James Martin New York-i jezsuita szerzetes, az America című katolikus hetilap főszerkesztője. 1960-ban született, üzleti tanulmányai és a General Electricnél eltöltött évek után 1988-ban lett a Jézus Társasága tagja. Számos nagy sikerű kötetet publikált, neve a New York Times bestseller listáján is felbukkant már. Egyházi szakértőként tévé- és rádióműsorok gyakori vendége, a Vatikán kommunikációs titkárságának külső tanácsadója, a katolikus – LMBTQ párbeszéd úttörője. Az apátság egyben a Jezsuita Kiadó Úton címmel indított szépirodalmi sorozatának is első darabja.
James Martin SJ: Az apátság (részlet)
Fordította: Szigeti-Cseke Zsuzsa
Mark a hatalmas pázsitra nézett, és felnyögött. Lehetséges, hogy az apátság birtoka nagyobb lett, mióta utoljára nyírta? Úgy tűnt. Egy fűnyírós nap végén – amely havonta kétszer volt esedékes – hazavezetett, lezuhanyozott, elment futni, majd még egyszer letusolt, csak hogy lemossa magáról a fűszagot. Még így is, amikor este lehunyta a szemét, csak zöldet látott, és fűillatot érzett.
Ma az izzadságfoltos Red Sox-sapka alatt szidta magát, hogy minek kellett kikezdenie Anne-nel a hétvégén.
– A francba! – kiabálta túl az apátság hatalmas fűnyírójának zaját. Úgyse hallhatta senki. Néha úgy érezte, mintha legyőzte volna a libidója. És ami még rosszabb, kínos volt számára, amikor egy nő visszautasította: ostobának érezte magát, zavarban volt, és csökkent az önbecsülése. „Férfiatlanítva” – ezt a szót nemrég olvasta egy életrajzban, amelynek nem ért a végére. Nem tudta, pontosan mit jelent, és túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy utánanézzen, de határozott érzései támadtak vele kapcsolatban – így érezte magát.
A gimnázium óta ez volt. Amikor egy nő fogadta az udvarlását, és végül csókolóztak vagy randizni kezdtek, ez jót tett az önértékelésének, és a pozitív rezgések mindenre kihatottak az életében: a munkájára, a barátságaira, sőt még a futásra is. Úgy érezte, mintha gyorsabban futna, amikor a szerelmi élete a vágyai szerint alakult.
Lendületesen bekanyarodott a zöld-sárga fűnyíróval, és a völgyből felnézve gyönyörködött a dombtetőn álló templom látványában. Amikor dühös vagy frusztrált volt – mint ma, az Anne-féle epizód miatt –, jót tett neki a fizikai munka. Segített abbahagynia az agyalást. Amíg el nem kezdte az építésziskolát, mindig fizikai munkát igénylő állása volt. Kamaszként füvet nyírt, sőt még egy kis kertészeti vállalkozásba is belevágott három gimnáziumi barátjával. Miközben dübörgött alatta a fűnyíró, arra gondolt,
hány szomszédja pázsitját tudta volna lenyírni ezzel a szörnyeteggel.
Egyetemi évei elején, miközben dönteni próbált a szakirányról, munkát talált egy középkorú mesternél Cambridge-ben. Mike – apjának az egyik barátja – virágzó céget vezetett: régi házak javításával foglalkozott Cape Cod és a déli part elegáns városaiban, mint amilyen például Hingham és Cohasset. Inaskodása elején Mark csak olyan egyszerű feladatokat végezhetett, mint a mérés és a csiszolás, de az első egyetemi éve utáni nyáron már olyasvalamivel bízták meg, ami nagy büszkeséggel töltötte el: ő építhetett meg három összeillő könyvespolcot Cape Cod egyik felújítás alatt álló elegáns házának könyvtára számára. A tulajdonosok – egy idős házaspár, akik korábban mindketten a Harvardon tanítottak – azt mondták, ezt szeretik legjobban az otthonukban. Egyik este Mark elmondta a szüleinek, mennyire büszke arra, hogy egymaga építette meg ezeket a polcokat. Apja megdicsérte, de szelíden emlékeztette: „Mike tanított meg rá, ugye?”
Mark most felfelé indult a dombon; ez volt az itteni fűnyírás legkacifántosabb része. Időnként aggódott, hogy felborul a nyíró, bár ez sosem következett be, és Robert testvér azt mondta neki: ha Thomas testvér le tudta nyírni a füvet, akkor ő is képes rá. Thomas testvér kétségkívül meglehetősen kétbalkezes a gépekkel. Tíz évvel korábban a monostor két autóját is totálkárosra törte. Ezek után az akkori apát megígértette vele: mindig megkér valakit, hogy legyen a sofőrje. „Ez most egy fogadalom?” – kérdezte Thomas testvér. „Ami engem illet, az” – válaszolta az apát.
Mark a festésre szoruló raktárépületre nézett, és arra gondolt, milyen kevés famunkát végzett eddig a kolostorban. Ittléte elején két fenyőpolcot épített a lekvárüzem raktárhelyisége számára, de azóta nem sok hasonló feladatra kérték fel. És az elmúlt néhány hétben csak festett és vakolt. Talán direkt úgy építették meg az apátságot, hogy néhány hetente beázzon? Amennyire szilárdnak tűnt az épület, annyira nem tartós anyagokból készült. „Az eredeti építtetők kénytelenek voltak némileg spórolni – ismerte el egyszer Paul atya. – Az adományok nem voltak olyan bőkezűek, mint amilyenekre az érsek számított.”
Végigdöcögve a fűnyíróval a területen megint megkörnyékezte kitartó démonja, amellyel gyakran küzdött: eszébe jutott barátja, Dave élete. Férje volt egy csodálatos nőnek, jó állása volt Phillyben, és a második gyermeküket várták. Úgy tűnt, Dave-nek mindene megvan, amire ő vágyik, és szégyenkezve döbbent rá, hogy irigykedik rá. Utálta ezt az érzést, de úgy tűnt, nem tud mit tenni ellene. Bárcsak más munkát vállalt volna érettségi után…
Bárcsak hallgatott volna a cégnél azokra, akik azt mondták neki, ne jártassa a száját…
Bárcsak vigyázott volna a tartós párkapcsolatára, és ne bulizott volna annyit, hiszen a barátnője többször is közölte vele, mennyire utálja ezt… Bárcsak… Bárcsak… Paul atya egyszer azt mondta neki, hogy kerülje a „bárcsak” és a „mi lett volna, ha” kezdetű gondolatmeneteket. „Egyik sem vezet sehova” – tette hozzá. Marknak még mindig nehéz volt elkerülnie ezt a zsákutcát, és bosszantotta, hogy mindez ennyire megterheli. A domb tetejére manőverezett a fűnyíróval, és a templom meg a vendégház közelében járt, amikor egyszer csak azt hallotta, hogy a masina hangosan bedarál némi kavicsot, amely a parkolóból került a gyepre. Élesen koppant egy kis kő, ahogy kirepült a fűnyíró pengéi közül, egyenesen az egyik ott álló autó oldalába.
– Az istenit! – kiáltotta. Bosszankodva rázta meg a fejét, remélve, hogy senki sem látta.
– Szép lövés! – kiáltott vissza Paul atya a templom árkádjai alól.
„Remek.” Mark leállította a motort. A nagy fűnyíró már csak morgott, majd elhallgatott. A férfi lekászálódott róla.
– Hogy van ma a létesítményüzemeltetési igazgató? – kérdezte Paul atya, miközben végigsétált a pázsiton. Fekete-fehér habitusa aljára rátapadt a fűnyesedék.
– Szarul – mondta Mark.
Paul összeszorította az ajkát, amit a másik úgy értelmezett, hogy nem helyesli a szóhasználatát.
– Mi a gond? – kérdezte az apát.
– Ó, csak egy rakás hülyeség. Tudja, néha fogalmam sincs, mit csinálok itt.
– Nos, szerintem most épp füvet nyír. […]
– Ha én lennék Jézus, csettintenék, és már le is lenne nyírva az egész.
– Lehet, hogy ezt tenné. De az is lehet, hogy nem. Jézus tényleg dolgozott. Úgy értem, amikor Názáretben élt, nem a csettintésére készült el egy-egy asztal. A körülötte lévők többnyire nem csodatevőként, hanem mesteremberként ismerték. Lefogadom, hogy nagyon jó volt abban, amit csinált. És kétlem, hogy sok választása lett volna. Szent Józsefnek már működő „vállalkozása” volt, így Jézus valószínűleg kénytelen volt a családi műhelyben dolgozni, és József nyomdokaiba lépni. De magának van választási lehetősége, Mark.
– Tudom – válaszolta a férfi, miközben félrerugdosott egy kavicsot a fűnyíró útjából. – Csak úgy tűnik, nem a megfelelőt választom.
– Tehát hogy dönt?
– Hogy érti ezt?
– Úgy értem, mi az, amit igazán csinálni akar az életben?
Mark nagy levegőt vett, majd kifújta. Rövid pillantást vetett Paulra, majd a templom letisztult vonalait nézte, és azt, hogy milyen tökéletesen áll odafönn, mintha a dombot az épületnek, az épületet pedig a dombnak teremtették volna. Eszébe jutott, hogy olvasta: Frank Lloyd Wright szinte megszállottan ragaszkodott ahhoz, hogy egy épület olyan hatást keltsen, mintha a környező tájból nőtt volna ki. Nézte a templom vörös faajtaját és a fenyőből készült padokat az árkádok alatt. Aztán eszébe jutottak azok a könyvespolcok Cape Codon.
– Ha jó asztalos tudnék lenni – mondta –, szívesen lennék az.
– Miért?
– Az iskolában leginkább a kis modellek készítését élveztem, amit mindenki más utált. Az összes többit ostobaságnak tartottam – a sok felszínes szövegelést arról, hogy melyik építész a legmenőbb, melyik a vezető építésziroda, kik nyerik a fontos díjakat, és így tovább. Én legjobban építeni, csinálni, készíteni szerettem, tudja? A képzés félidejénél eltöprengtem, hogy talán mégsem a fával végzett munkára születtem. Pedig egyszer készítettem három könyvespolcot egy csodálatos házba Cape Codon, és képtelen voltam levenni róluk a szemem. Az apátra nézett, és így folytatta:
– Szeretek létrehozni dolgokat, tudja? Ez jó érzés számomra. Ennél jobban nem tudom elmagyarázni. De nem vagyok benne biztos, hogy ez egy élet.
– Ez az, amit élvez – felelte Paul. – Mi a baj ezzel? Miért ne csinálhatná azt, amiben örömét leli? És kit érdekel, hogy mások mit csinálnak? Mi lenne, ha egyszerűen elengedné a felszínes dolgokat – ahogy nevezi őket? Mi lenne, ha elengedné az összes összehasonlítást és az elvárást azzal kapcsolatban, ami állítólag méltóságán aluli? Őszintén szólva mi is ezt próbáljuk itt tenni – lehámozni a fölösleges dolgokat, hogy aztán azok lehessünk, akiknek hivatásunk szerint lennünk kell. Olyan ez, mintha lekaparnánk a régi festékréteget egy asztalról, hogy megláthassuk az eredeti fát. És ami alatta van, rendszerint sokkal szebb, mint valaha is képzeltük. Mark továbbra is dühös volt, amiért ráhajtott Anne-re, de ez a beszélgetés kissé lehűtötte, és segített nézőpontot váltania. A lágy szellőben, a félig lenyírt gyepen állva érezte, ahogy légzése lelassul, és izmai ellazulnak. Már kevésbé volt zavarban, felhúzta a pólóját, s a szegélyével megtörölte a szemét.
– Végiggondolom, hátha adhatunk magának lehetőséget, hogy több famunkát vagy egyéb kreatívabb munkát végezzen nálunk – mondta az apát.
– Hűha, ez nagyon kedves. – Szükségét érezte, hogy kezet rázzon Paullal, s így is tett.
– Remélem, belátja, hogy az alkotómunka iránti vágya talán Istentől származik. Lehet, hogy ez a hivatása. Ért hozzá. És ez esetben meg tud élni abból, amit szeret. Miért ne bízna hát a vágyában?
– Köszönöm – mondta Mark. Visszamászott a fűnyíróra, bekapcsolta a motort, s még megkérdezte:
– Van valami tanácsa a nőkkel kapcsolatban?
– Hát – mondta Paul, keresztbe fonva a karját –, tudja, mit mondott Jézus.
– Nem! – felelte Mark, kíváncsian várva, hogy Jézustól randitanácsokat halljon. A fűnyíró zajosan életre kelt.
– Rengeteg hal van a tengerben! – kiabálta túl Paul a motor zaját.
– Jézus nem ezt mondta! – kiabált vissza Mark az immár fülsiketítő dübörgésen át.
– Jó, persze! – ordította Paul teli torokból. – De igazán mondhatta volna!
