznek? Ráadásul ez elterelte a figyelmem arról, hogy elgondolkodjam azon, valójában miért estem el.
Nem sejtettem, hogy ez már a tragikus utazásom első állomása.
Az osztályból utolsónak érkeztem a sulihoz. Fel sem figyeltek rám, egyedül White tanárnő emelte meg a szemöldökét, és felém biccentett a többiek feje felett, jelezve, hogy beleszámolt a létszámba.
Aztán érkezett Barbara. Ezúttal, ha lehet, még hosszabban ki volt húzva a szeme: méteres tusvonal változtatta még kígyószerűbbé a tekintetét.
– Senki sem szólt, hogy nem a hajléktalanszállásra megyünk, hanem múzeumba? – bökött a pulcsimra.
– Egyedül neked meg anyumnak nem tetszik a felsőm – válaszoltam csípőből. – Az idősebb nők nem bírják, ha valami vagány!
Ez betalált. Egy nappal született korábban, mint én, és a legtöbbször ő játszotta ki sikeresen az „idősebb vagyok” kártyát. Néhány pillanatig zavartan vigyorgott, úgy csinált, mintha nevetne a viccen, de csak a visszavágáson agyalt. Végül eltorzult az arca, és rám vicsorgott.
– Nem hinném, hogy a vagányságnak köze van az életkorhoz!
– Igaz, a nagyimnak is tetszett a pulcsim, szóval csak hülye vagy!
– Tanárnő, biztos elférünk mindannyian a buszon? – folytatta fennhangon a nyavalygást, és így persze egyre többen figyeltek rá. Hiába próbáltam kizárni a fejemből, hallottam, miket zagyvál.
Nem kéne valakit hátrahagyni, hogy vigyázzon a tanteremre? Nem mindenki érti ezeket a kiállításokat, hagyjuk a gyengébbeket a portán, majd értük jönnek a szüleik – ilyeneket talált ki.
Alsóban még bántott, ha mások jól szórakoztak a Barbara show-n. Ha nem én lettem volna a célkeresztben, talán velük nevettem volna a poénokon. Így csak magamban duzzogtam, bár párszor majdnem összeverekedtünk Barbarával. Aztán történt az a nagy balhé, amikor Timo Smith meg Owen Boyd egymásnak mentek az iskolai kvíz miatt. Még anyu is rákérdezett, hogy mi van a suliban. Iskolapszichológushoz is kellett menniük, meg minden… Na, akkor azt gondoltam, a mi viszonyunk nem fajulhat el ennyire. Annyi esze még ennek a libának is van, hogy tudja, hol a határ, és ne akasszon ki teljesen.
Aztán tévedtem persze, de az már egy másik Barbara volt…
