A turul emlékmű emlékezetpolitikai vitája a 12. kerületben időről-időre előkerül, de az, hogy állandó jelleggel jelen van a kerületiek életében, azt a Margó házon kívüli programján, a turultól az Alma utcai zsinagógáig vezető sétánk során magunk is megtapasztaltuk néhány járókelőtől érkező, turult védelmező, illetve háborús szitkok formájában. Nem véletlenül, hiszen a turul emlékművet sokan kizárólag a nyilas pártszolgálatosokhoz kötik, míg mások szerint ez egy ősi magor szimbólum, amelyet már az I. világháborúban is a harc jelképeként használtak.
Sétánk vezetője, Ács Dániel újságíró a turul emlékműnél induló út elején vázolta a jelkép megosztottságának okait, bemutatta az emlékművet a rajta szereplő áldozatok nevével és röviden felidézte a turulisták ifjúsági szervezetének működését, akik a nyilaskereszt mellett a turult mint jelképet viselték. Elmondása szerint az összes visszahallgatott megemlékezés része volt, hogy a fiatalok menekültek a turulisták elől, akik azt a feladatot tűzték ki maguk elé, hogy elkergessék a zsidókat az iskolákból. A jelkép problémáját summázva kiemelte: “Nem lehet vitatkozni, hogy erre az időszakra, ezekkel a nevekkel, ezen a helyszínen, ahol több tömegsír van és legalább négy nyilasközpont vesz körül minket, az áldozatok leszármazottai számára ez a jelkép mit jelent”.
A Könyves Magazin által szervezett városi séták tavaly, az őszi Margón mutatkoztak be. A programok célja megmutatni, mennyi sok színe, íze, rétege, olvasata van Budapestnek, ezek hogyan épülnek egymásra, milyen ok-okozati összefüggések alakították régen és formálják még ma is a várost. Mindehhez klasszikus és kortárs irodalmi művek adják az illusztrációt.
A nevek között ekkor rámutatott Pokorni József (letörölve nyilas gyilkosként való azonosítása miatt) és Károly nevére is, aki a 12. kerületi polgármester Pokorni Zoltán nagyapja és annak nyolcévesen elhunyt gyermeke volt, utóbbit gránát ölte meg. Itt szó esett arról, hogy József annak idején karácsonykor költözött a nyilasokhoz, miközben nyolc gyermeke és felesége egyedül maradt, és soha többet nem látta őket. Ács Dani hangsúlyozta, hogy “a nyilas pártszolgálat nem egy munkaidőben végzett zsidóölés volt, hanem kommunaként működött”. Pokorni Zoltán azt mondta egy megemlékezésen, hogy nagyapja, Pokorni József személyében egy jószívű keresztény emberre emlékszik vissza, miközben számos visszaemlékezés szól arról, hogy konkrétan embereket ölt, nemcsak a zsidóintézményekben, hanem máshol is. Az újságíró ezen a ponton döbbenetének adott hangot, hogy milyen ideológia vezethetett odáig, hogy miközben életveszélyben volt az összes gyermeke, otthagyta, hogy gránátok szakítsák szét őket (utóbb kiderült egy bizonyos Edit nővér szerelme is nagy befolyással volt rá).
Hogy Pokorni József és Károly neve is felkerült az áldozatok közé - tehát az a tény, hogy az emlékművet történészek nélkül készítették el -, Ács Dániel szerint felveti a kérdést, hogy a többi névre miért is kell vajon emlékezni, ebből pedig olyan problémák adódnak, minthogy tíz nyilas párttag neve is felkerült az emlékműre, akik közül négy tömeggyilkosságokban vett részt. Ennek tisztázása nehéz ügy, hiszen a nyilas belépési nyilatkozatok nagy része eltűnt, 23 ezer maradt csak meg, nem tudjuk, mennyien voltak, de a péksegéd Bokor Dénes nyilas gyilkos belépési nyilatkozatának sorszáma alapján több mint 65 ezren voltak.
Tehát az emlékmű megosztottságát nemcsak a turul jelkép generálja, hanem a tény is, hogy nem lehet tudni, az emlékművön ki a valódi áldozat és ki volt esetleg nyilas. További példaként megemlítette, hogy újabban levettek egy Horváth nevű embert az emlékműről, akit nyilasnak bélyegeztek, majd jött egy másik történész, aki ennek az ellenkezőjét állította. “Egy létező emberről beszélünk, akinek élnek a családtagjai és ezen folyik a vita, hogy az a Horváth volt vagy nem, ami nagyon sok fájdalmat okoz. Ezt szüli az, hogy rejtegetjük az adatokat, titkosítunk, nem rakjuk ki az aktákat az asztalra, pont az ilyen eseteket lehetne pedig elkerülni,” világított rá az újságíró. Megtudhattuk ezután, hogy a nevek levételéről már megszületett a döntés és az új emlékmű terve (bizonyos nevekkel kiegészítve, akik közül néhányan nem zsidó áldozatok) is elkészült a városmajori helyszínre, a Böszörményi úti turul emlékmű körül pedig terv szerint a turul történetét jelenítik majd meg.
Ekkor a Németvölgyi út 5. alatti hajdani nyilas pártház elé érkeztünk, amely ránézésre egy békés, gyönyörű villaépület, de magában hordozza a 12. kerületi nyilas történet és Kun páter (Kun András korábbi minorita szerzetes és a 12. kerületi nyilas szervezet egyik vezetője) karrierjének végét. Szóba került az Andrássy út 47. is, amely szintén nyilasközpont és kínzások helyszíne volt. A villára visszatérve Ács elmesélte, hogy mikor megtorpant a front 1944-ben, és Pestet körülvették az oroszok, a nyilasok ebbe a villába menekültek vissza. Kun páter még ezekben az utolsó napokban is razziázott, de már zsidókat nem nagyon talált, viszont kapott egy bejelentést, hogy a Karácsony utcai légópincében bujkálnak a nyilas szervezetből elszökött rendőrök, akiket ebbe a villába hoztak és kínoztak meg. A légió ezt megtudta és embereket küldtek az elfogottak kiszabadítására: kialakult egy csata nyilas és nyilas között, amelynek során Kun páterék lefegyverezték a támadókat. Ezután egy 40-50 fős rendvédelmi alakulat érkezett a fogva tartottak kiszabadítására, majd megfenyegették a bent lévőket, hogy vagy szétlövik a házat, vagy adják meg magukat. Megadja Ferenc (a fűszeres) vezetésével ekkor kiadták Kun pátert, és innen indultak el a tömeggyilkosságokhoz. Tábla e helyen nem emlékeztet semmire.
A következő helyszín a Maros utca 16. alatti hajdani kórház épülete volt. A holokauszt történetében egyedi módon itt történt meg, hogy a tetteseket szembesítették cselekedeteikkel és erről film is készült. Exhumálások után ide hozták az áldozatokat, felboncolták és próbálták azonosítani őket, amelyet filmen meg is örökítettek nézhetetlen nyíltsággal, tette hozzá Ács. A nyilas pártszolgálatosokat is idehozták szembesítésre. Ezután szó esett Brunner Oszkár feleségéről, aki a Városmajor utca 37-ből menekült át ide, de túlélte, pedig zsidó volt. Brunner Oszkár gyárost elfogták és közölték vele, hogy feleségét megölik, de ő életben maradhat, ha beáll a nyilasokhoz dolgozni. Vállalta, de előtte megkínozták, a talpát verték, ezért sokáig csak sofőrködni volt képes a nyilasoknál. Feleségét ugyan fejbe lőtték, de kivégzői túl részegek voltak és sérülésébe nem halt bele. Eljutott a Maros utcába, ahol bekötötték a fejét - ez mentette meg, ugyanis a nyilasok később nem ismerték fel, ahogy a saját férje sem, így életben maradt, később vallomást is tett. Brunner Oszkárt később elítélték. A Városmajor utca 37-hez érkeztünk ezután, a mai Postapalota történetét ismerhettük meg, ahol Bokorné Szegő Hanna túlélőt is fogva tartották. A megbízottak behozták ide az embereket, majd vagy átvitték őket a Dunán egy másik épületbe, vagy az óbudai téglagyárba dolgozni. Hiszen alapvetően nem megsemmisíteni akarták a zsidókat, tette hozzá Ács Dániel, hanem a német munkaerőhiányt voltak hivatottak pótolni, a megállapodás szerint pedig Magyarországról zsidókat kellett volna a németeknek szállítani. Németországba nem tudták ugyan kivinni őket, de a halálmenetek elindításával Szálasi teljesítette feladatát. Más kérdés, hogy akik el is jutottak Ausztriába, dolgozni már nem tudtak. Szegő Hanna életét karácsony lévén Kun páter megkímélte; 8 hónapos terhes volt ekkor, férjét Vas Jánost kivégezték, tudtuk még meg.
Ezután átsétáltunk a Városmajor utcába a hajdani Bíró Dániel kórház épületéhez. Itt elmesélte a séta vezetője, hogy a lelőtt, félholt zsidókat vörös szőnyeggel takarták le; 150 méterre volt a front, a nyilasok pedig már meg sem próbálták a halottakat eltüntetni. “A környező házakból mentek a Városmajor utcába a lakók panaszkodni, ezután a nyilasok gázolajjal felgyújtották az egész Bíró Dániel kórházat a Városmajor utcában, a kint lévő halottakkal együtt”, részletezte tovább. Az Alma utcában megtekintettük még a nevek nélküli emléktáblát is, amelynél Ács felhívta a figyelmet arra, hogy a zsidó vallásban azt tartják, ha nincsenek nevek, nem lehet emlékezni. A Városmajorba visszatérve még néhány kérdést feltettek a séta résztvevői, láthatóan sok embert megmozgatott ez a szomorú téma.
