Az Intermezzo sakkozó főszereplője (a regényről itt írtunk) után Sally Rooney ezúttal a snookerről, pontosabban a műfaj legsikeresebb sportolójáról, Ronnie O’Sullivanről írt, igaz, hogy nem regényt, hanem esszét a The New York Reviewban. Ehhez kapcsolódva egy email-interjú is megjelent a lapban a szerzővel, amelyben többek között arra is válaszolt, hogy miért épp a snookerről szól a szöveg.
A Covid és Ronnie O'Sullivan
Sally Rooney meglehetősen sok idejét szánta különféle sportokra a pandémia alatt, ahogy ez a mostani cikkből is kiderül. Korábban már beszámolt arról, hogy az Intermezzo sakkozó szereplőjéhez (a regénybe itt olvashatsz bele) sokat kutatott a lezárások alatt, a mostani interjúban pedig azt is elárulta, hogy ugyanebben az időszakban talált vissza a snookerhez. A gyerekkorában, az 1990-es évek Írországában szinte mindenütt jelen volt ez a sport Rooney elmondása szerint. A nagymamája rajongott érte, a szülei is gyakran nézték, de a tévében szinte állandóan ment a háttérben a közvetítés.
A Covidban rövidebb videókkal kezdődött a dolog, majd elkezdett egész mérkőzéseket nézni – kockánként megvizsgálva. Főleg régi meccseket néz vissza, mivel véleménye szerint a snookernek nem része olyan mértékben az izgalom, hogy mi lesz az eredmény, mint más játékoknak. Számára inkább esztétikai élmény egy meccs, illetve csodálatosnak találta, hogy az idő nem játszik szerepet a snookerben úgy, mint más sportokban. Nincs meghatározva, mennyit lehet várni egy lökéssel. Végül azt is bevallotta, hogy tulajdonképpen mi indította el a téma irányába:
Egyszerűen csak hihetetlenül élvezetes Ronnie O’Sullivan játékát nézni. Ez volt számomra a valódi kiindulópont."
Saját szakmáját és egy sportoló feladatát összehasonlítva Rooney azt hangsúlyozta, hogy az atlétáknak egy jól meghatározott kritériumrendszernek kell megfelelniük, míg egy író vagy költő önmaga állítja fel ezeket a szempontokat. Ugyanakkor bevallotta, hogy az esszé első változatát elolvasva a szintén író John Patrick McHugh mutatott rá, mennyire hasonlít az író hétköznapi munkája ahhoz, ahogyan Ronnie O'Sullivan leírja a snookerjátékos életét: „mindennap öt vagy hat órát töltesz egyedül egy szobában, villanyvilágításnál, anélkül, hogy bárkihez szólnál".
Innen a konkét esszétől elkanyarodott a beszélgetés az írásra általánosságban. „Számomra nagyon különböző folyamat a regényírás és a nonfiction írás. Amikor a regényeimen vagy a novelláimon dolgozom, akkor bár teljesen elmerülök a munkámban – ez gyakran egy lassan hömpölygő folyamat – ez sokkal inkább tűnik megfigyelésnek, észlelésnek.
Boldogan barangolok a karaktereim világában, hosszú ideig követem és megismerem őket anélkül, hogy feltétlenül előrevinném a történetet
– válaszolta a The New York Reviewnak arra a kérdésére, hogy mi a különbség a kritika- vagy esszéírás és a novellák vagy regények alkotófolyamata között.
A nonfiction esetében az elmerülés akut, és néha olyan, mint a fejfájás: „Nagyon gyorsan és intenzíven dolgozom, de gyakran egész nagy részeket kitörlök. Elnyelnek a kutatás nyúlüregei, ahol elvesztem az időérzékemet, és egyszer csak arra eszmélek, hogy kint sötét lett. Általánosságban, amikor irodalmat írok, az olyan érzés, mintha jobban összhangban lennék a világgal, míg a nonfiction írásakor arról is elfeledkezem, hogy létezik."
Ezek után, ahogy ő maga is rámutat, nem meglepő, hogy az irodalmi műfajokat részesíti előnyben.
Ezt olvassa Sally Rooney
Zárásképpen a legutóbbi olvasmányélményeiről beszéltek a klasszikus és kortárs művekre egyaránt kitérve. Rooney kissé mentegetőzött a kortársak terén az elmondása szerint hiányos és rendszertelen tudása miatt, mivel főleg régebbi könyveket olvas. Kiemelte azonban Annie Ernaux munkáit (legutóbbi kötetébe itt olvashatsz bele), az Éveket, A helyet és az Exteriorst említette.
A kortársak közül Sheila Hetit említette, akinek magyarul a Változások könyve című regénye elérhető, és Isabella Hammad Enter Ghost című munkáját, ami itthon még nem jelent, tőle A párizsi idegen című könyvet olvashatja a magyar közönség.
Ami a régi könyveket illeti, épp a felénél járok Thomas Mann A varázshegyének, és fantasztikusan jól szórakozom.
Ez egy hihetetlenül vicces és elragadó könyv (eddig). Tavaly olvastam először Dosztojevszkijtől az Ördögöket, ami szinte elviselhetetlenül megindító volt (erről itt írtunk). És rengeteg Maigret felügyelő regényt olvastam Georges Simenontól. Valószínűleg túl sokat. Arra gondoltam, hogy segít majd fejleszteni a csekély franciatudásomat, ha eredetiben olvasom őket, de azt hiszem, csak egy csomó rendőrségi szakkifejezést tanultam, amiket nagyon remélem, hogy soha nem kell majd használnom" – foglalta össze Sally Rooney.