Amíg az előző könyv – Felplusztulás, leplusztulás (2021) – az utolsó hónapok felfokozott, alkotással telt időszakát dokumentálta, addig a frissen közreadott „…most már csak néz beszédem” című – szintén Tóth Ákos szerkesztette – munka a művész 2015-ben lezárt, vallomás értékű rajzciklusának bemutatása. A 200-nál is több rajzot magába foglaló gyűjtemény Tandori irodalmi-művészeti arcképcsarnokának is nevezhető, melyben a 2000-es évek elején kidolgozott sajátos „fejrajz”-technikájának segítségével mindenkori kedvenceit, a művészetének „védőszentjeit” ábrázolja. A XIX. századi orosz klasszikusok és a XX. századi európai és amerikai irodalom nagyságai azonban nem a portréfestészet hagyományainak megfelelő módon jelennek meg a lapokon, hiszen Tandori fő ambíciója a felismerhető arckép megrajzolása helyett
az adott életmű által kiváltott személyes élmény és emlék rögzítése.
Tandori egységes technikával, A/4-es papíron fekete filccel kivitelezett, expresszív vonalvezetésű, spontán képei egyben gondolkodó és elgondolkodtató, valódi konceptuális művek, hiszen alkotójukról tudható, hogy a XX. század nonfiguratív festészetének kiváló ismerője és elkötelezett híve. Tandori három hosszú fejezetet tartalmazó kötetének főszereplője a magányos és tömeges formában ábrázolt arc, mely nemcsak a szerző utolsó évtizedének meghatározó képzete, hanem kultúránk legközönségesebb, mégis mindig megfejtésre váró jelensége.
A könyv függelékeként három utószó olvasható (Tóth Ákos, Fried István és a Zámbó Bianka – Buday Bálint szerzőpáros tollából), melyek eltérő nézőpontokból közelítenek az unikális anyaghoz. A kötet valódi zárlata Tandoritól származik: Szellem-rajzolás-írás című kézírásos-rajzos munkája a rajzok készítésének évéből, 2015-ből való, és most először jelenik meg nyomtatásban. Az Annus Gábor által tervezett kötet tipográfiai megoldásaival, vizuális párhuzamaival nemcsak utal Tandori előző két könyvére, de felajánlja a trilógiaként való együttolvasás lehetőségét is.
