Párizs, 1310. Marais negyed. A nagy királyi beginázs több száz nőnek ad otthont, akik saját belátásuk szerint élnek, tanulnak vagy dolgoznak itt. A házasságot ugyanúgy elutasítják, mint a klauzúrát. Sem a laikusokhoz, sem a szerzetesekhez nem lehet besorolni őket. Nem a férfiak irányítják az életüket, tőlük egészen függetlenek. Az idős Ysabel, a növények és az emberi lélek titkainak jó ismerője, ennek a közösségnek a gondnoka, a helyi ispotály vezetője.
A beginázs békés, háborítatlan nyugalma megrendül, amikor egy ismeretlen lány tűnik fel náluk. A vörös hajú, szótlan, lázadó Maheut kényszerházasságból menekül. Ráadásul egy ferences barát is keresi…
Azonban a párizsi begináknak nemcsak azért kell küzdeniük, hogy megóvják Maheut-t, hanem saját függetlenségükért és szabadságukért is. Mert mindeközben a királyságot az eretnekség szelleme kísérti, üldözik a templomosokat, és az egyik beginát egy betiltott kézirat miatt a Grève téren máglyán elégetik.
Aline Kiner: A beginák éjszakája (részlet)
Június 2-án, szombaton, a lenyűgöző menetet követően, melyen három királyt, a francia Fülöpöt, az angol Edwardot, a navarrai Lajost láthatták családjaikkal és kíséretükkel, amint fényes nappal, istrángok és fáklyák tobzódásában átszelik Párizst egészen a Notre-Dame-ig, egy nagy lakomát adnak a Cité-szigeten, a fejedelem újonnan felépült palotájában.
Másnap, pünkösdvasárnap, a gyülekezet a katedrálisba vonul. Navarrai Lajos , Champagne és Brie grófja, két öccse, Fülöp és Károly, valamint Hugó, burgundiai herceg, Guy, Blois grófja, és számos más nemes a királyságból a főhajóba lépnek, és felkötik lovagi kardjukat.
Az elkövetkezendő napok csak ünneplésből állnak.
Minden fejedelem, minden nagy királyság megrendezi a sajátját. A Szép király a hölgyeknek privát vacsorát rendez a Louvre egyik szalonjában, lánya és sógornője elnökletével. II. Edward, akit minden angol vendéggel együtt a Saint-Germain apátságban szállásoltak el, sátrakat emel a réten, a háromtornyú templom árkain túl. Egész Európából érkeztek vándorzenészek, akik az utolsó divat szerinti dalokat játsszák, kappant és fűszerezett borral töltött serlegeket kínálnak lovas inasok. Aztán Lajos, évreux-i gróf, a király öccse az, aki a Cité-sziget és a Notre-Dame szigete közé fahidat építtetett, és egy lakomát adatott a kanonokok kertjének tövében, ahová a párizsiak szokás szerint kikapcsolódni mennek, és élvezni a folyóról felszálló, friss levegőt.
Június 9-én, már reggel fáklyákat gyújtanak az egész városban. A vigasságra összehívott nép táncol, tivornyázik és vedel hajnalig: megittasodik – ó, mily csoda! – egy szökőkútból folyó borzuhatagtól. Különös jelentőségű ez a dátum: ezen a napon Izabella angol királyné, hitvese és apja után, veszi a keresztet, és ígéretet tesz, hogy elkíséri Edwardot a Szentföldre.
Minderről Ade semmit sem tud. Nem hall semmit. Amíg a Troussevache utcai hímzőnők és rövidáru-kereskedők, a Saint-Denis utcai szíjgyártók és lószerszámkészítők, a templomosok negyedéből a takácsok, az ószeresek a Saint-Innocent és Saint-Merri plébániáról, az íjászok a Saint-Ladre kaputól, csencselők a Nagy- és a Kis-Hídról hatalmas forgatagban bibliai élőképeket adnak elő, pantomimot játszanak a vademberekről, a Róka-regényből színre viszik a Róka-orvos jeleneteit, addig Ade a pulpitusánál ül a szobájában. Lámpájának fényénél egy kéziratot silabizál. Alig emeli fel fejét, míg késő délután vihar tör ki, ami fehér, fényes villámaival megszakítja a kövekből épült város sötétjét.
Lapoz, hangosan olvas, erre indítja maga a szöveg, mely nem elégszik meg a csendes olvasással.
Lassanként hanghordozásában, beszédritmusában átvált, egy másikéhoz hasonul: Marguerite-éhoz, aki magával ragadja és lebilincseli.
Pedig Ade ellenszenvvel fogott neki a könyv olvasásának. Ez a Tükör, ez más. Az ilyen jellegű szövegek a lelkitükrök, amit az olvasó elé állítanak, hogy abban vegye szemügyre saját magát. Ez pedig egy ideális képet rajzol, amit a lehető legjobban meg kell közelítenie. Viszont hogyan is lehetne megbízni egy könyvben, amit eretnekség vádjával ítéltek el?
Az első szavak taszították, mint amikor becsapódik egy félig nyitott ajtó. Ez egy fennhéjázó buzdítás:
Ti, akik majd ezt a könyvet olvassátok,
ha jól meg akarjátok érteni,
vigyázzatok, mit mondtok!
Mert felfogni ezt nehéz lesz,
csak alázattal lehetséges.
Pimasz figyelmeztetés követi:
Teológusok és klerikusok,
bármilyen kifinomult,
éles elmétek is legyen,
ti sem fogjátok ezt megérteni,
ha nem alázatosan haladtok.
De már felvillanyozódott, érdeklődését felcsigázta. Mert ez a mű biztosan nagyon merész és komplex, és az inkvizíció ezért vetette alá a párizsi egyetem huszonegy legkiválóbb teológusa véleményének.
Megfordította a pergamenlapot, folytatta az olvasást. Most már egészen rabul ejtette a szöveg, magával ragadja az Értelem és Szeretet közti párbeszéd, ami köré Marguerite fölépíti gondolatait.
Eszmecseréjük, érveléseik, szembesítésük, vitáik.
A szöveg kényeztet, hízeleg, majd elszáll, váltogatja a formákat és a ritmust; vált a rímelő próza és ritmusos próza, a belső párbeszédek és drámai jelenetek; a szenvedélyes felszólítások és rövid lírikus betoldások között. Egy gőgös, büszke szöveg, az biztos, de ugyanolyan szenvedélyes, lelkes, mint a valenciennes-i begina. Egy szeretetre szomjazó lélek alkotása, aki írás közben törekszik az isteni ismeretet elérni és megérteni. Egyben homályos is, és igen nehezen érthető mű, összetett allegóriákat és számos ambivalens kifejezést használ.
Ade kezét emeli, hogy továbblapozzon a következő oldalra, de összerezzen. Megint egy villám. És rögtön ezután mennydörgés robaja rázza meg a falakat, lámpája megbillen, és pislákol. Nincs még éjszaka, mégis hívja szolgálóját, kér még egy kis világosságot, mert Marguerite írása olyan egyenetlen, olvasása erőfeszítést igényel. Különös ellentmondás van a gondolatok szabályos összeszedettsége és tollvonásainak nagy lendülete között, mely olyan, mintha valami belső áradás lökdösné.
Elkalandozva az olvasástól, Ade hagyja, hogy egy oda nem illő gondolat hirtelen meglepje. Humbert testvér mögötte áll, fölé hajol, segíti kibetűzni azt a mondatot, amivel vesződik. Zavarja a férfi közelsége. Érzi, ahogy a férfi csuhája hozzáér hátához. És a szagát is. Ez ismerős neki, már Ysabel házában is észrevette. Meleg, enyhén édeskés, annyira más, mint a többi férfié… Más, mint a férjéé, akinek szaga erős, kissé savanykás volt, hasonlított a lovakéhoz, melyeken galoppolt, és a borhoz, amit megivott.
Amikor a Notre-Dame előtt észrevette, úgy találta, a ferences jócskán megváltozott. Megöregedett, arca kemény volt, de ez másfajta keménység, mint amilyennek már régebben is látta.
Nem annyira haragos, inkább feszült. Csak egy fejbólintással üdvözölte, majd eltávozott.
„Nem gondoltuk, hogy látjuk még valaha, ilyen hosszú idő után. Nincs egy kicsit késő, hogy követelje, ami kijár?” – vetette oda neki Ysabel, amikor megjelent a beginázsban. „Egy ígéretnek nincs időtartama” – válaszolt egyszerűen, nyújtva a könyvet, amit ruhája alatt rejtegetett. Ysabel nem tudott ehhez semmit hozzáfűzni. A nagy városokban jelenleg úgy tűnik, mindenkinek az élete felgyorsult. A munkák ritmusa érvényesül az egyházi élet ritmusával szemben, a kereskedők és a kölcsönadók a határidőkkel bűvészkednek, hogy minél több hasznot húzhassanak belőle. Pedig most is, ahogy azelőtt, az idő Istenhez tartozik, aki a végtelenbe tágítja ki ezt a mérhető időt. A zarándok tudja: ha a Teremtőnek tesz fogadalmat, elköteleződik irányába, akkor annak nincs lejárati ideje. Amikor útnak indul, nem gondolkozik el azon, hogyan, mikor tér vissza. Lajos hét évre hagyta el királyságát, hogy teljesítse a keresztes háborúra tett fogadalmát. Bármi is történt ez idő alatt Humbert-rel, joga van hozzá.
– Legalább azért ad nekünk valami hírt Maheut családjáról? – kérdezte Ysabel.
– A bátyja arra az elhatározásra jutott, hogy átadja földjei egy részét Guillebert-nek. De ez csak egy gyatra kártérítés. A férfi szeretne utódokat, és ezt nem csak fattyak nemzésével akarja biztosítani. Jómagam kétlem, hogy ezzel az ügy le lenne zárva.
A ferences két nappal azután visszajött, majd még ismét másodnapon. Ade mindig Ysabel jelenlétében, a szalonjában fogadta. Együtt lapozták a kéziratot, Humbert magyarázta neki a pikárd nyelvjárás szavait, szófordulatait, amit Ade nem értett. Megvitatta vele a homályos részeket, hogy a lehető legpontosabban tudja lefordítani.
Aztán eltűnt néhány napra. Amikor ismét megjelent, magával hozott több tiszta, új pergament. Igen kis méretű darabokat, mint amilyenekre azokat a műveket írják, amiket utazásra visznek magukkal, vagy pedig rejtegetni próbálnak. Csodálatos bőrdarab, vékony és puha, szép krémszíne van.
– A maga mestere azért kész megfizetni az árát – jegyezte meg Ysabel.
– A mesterem meghalt – válaszolta Humbert.
Egyikük sem mondott már semmit. Ade újra nekifogott a műnek, és kezdtek megváltozni az érzelmei.
Még nem nyúlt hozzá a bőrhöz. A beginázs iskolájából kölcsönvett egy viasztáblát, azzal a szándékkal, hogy arra készíti el fokozatosan, fejezetről fejezetre a fordítást, mielőtt tollal ráírná a drága pergamenre. De ahhoz, hogy a Tükröt átültesse latinra, először is jól kell értenie, hallania kell, hogyan visszhangzanak benne ezek a gondolatok, át kell vennie a szöveg dinamikáját, végigjárnia azt a hét szakaszt, melyek – a szerző szerint – a lélek leegyszerűsödéséhez, alázatossághoz, a saját akaratról való lemondáshoz és az Istennel való egységre vezetnek. Humbert, akinek kifejezte óhaját, teljesen egyetértett vele: „Így majd lehetőségünk lesz, hogy közösen mélyedjünk bele a szöveg értelmébe, mielőtt visszatérek Valenciennes-be.”
Először is egy lélek – vált témát és hangnemet Ade. – Lélek, aki a hit által, a cselekedetek nélkül válik szabaddá. Aki csak a szeretetben létezik…
Mostantól már mintha hordóból öntenék, oly erővel, oly nagy zajjal zúdul a ház tetejére az eső, hogy még a saját hangját sem hallja.
Akinek semmit sem lehet tanítani, akitől semmit sem lehet elvenni, semmit sem lehet adni…
