A rendkívüli tragédiák és a rettegés évszázadában – Tbilisziben, Szentpétervárott, Moszkvában, Londonban, Berlinben és Bécsben – a csokoládégyáros ükapa titkos receptje alapján sorsfordító forró csokoládék készülnek, annak reményében, hogy megváltoztassák mind a történelem, mind az egyéni sorsok menetét… beteljesítve az álmokat.
A nyolcadik élet (Brilkának) lenyűgöző, líraian megírt, eposznak is beillő, felkavaró és megindító családregény sűrű szövésű, történelmi léptékű, nagyszabású mű, tele félelmetes, ugyanakkor lélekmelengető történetekkel – igazi nagyepikai alkotás, évezredfordulós Háború és béke.
Nino Haratisvili: A nyolcadik élet - Brilkának (részlet)
Fordította: Fekete Ágnes
Isten egy szép, verőfényes napon felosztotta az általa teremtett Földet országokra (ez még jóval Bábel tornyának építése előtt történhetett), és vásárra bocsátotta őket. Az emberek egymást túllicitálva próbálták elnyerni a Mindenható jóindulatát annak reményében, hogy a Föld legjobb helyét kapják (feltételezem, hogy az olaszok voltak a leghatékonyabbak a meg16 győzés művészetében és a csukcsok a legügyetlenebbek). A hosszú nap végére a Föld országai mind elkeltek – egy kivételével. A jócskán megfáradt Isten, mivel bölcsebb volt mindenkinél, megtartott magának egy pihenőhelyet, a Föld legszebb pontját, amely gazdag folyókban, vízesésekben, zamatos, lédús gyümölcsökben, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy itt készülnek a világ legjobb borai is. Amikor az izgatott emberek útra keltek, ki-ki az új hazája felé, a Jóisten egy jókora árnyas fa alatt szerette volna kipihenni magát, ám ott éppen egy pocakos – és nyilván bajszos (legalábbis én így képzelem) – ember horkolt. Ő nem vett részt az osztozkodásban, amin Isten nagyon meglepődött. Felébresztette és megkérdezte tőle, mit keres ott, és hogyhogy nem iparkodott saját otthonra szert tenni. A bajszos-pocakos elnézően elmosolyodott (ebben egy-két pohár elfogyasztott bor is közrejátszhatott), és azt mondta (erre vonatkozóan többféle változata létezik a legendának, mi fogadjuk el ezt), hogy ő már így is nagyon elégedett, süt a nap, csoda szép minden, ő megelégszik azzal, amit a Jóisten amúgy is eltervezett neki.
A Jóisten, legyen a neve áldott, meghatódott ettől a könnyedségtől,
s hogy nyoma nem volt az emberben a nagyravágyásnak, ezért neki ajándékozta a maga számára kiválasztott üdülőparadicsomot, azaz Grúziát, azt az országot, ahonnan te, Brilka, én és az ebben a történetben szereplő legtöbb ember származik.
Mit akarok ezzel mondani? Tudd, hogy ez a könnyedség (nemtörődömség vagy egyenesen lustaság) és a nem létező nagyravágyás (a küzdésvágy hiánya) hazánk legfőbb sajátossága. Képzeld el, hogy még a mély istenhit (természetesen nem másé, mint az ortodox istené) sem tartotta vissza ennek az országnak a népét attól, hogy elhiggyen mindent, ami egy kicsit is meseszerű, titokzatos vagy mágikus – s ennek nincs köze a Bibliához.
Példának okáért a hegyi óriások vagy a háziszellemek meséjét, a szemmel verést, ami képes egyes embereket szerencsétlenségbe sodorni, vagy a fekete macskával járó átkot, a kávézacc hatalmát, valamint a kártyavetésből kibukkanó igazságokat csak épphogy említve – manapság, ahogy mesélted, az új autót szenteltvízzel hintik be, nehogy balesetet szenvedjenek a benne ülők.
[…]
Kitty gyerekének születését novemberre várták. Két héttel az Uránusz-hadművelet előtt, a leningrádi tömeges pusztulások közepén, amit a bátyja fáradhatatlanul igyekezett megakadályozni. Néhány hónappal szerelmének a Grúz Légióból a francia frontra való áthelyezése előtt. De szeptemberben az alig tizennyolc éves Kittyt, akinek előrehaladott állapota miatt fel kellett adnia önkéntes kórházi szolgálatát, egy még nyármeleg délutánon három vöröskatona magával vitte a villából. Minden ellenállás nélkül szállt be az autóba. Lehet, hogy azt remélte, ez egy titkos jel Andrótól, az üzenet, amire már oly régen várt. Egy reménysugár. Egy kis darabka jövő. Kétórás út után egy Tbiliszitől délre eső faluban szálltak ki – a pontos helyet, sajnos, nem tudom –, és beléptek egy elhagyatott iskolaépületbe. Egész úton hallgattak, Kitty kérdései az úti célt illetően megválaszolatlanul maradtak. Beléptek egy sivár szobába, aminek a falát a generalisszimusz túlságosan nagy, festett portréja díszítette. Ezenkívül három árva iskolapad, egy rozoga szék és egy kancsó víz volt a szobában.
Majd’ egy órán át hagyták itt ülni egyedül, kimerülten, dagadt lábbal. Kitty állandóan ki-kikukucskált, kiabált, hogy nem akar ilyen sokáig itt maradni, beszéljenek már vele végre, de senki nem felelt.
Végül belépett egy nő a Vörös Hadsereg egyenruhájában,
akit egy civil ruhás kis ember követett. Leültek Kittyvel szemben, és megkínálták egy pohár vízzel. A nő barátságosan mosolygott, a férfi kerülte Kitty tekintetét.
– Dzsasi elvtársnő. Sajnáljuk, hogy így megvárakoztattuk. Tudjuk, hogy ez a maga állapotában nem olyan könnyű, főleg ebben a hőségben. Úgyhogy gyorsan a tárgyra is térünk. Mint ahogy ön is tudja, hazánk egy megsemmisítő háborúban vesz részt. A generalisszimusz megpróbálja a lehetetlent, hogy hazánk szabadságát és népeink függetlenségét megőrizze. Országunk legjobb emberei harcolnak ebben a gyilkos háborúban, és ön is meg fogja érteni, hogy mennyire fontos ilyen időkben a lojalitás, a hazaszeretet és a szocializmusba vetett hit, ugye? És nyilván azt is tudja, hogy milyen súllyal esik latba ilyen időkben a hazaárulás. Egyetért velünk, Dzsasi elvtársnő?
A nő moszkvai dialektusban beszélt oroszul. Finom arca volt és erősen kifestett vörös szája. A rúzs a hőségtől kicsit elmázolódott, bohócajkakra emlékeztetett. Kitty egész idő alatt a nő száját nézte. A jelentéktelen férfi az időközben beállt alkonyatban elkezdett fel s alá járkálni. Villanyt nem kapcsoltak fel.
– Mit akarnak tőlem?
Talán csak most értette meg Kitty, hogy a rég áhított hírt Andróról itt hiába remélte. De még mindig nem tudta, hova akarnak kilyukadni. Neki nincs semmi takargatnivalója. És egyébként is előrehaladott állapotban van. Nem aggódott. Még nem ismerte álmai árát.
– A gyermekének apja elárulta a hazáját. A fasiszták oldalán ellenünk harcol. A hazája ellen. A barátai ellen. Kertelés nélkül kérdezem magát, mint nő a nőt, elvtárs az elvtársat: hol található most a jegyese, hiszen eljegyezték egymást, ugye? Mondja meg a jelenlegi tartózkodási helyét, és mi azonnal hazavisszük.
Kitty továbbra is a nő szájára meredt. Nagyon kellemes, lágy hangja volt, bársonyos hangszíne. Még akkor is, ha szavai világosak, magabiztosak, és fogalmazása követelődző, a hangja miatt olyan volt, mintha hízelegni akarna. A kiejtett szavak nem illettek ehhez a hanghoz.
– A behívója óta nem kaptam tőle semmilyen üzenetet. Sajnos nem tudom, hogy most hol van, és azt is kétlem, hogy Andro elárulta volna a hazáját – visította, és átkarolta a hasát. – Felgyújtanák a villanyt, alig látok.
– Higgye el, Dzsasi elvtársnő, mi is haza szeretnénk menni mielőbb, de ahhoz együtt kell működnie velünk! Mert egyébként még sokáig itt kell tartanunk.
Kitty már csak a körvonalait látta a nőnek, aki úgy tűnt, mintha őszintén sajnálná, és számára is kényelmetlen lenne feltenni ezeket a kérdéseket. Ez a majdnem szívélyes stílus még a gyors hazajutás reményével kecsegtette. Valamilyen oknál fogva vigasztalta az a tudat, hogy nő hallgatja ki.
– Tényleg nem tudok semmit. De Andro biztosan nem áruló, arról kezeskedhetek, ő soha nem… – Nem tudta, hogyan nyugtathatná meg őket.
– Mi addig ezt a helyiséget el nem hagyjuk, amíg nem beszél – a nő a jobb kezével megtámasztotta az állát, és kicsit közelebb hajolt Kittyhez.
– De ha egyszer tényleg nem tudok semmit.
És ez így ment órákon át, melyek Kittynek már napoknak tűntek.
A szőke nő nyugodt, együttérző hangja, és Kitty állandóan ismétlődő válaszai. A néma ember a háttérben. A sötétség. A halvány holdfény, amely besütött az ablakon. Kitty ideges mozdulatai, a szék billegése, a fejrázás, a körömrágás. A sóhajok. A nő nyugodt stílusát, sóhajtozásait Kitty egyszeriben már egyáltalán nem érezte olyan megnyugtatónak, hanem inkább kísértetiesnek. A hangja megtévesztette. Hamis reményt ébresztett benne.
Egyre nehezebben érzékelte az idő múlását, mígnem már egyáltalán nem tudta, mennyi ideje is zajlik ez az egész. Amint elkezdett az ég világosodni, Kitty elsírta magát, ami rövidesen hisztérikus zokogásba csapott át. Éhes volt, félt, érezte a kisbabája rugdosását a hasfalán, érezte a baba félelmét is. Könyörgött, rimánkodott, hogy engedjék ki innen, vigyék haza, semmit nem tud, tényleg semmit. Amikor a nő teljesen figyelmen kívül hagyta a kérését, és csak gépiesen tette fel továbbra is a kérdéseit, Kitty segítségért kezdett kiabálni. Ekkor a nő, aki egész idő alatt mozdulatlanul ült, mintha márványból lenne, felugrott és kirohant. Két vöröskatona jött be az osztályterembe, könyökénél fogva kivonszolták Kittyt a folyosóra. Levitték az iskola pincéjébe, egy teljesen sötét helyiségbe, és bezárták. Rázta az ajtót, dörömbölt, kétségbeesetten kiabált, átkozódott, fenyegetőzött, végül pedig könyörgött, engedjék ki, a nő megértésére apellálva, a baba éhes, borzasztóan nyugtalan, de senki nem reagált a kiáltozására. Rettenetes kimerültség vett erőt rajta, lefeküdt a hideg padlóra és elaludt.
Amikor felébredt, egy hordágyon feküdt, két bőrövvel lekötözve a mellkasán és a combjain. Ugyanabban az osztályteremben volt, melyben előző este a kikérdezés zajlott. De a padokat eltávolították, a generalisszimusz képét leakasztották és megfordítva a falnak támasztották. A helyén világos négyszög maradt a falon, csodálatosan szimmetrikus és meglepően tiszta.
Már kiáltani sem volt ereje. Arra sem tett kísérletet, hogy kiszabaduljon a kötelékekből, tudta, hogy úgyis kilátástalan. Egy kicsit balra csúszott, próbált kényelmesebb pozícióba kerülni, hogy a szíjak ne vágjanak annyira a húsába. Felette egy csupasz villanykörte lógott a mennyezetről, és hideg, majdnem fehér fénnyel világított. Kitty hunyorgott, és megpróbálta elfordítani a fejét a vakító fénycsóvától.
Az egyenruhás nő a sarokban ült. Kitty felé fordult, és ezúttal sem tudta levenni a tekintetét piros ajkáról, amely most tökéletesen volt kifestve. Szép, harmonikus arcvonásai voltak. Finom orra, mely olyan szabályos volt, mintha rajzolták volna, rafináltan feltűzött frizurája, ami igazán nem tűnt ideillőnek. Mintha egy előkelő ünnepségről sietett volna ide, hogy gyorsan letudja a fárasztó és kellemetlen munkát, majd a lehető leggyorsabban visszatérjen. Ki lehetett? Honnan jött? Miféle, milyen illatú világból? Vajon szerette valaki szerelemmel? És ő szeret-e valakit? Vajon ő is szomorú néha? Vajon a paradicsomot vagy az uborkát szereti jobban? A hegyet vagy inkább a tengert kedveli? Tegnap későn került ő is ágyba, vajon vannak-e gyerekei? Az anyja énekelt neki bölcsődalokat? Vajon tényleg édeskés illatú a bőre, ahogy azt képzelte?
Kitty pár pillanatig figyelte a nőt, pedig nehezére esett abba az irányba fordítania a fejét, mert a combjánál az öv a húsába vágott. Valami nagyon furcsa, szinte egészségtelen módon örült neki, hogy viszontlátja a nőt. Még itt van. Még akar tőle valamit. Ekkor Kitty még úgy érezte, hogy a nő együttérez vele, és nem fogja ezekre a durva férfiakra bízni, talán nem fog elmenni a végsőkig. De mit jelentene itt a végső? Egy nagy, szagtalan és végtelen fekete lyukat? Vagy egy cellát csöpögő csövekkel? Még további szíjakat? Vagy csak a nő végtelenségig ismételgetett kérdéseit Andro tartózkodási helyéről? A szőke nő bőre úgy csillogott a kékes fényben, mint a porcelán.
Egyáltalán nem illett ehhez az elhagyatott helyhez. Nem, ez a nő biztosan nem megy el a végsőkig, Kitty egészen bizonyos volt ebben. Túl szép volt, túl csinos a végsőkhöz. Azonkívül ő is nő. Olyan nő, mint ő.
Kitty homlokát kiverte a verejték, iszonyatos éhséget érzett, ajka kirepedezett. A nő felemelkedett a helyéről, lassan odament hozzá, és a szájához tartotta a kancsót, amiből Kitty mohón itta a vizet.
A folyadék fele lefolyt az arcára, de hűvössége jólesett a bőrének.
– Belátom, nagyon bosszantó, hogy mindezt el kell viselnie, de értse meg, együtt kell működnie velünk.
A szőke nő elővett az egyenruhája belső zsebéből egy finom anyagú zsebkendőt, és letörölte Kitty arcát. A zsebkendőnek édeskés illata volt, ahogy Kitty a bőre illatáról is feltételezte. Édeskés, csábító, mondhatni, kicsit meghitt. Ez a megállapítás megijesztette Kittyt.
– Nagyon éhes vagyok… Haza akarok menni, kérem. Nem tudok semmit – motyogta gépiesen, már-már apatikusan. Tekintetét a falon lévő fehér négyszögre szegezte. Vajon dél volt vagy már délután? Vajon Krisztine kereste őt? És ha igen, mennyi az esélye, hogy megtalálja?
– Nevezze meg a tartózkodási helyét, adja meg a beszervezője nevét, adjon egy címet, valami információt, amivel kezdeni tudok valamit, és személyesen én fogom hazavinni. De valamit mondania kell, Ketevan!
– El tudja képzelni, hogy kiteszem ennek a gyerekemet, ha valamit tudnék? Olyan régóta várok valamiféle hírre tőle, hiszen még azt sem tudhatom, hogy él-e, ő még azt sem tudja, hogy kisbabánk lesz két hónap múlva. Andro nem áruló, ő egyszerűen csak szeretett volna egyszer eljutni Bécsbe… – Bécsbe, jó, jó, ez már biztató kezdet. Kit ismer Bécsben? Mit akart ott?
– Senkit sem ismert, egyszerűen oda vágyott, mert ott szépek a kávéházak, és pszichoanalízist lehet tanulni, és szobrászatot… Andro szobrász szeretne lenni. Kérem, semmi egyebet nem tudok. A baba fél, érzem.
– Maga is gyerek még, kislány. A szüleinek jobban kellene vigyázni magára.
– Az apám a Vörös Hadseregben szolgál, a bátyám pedig a balti flottánál. A hazájukat szolgálják, a generalisszimuszt…
– Azt tudjuk, s annál sajnálatosabbnak tartjuk, hogy pont maga egy árulót választott a gyermeke apjául.
Ez a mondat sokáig visszhangzott Kittyben, s a módot, ahogy ezt a szőke nő mondta, undorítónak találta. Újra visszakerült a pincébe, majd ismét felhozták a hordágyra kötözve. Órák teltek el. Már fogalma sem volt, milyen nap van, milyen napszak, hány óra. Minden porcikája fájt, a baba félt. Kétszer kapott valami sótlan kását. Háromszor odatoltak alá egy éjjeliedényt. Görcsölt a karja és a lába. Kezdte elhagyni az ereje, hallucinált, a bántó fényben nem tudott aludni, hiába hunyta be a szemét egész idő alatt. Amikor a baba nem rugdosta a hasfalát, pánikba esett, és segítségért kiabált, csak amikor újra életjelt adott a pici, akkor nyugodott meg kimerülten. Egyszer csak egész szorosan odaállt a hordágy mellé a szőke nő. Egy injekciós tű volt a kezében, amelynek tartalmát a lámpa fehér fényénél gondosan tanulmányozta.
– Ha egy percen belül nem kapok tőled használható információt – Kittynek a tegezés még fenyegetőbbnek tűnt, mint a kézben tartott injekció –, akkor mesterségesen megindítjuk a szülést, és a babád azt nem fogja túlélni.
A nő megfontoltan beszélt, minden szót hosszan elnyújtva. De a hangja még mindig lágy, majdhogynem hízelgő, mint aki egy örömteli meglepetést közöl Kittyvel, és nem ezt az elképzelhetetlen szörnyűséget. Kitty teljes erejéből megfeszült, felsőtestét a szíjnak feszítette, fel akart ugrani, csodálkozott is magában, hogy még honnan lett egyszeriben ennyi ereje, amivel szabadulni próbált. Egyidejűleg hatalmasat ordított, ami még az ő fülét is majd’ megsüketítette; egy kétségbeesett hang, ami már egyáltalán nem volt emberi. A nő mozdulatlanul állt mellette, és egyre csak sajnálkozva csóválta a fejét. Kitty kinyújtotta a kezét az öv alatt, és elkapta az egyenruha zakójának a csücskét. A szőke nő csak állt mozdulatlanul, nem próbálta meg eltávolítani Kitty kezét, és továbbra is szilárdan,
felkiáltójelként tartotta az injekciós tűt.
– Ezt ugye nem gondolja komolyan? Csak meg akar félemlíteni, tudom, látom magán. Maga kedves, és kedvel engem, igaz? Nem akar nekem semmi rosszat, csak ijesztget, ugye a tű csak vízzel van töltve, nem, nem lehet, hogy komolyan megtenné.
Kitty lélegzetvétel nélkül ejtette ki a szavakat, kapkodva beszélt. Egy pillanatra úgy nézett ki, hogy a nő elbizonytalanodik, Kitty keze a zakóján, az ő kezében az injekció. Hogy döntsön, játssza tovább ezt a szörnyű játékot, vagy szabadítsa ki Kittyt? Legalábbis Kitty így gondolta. Hiszen ő is nő, talán tíz, esetleg tizenöt évvel idősebb, mint Kitty, nyilván vannak gyerekei. Nyilván soha nem tenné meg, amivel őt itt most fenyegeti, nem tudná megtenni, csak pusztán bizonyítani akarta a felettesének, hogy van olyan ügyes, mint a férfi kollégái. De ebben a pillanatban a nő behívott valakit.
Egy fiatal lány jött be a helyiségbe fehér köpenyben. Kittyvel körülbelül egyidős lehetett, és látszott rajta, hogy rettenetesen fél. Észrevehetően remegett a keze, pedig bedugta a köpenye zsebébe. Nem mert a szőke nő szemébe nézni, de Kittyre sem, a földet pásztázta a tekintete, s lerítt róla, hogy annak örülne, ha ez a hely, ez az osztályterem, ezek az emberek egyáltalán nem léteznének. A lány bizonyára vidéki. Pirospozsgás arca és barnára sült bőre volt. A szüleinek vagy a férjének nyilván háztájija van. Ahogy a szőke nő előtt megállt, már elkerülhetetlen volt, hogy egy pillantást vessen Kittyre, majd halkan elkezdte mormolni a Miatyánk-ot, amivel kivívta magának a szőke nő megvető pillantását.
– Dzsasi elvtársnő nem akar nekünk segíteni, Mariam. Dzsasi elvtársnő elárulta a hazáját. Dzsasi elvtársnő egy hazaárulót fedez, és még egy további hazaárulót akar a világra hozni. Rendben levőnek találja ezt, Mariam?
E szavak alatt Kittyt a hányinger kerülgette. Öklendezni kezdett, de semmi sem jött ki belőle, mert a kása rég megemésztődött, és a gyomra teljesen üres volt. Megpróbált Mariamra figyelni, a félénk lányra, aki itt valami olyasmibe keveredett, ami minden képzeletet felülmúlt, s halálsápadtan, remegő térdekkel majd’ összecsuklott. Mariam, Mariam, Szűzanya, gondolta magában Kitty, és ha képes lett volna rá, hangosan felnevet. Mindig gyanakvó volt a szentekkel szemben, akiket az emberek a hazájában még a virágzó szocializmusban is rajongva imádtak. Sohasem tudta megérteni, hogy miért hagyják magukat megkínozni Isten nevében, aki nem szabadítja meg őket a szenvedéstől, nem menti meg őket. Mariam lehet, hogy egy szent a fehér köpenyében, remegő kezével, egy borjú ártatlan tekintetével, de ő sem tudja Kittyt megmenteni, és ő sem menekülhet.
A szőke nő a szent kezébe adta az injekciós tűt, miközben a másik kezével megragadta Mariam csuklóját, és a szemébe nézett. Mariam nyöszörgött, próbált mondani valamit, de aztán elnémult és hátrált egy lépést, míg a nő meredten nézte. Mariam ujjai körbefogták az injekciós tűt. A nő néhány lépéssel hátrébb lépett, és bólintott neki. Mariam mély lélegzetet vett, szája kinyílt, majd becsukódott, ahogy egy hal tátog, ha kiveszik a vízből.
– Rajta! – hallotta Kitty a szőke hangját, és érezte, amint Mariam megérintette a könyökét. Összeszorította a szemét. A szíve mindjárt kiugrik a helyéről, gondolta. Gondolatban megpróbált beszélni a babájához, megpróbálta megnyugtatni. Azt akarta, hogy ne féljen. Belekapaszkodott a hordágyba. Valami sósat érzett az arcára hullani, és látta, amint Mariam arca az övé fölé hajol, látta, ahogy a könnyei az ő arcára hullanak, akkor nézett először Mariam szemébe. A villanykörte éles fénye mintha egy glóriát rajzolt volna a feje fölé. Kitty megnyalta a száját, és a nyelvén érezte Mariam sós könnyeinek ízét.
– Istenem, könyörülj meg rajtam, istenem, könyörülj meg rajta, istenem, könyörülj meg rajtunk! – suttogta Mariam Kitty arca fölé hajolva. A háttérből a szőke nő Mariamhoz lépett, és valamit súgott a fülébe. Mariam elkeseredett grimaszt vágott, és aztán Kitty érezte a kezét a karján, érezte, ahogy a vénáját tapogatja, és ahogy valami hideget és visszavonhatatlant beleinjekcióz.
A szőke nő elhagyta a helyiséget, és Kittyt Mariamra bízta, aki kicsatolta az öveket. Kitty karja és lába véraláfutásos volt. Mariam remegett, a könnyei most már szabadon ömlöttek, már meg sem próbálta letörölni. Szakadatlan imádkozás közben segített Kittynek felülni, akinek mindene fájt, minden egyes testrésze, minden mozdulatnál nagyot sóhajtott, és a hasát simogatta.
– Mi volt az injekcióban? – kérdezte, de alig tudott beszélni, lábát lelógatta a hordágyról. Válasz helyett Mariam csak a fejét rázta. – Mi volt benne? Mondd már! – ezúttal Kitty már kiabált, kinyújtotta Mariam felé a karját, de mielőtt elérte volna a köpenyét, hogy magához húzza, egy elképzelhetetlen alhasi fájdalom visszalökte a hordágyra.
– Ó, istenem, nem, nem, ez nem lehet, lehetetlen, jaj, istenem! – Kitty üvölteni kezdett. Rettenetes erővel álltak be a fájások, szinte szétszakították a testét. Nem hitte, hogy ezt túléli. Megpróbált abban a kis időben, amikor az eszét vesztő fájdalom kicsit csitult, megbékélni a halállal. Felidézte halott nagyapja arcát, milyen békésen nézett ki, csak az ajka kékült el kissé.
Talán neki is sikerül békésen és félelem nélkül eltávoznia, és talán nem is lesz más érzés, mint egy mély, egészséges alvás. Minden jobb, mint ez itt. Minden jobb, mint ez a rettenetes fájdalom. Minden jobb, mint ez az osztályterem és ez a fehér négyszög a falon. Mariam szorosan fogta a kezét, bátorította Kittyt, hogy próbáljon meg nyomni. Állandóan biztatta, hogy lélegezzen mélyeket. És amikor Kitty már azt hitte, hogy a következő pillanatot nem éli túl, akkor egyszer csak érzett valami nagyot és gömbölyűt a lábai között kicsusszanni, érezte Mariam kezét, ahogy a kis testet kihúzza, és visszadőlt a hordágyra.
A fájdalom egyszeriben megszűnt. Behunyta a szemét.
– Imádkozz tovább! Szeretnék veled… – Kitty nem merte kinyitni a szemét. Mariam elkezdett imádkozni. Kitty pedig minden egyes szavát megismételte. – Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved. – Semmit sem hallani, egy kiáltás sem hallatszott, egy hang sem volt. – Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod. – Lehet, hogy néma a gyerek? Talán tényleg csak néma, egyszerűen néma, biztosan az. – Miképpen a mennyben, aképpen a földön is. – Valami zörej hallatszik. Mariam megmozdult. Talán a baba mozog, talán lélegzik. – Mindennapi kenyerünket… – Kitty nem bírta tovább, kinyitotta a szemét, látta Mariam hátát, a vérfoltokat a köpenyén. S látta a kisbabáját Mariam karjában. – …add meg nekünk ma. Bocsásd meg… – Kitty egyik kezét a háta mögé tette, arra támaszkodott, hogy jobban lásson. – …bűneinket, miként mi is megbocsátunk az ellenünk… – Mariam megfordult. Nem mondta végig az imát. Nincs már semmi, amit kérhetne az Istentől.
– Mondd tovább, folytasd! – üvöltött rá Kitty, de Mariam csak rázta a fejét, és magához szorította a pici, véres testet.
– Azonnal szíjazd le! – hallatszott a szőke utasítása az ajtó mögül. De Kitty lemászott a hordágyról és anélkül, hogy halott gyerekét a karjába venné, az ajtóhoz rontott. De mielőtt odaért volna, kívülről kinyitották, és egy vöröskatona, egyik az autóból, megállt előtte, felemelte és visszavitte a hordágyra, ráfektette és szorosan leszíjazta.
– De hát még kijön a méhlepény, muszáj neki… – kiabált kétségbeesetten Mariam. – Milyen emberek vagytok ti, istenem, milyen emberek?
Orosza döcögős volt és nehézkes. Hangja reszelős volt és fátyolos. Kitty már semmit sem hallott. Fejében tökéletes sötétség honolt. Azt sem látta, hogy Mariam a kicsi halott testét a köpenyébe csavarta, és kivitte a teremből. Amikor Mariam visszatért, és ott találta az ájult Kittyt, segítségért kiabált, mire a szőke nő is visszajött a szobába.
– El fog vérezni, nem áll el a vérzése. Ennyi vért, szűzmáriám, el kell állítanunk a vérzést, egyébként meghal…
A szőke egy darabig rezignáltan nézte Kitty véres altestét, aztán Mariamhoz fordult:
– El fogod állítani a vérzést. Minden szükségeset megtalálsz a pincében a fémszekrényekben. Meg kell operálnod. El kell távolítanod a méhét. Másképp megdöglik, és azt te sem akarhatod. Különben még gondol egyet, és képes újabb árulókat a világra hozni. Tudsz operálni, ugye?
– Hogy én? Nem, nem, én nem tudok. Soha nem operáltam, nem vagyok orvos, én csak segítettem a poliklinikán, csak láttam operációt, de én nem csináltam. Össze tudom varrni, és a varratot eltávolítani, de mást nem tudok.
– Nekem azt mondták, hogy te nagyon ügyes vagy. Ezért vagy most itt. Tehát láss hozzá, hogy mielőbb végezz! Hozatok neked morfiumot. A fertőtlenítőszer szintén lenn van a pincében. Azonnal kezdheted.
– Lehetetlen, nem tudom, nem vagyok képes rá! – Mariam egyre hisztérikusabban tiltakozott.
– Na jó, akkor el fog vérezni.
– Könyörgöm, ne, ne… Ezt nem kívánhatja tőlem, hívjon orvost, nagyon kérem!
– Az egyik emberem majd asszisztál neked. Nem fog elájulni, ne aggódj! És ha helytelen gondolataid támadnának, tudod, mi lesz a következménye!
– Jó, jó, megpróbálom.
– Ha túléli, akkor elviszed őt a faludba, és amint újra járni tud, hazaküldöd. És tartod a szádat, ugye tudod?! Amint a jegyese felveszi vele a kapcsolatot, azonnal önként a legközelebbi őrsre kell mennie, és bejelenteni. Ha nem akarja, akkor… Na, ezt most már meg fogja érteni.
Mariam hívta a vöröskatonát, követelte, hogy spiritusszal tisztítsa meg a kezét, és adja oda neki a szükséges műszereket, amikor kéri.
Az operáció alatt végig beszélt Kittyhez.
– Nem adhatod fel. Erős vagy. Megoldjuk, de neked is küzdened kell. Tudom, hogy nehéz bíznod bennem, megértelek, hiszen nem vagyok orvos. De mindig az akartam lenni. Asszisztáltam a poliklinikán, ott van egy nagyon jó orvos, és mivel a falunkban nincs rendes kórház, ez az orvos operál is, és nagyon jól. Minden betege újra lábra állt. És természetesen szüléseket is vezet. Sárgaságot, köszvényt, tuberkulózist, mindent kezeltem. Egy vetélés is volt, és az asszony ma is él és egészséges. Meg fogom oldani, sikerülni fog. Ügyes vagyok, elhiszed? Ugye elhiszed nekem? Mariam csak Kittyvel beszélt, többé nem az Istennel. Eltávolította Kitty méhét, egy osztályteremben, mely kínvallató helyként szolgált, most viszont műtőként. Egy osztályteremben, ahol a generalisszimusz portréját levették a falról, nehogy zavarja a szemét egy halva születés és egy vérben fürdő nő látványa. Mariam betartotta a szavát. Megmentette Kitty és a saját életét. A gyerekét nem tudta megmenteni.
A szőke nő és kísérete elhagyta a falut, és Mariam egy elhagyatott szénapajtában ápolta Kittyt. A szükséges gyógyszereket magával hozta az iskola pincéjéből. Szerzett egy tiszta matracot, és friss ágyneműről is gondoskodott. Hozott neki tejet és meleg kenyeret, és saját kezűleg még egy tyúkot is levágott, amit nyílt tűzön sütött meg. Ellátta a begyulladt varratokat, és simogatta Kitty fejét. A lázát csillapítani kellett, a testét táplálni. A fájdalmát gyógynövénykeverékekkel igyekezett enyhíteni, majd lefeküdt mellé a matracra, és együtt nézett vele a semmibe. Napok teltek el, amíg egyszer csak Kitty megszólalt:
– Hol vagyok?
– A bátyám szénapajtájában, ő a fronton van, valahol az Észak-Kaukázusban. Nem akartalak hazavinni hozzánk, a szüleimhez, mert ez szükségtelen kérdéseket vetett volna fel, az emberek a faluban nagyon félnek. Az NKVD emberei már megfordultak itt párszor, és az emberek rettegnek tőlük. A régi iskolaépületet használják… Az emberek bizalmatlanok, semmibe nem akarnak belekeveredni. Itt biztonságban vagyunk.
– Miért hoztál magaddal?
– Micsoda kérdés ez? Hát mi egyebet tehettem volna? Meghaltál volna. Most pihend ki magad. Igyál tejet. Teheneket tartunk, mindig van friss tejünk. Nagyon magas lázad volt, de ez normális.
– Haza kell mennem. Fel kell hívnom telefonon Krisztinét. Mióta vagyok itt?
– Pontosan egy hete. Még nem kelhetsz föl, s nem is járkálhatsz.
– Mit tettél velem?
– Lelőttek volna mindkettőnket. Egy embert a szomszéd faluból elvittek, egy ápolónőt, aki soha többé nem jött vissza, csak azért, mert megtagadta, hogy operáljon. Meg kellett tennem, mert mindkettőnket lelőttek volna. Múlt héten három embert hoztak ide, és az erdőben agyonlőtték, majd elásták őket.
Mariam két kezébe temette az arcát, egész testében reszketett. Kitty felült, és egykedvűen nézte. Kísérletet sem tett, hogy megvigasztalja. Végül Mariam ölelte át Kitty hátát. Kitty nem mozdult.
– Tudom, hogy soha nem lehet jóvátenni – sóhajtott fel Mariam, odahajolt Kittyhez, és a nyakába temette az arcát.
– Mit akarsz ezzel mondani? – erősködött Kitty.
– Nem lehet többé… én, én… a méhed… – dadogott Mariam.
Az elkövetkező napokban Mariam Kitty mellett maradt, ott feküdt egy egyszerű takarón a matraca mellett, és csak hajnaltájt tudott mély álomba merülni. Egyszer aztán Kitty felállt és Mariam segítségével kiment a meleg napsütésre. Minden nyugodt volt, madarak csicsergése hallatszott. A szénapajta egy kukoricaföld mellett állt, egy keskeny bekötőút végén. Az utat magas ciprusok szegélyezték. A háttérben zöld domb emelkedett. Kitty szeme szinte lüktetett. A szája ki volt száradva, a napfény fájóan égette a bőrét. Ennek ellenére hagyta, hogy felmelegítse a hideg végtagjait. Megállt, fejét ide-oda ingatta, lassan felemelte a karját, óvatosan mozgatta egyenként az ujjait. Úgy mozgott, mint aki először teszi, mintha most kéne megtanulnia járni, mozogni, gondolkozni, élni.
Este Mariam kis tábortüzet gyújtott, és mindketten mellételepedtek. Az éjszaka tiszta volt, az égbolt tele csillagokkal, a hold márványosan fehéren világított a zöldes fényben.
– Mit követtél el valójában? – kérdezte Mariam alig hallhatóan, és egy faággal igazgatta a hamut. – Annyira fiatal vagy, mit csinálhattál, hogy ezt tették veled?
– Semmit.
– És a férjed?
– Ő egyszerűen csak Bécsbe szeretett volna menni… Kisfiú volt, ugye? – kérdezte hirtelen Kitty, és meredten nézte az izzó fahasábot.
– Igen.
– Milyen volt? Nagy vagy kicsi, szép kis öklei voltak? Volt a fején haj?
– Csodálatos volt. Nem szenvedett. Semmit nem érzett. Gyorsan ment az egész.
– Most hol van?
– Az angyaloknál.
