Fotók: Valuska Gábor és Posztós János
Nagy sorok kigyóztak a Várkert Bazár előtt a Margó Irodalmi Fesztivál harmadik napján, ami nem is csoda, hiszen rengeteg izgalmas program volt tegnap is. Nádas Péter politikai-társadalomtörténeti esszéiről és írástechikájáról beszélt, Bödőcs Tibor első regényéről mesélt, illetve arról, miért furcsa, hogy írás közben senki sem röhög a poénjain, Szécsi Noémi könyve kapcsán pedig Hugonnai Vilmáról és a nők testére gyakorolt nyomásról esett szó. De a Margóra eljött Kim Leine is, aki A szellemidéző és a tiszteletes című könyvét mutatta be a magyar közönségnek. Lohonyai Dóra pedig indiai utazásáról számolt be.
Nádas Péter: Az írás aszexuális tevékenység
Nádas Péter felolvasásával kezdődött a Jelenkor gondozásában megjelent Leni sír című esszékötet bemutatója szombat délután a Margón: a Nagy karácsonyi gyilkosság című írás a Ceauşescu-házaspár kivégzésének pillanatait villantotta az olvasó elé, motivációja mégsem történelmi, sokkal inkább morális-pszichés, és azt kutatja, mi az oka, hogy írója egyszerűen nem tud betelni ezekkel a képsorokkal. Csehy Zoltán az esszé egyik megállapítására visszautalva, miszerint a politikai izgalom, a vallási elragadtatás és a szeretkezés hármasa valahogy közös nevezőre hozható, leginkább arra volt kíváncsi, hogyan lehet politikai izgalomba jönni, mire Nádas emlékeztetett rá, hogy diktatúrákban előfordul, hogy közös hisztériává, tömegjelenetekké fokozódik „az a politikai hisztéria, amit ösztönöznek”, és ez olyan jeleket ad, mintha egy szerelmi jelenetről lenne szó. A kérdésben felvetett közös nevezőt Nádas a fiziológiával magyarázta, hiszen az emberi szervezet zárt rendszerként működik – nem csoda szerinte, hogy a vallások például tiltották az élvezeteket. Csehy kérdésére ugyanakkor Nádas Péter leszögezte, hogy az írás aszexuális tevékenység: „A legizgalmasabb jelenetek is inkább súlyos aszexualitáshoz vezetnek, kivéve, ha az embernek egy másik nembe kell átlépnie”, és például férfiként tartósan egy nőt kell ábrázolnia.
A kötet esszéiről szólva Nádas Péter elmondta, hogy kidolgozott egy olyan írástechnikát, ami alapvetően a freudi/jungi asszociációra épül. Miután asszociációs lépcsőkben gondolkodunk, ezeknek a lépcsőknek vagy szinteknek vannak zsákjai („tudom, hogy mi mihez, milyen emeleten kapcsolódik”). Az egyik esszében így aztán egy svéd könyv recenziójából eljutunk egy közös erdélyi útig, ahol Nádas tolmácsként és elhárítóként működött közre: „Nem elhárító tisztként, hanem elhárítóként. El kellett hárítanunk, hiszen a határtól kezdve a nyomunkban voltak a Securitate emberei”. Szerinte ez a momentum abban a kelet-európai történetben, amiről maga a könyv szól, egy különös zsákot képez, ő pedig belement ebbe a zsákba. A kérdés mindig az, hogy ebbe az asszociációs bugyorba az olvasót magával tudja-e vinni, és főleg, hogy az olvasó vissza tud-e csatolni, ami szerinte egy alapvető esztétikai kérdés. Nádas szerint az élet szerkezete nem az, mint a szórakoztató regényekben, ahol mindenki részesül a boldog végben („ilyen nem nagyon van”), sokkal inkább azt figyelhetjük meg, hogy minden kifut a semmibe - igaz, a gondolkodásnak nem ez a törvénye: ahhoz, hogy valamiről gondolkodni tudjunk, vissza kell tudnunk térni.
A beszélgetés során felsejlett Nemes Nagy Ágnes alakja is, aki eléggé másként gondolkodott a hatalomról, mint Nádas nemzedéke, de az író szerint ez nem nemzedéki vita volt, hiszen a nagy vita inkább Nemes Nagy Ágnes és Mészöly Miklós között zajlott. Az volt a lényege, hogy diktatúrában az ember kifárad, mégis keres olyan lehetőségeket, ami nem megalkuvást jelent, hanem idomulást a diktatúra igényeihez. Nemes Nagy Ágnes annak idején attól tartott, hogy a demokratikus ellenzék tevékenysége visszahozhatja a keményebb, sztálinista típusú diktatúrát. Mészöly viszont, és az ő nyomában Nádas, nem hajlott a kompromisszumra, hiszen szerinte belátható volt, hogy „ezek a kompromisszumok később nehézségeket szülnek”. A beszélgetésen elhangzott az is, hogy míg a most megjelent esszékötet a politikai-társadalomtörténeti esszéket gyűjtötte egybe, a később megjelenő második részbe (Arbor mundi) a művészeti, irodalmi, esztétikai esszéket válogatta, és várható harmadik kötet is. Nádas az esszéket gondolati rendbe igyekezett sorolni, és ha valaki követi ezt a rendet, akkor „egy hosszú múltra visszanyúló korszakot talán meg tud érteni”, és így például kiderülhet az is, hogy egy bizonyos fogalom használata jogos volt-e egy adott korszak leírására. (RO)
Bödőcs Tibor: Szerettem volna a lelkemből megmutatni valamit
Második könyvét és egyben első regényét mutatta be Bödőcs Tibor a 2019-es Margó őszi etapjában Winkler Nóra és Thuróczy Szabolcs társaságában. A könyv keletkezésének kulisszatitkai mellett az is kiderült, hogy mi a különbség egy stand up comedy műsor és egy regény megírása között, volt-e benne düh írás közben, hogyan függ össze az alkohol az alkotói folyamattal, vagy, hogy milyen kapcsolatot ápol Bödőcs Thuróczyval. A humoristára jellemző módon pedig a közéleti aktualitások is belefértek egy-egy intermezzo erejéig.
A könyvbemutatót hatalmas érdeklődés övezte. A Várkert Bazár előtt is hosszan kígyózó sor remekül érzékeltette, hogy Bödőcs Tibor egy ideje már nem csupán humorista munkásságának köszönheti népszerűségét, de íróként és kulturális szereplőként bármit is csináljon, azt sokan követik majd. És nem alaptalanul. Dugig megtelt a Nagyszínpad nézőtere, és Thuróczy Szabolcs színjátékot sem nélkülöző felolvasásával kezdetét vette a bemutató, ami érzékletesen mutatta be, miben is rejlik Bödőcs saját prózájának ereje. Politikai rendszerek jöhetnek, mehetnek, de a bennünk élő kisember mindig ugyanaz marad. Minden bújával és bajával, apró örömökkel, simlisségekkel és káros szokásokkal. A Thuróczy által prezentált részletekből egyébként finom ízelítőt kaphatott a közönség, hogy mire is számítson a Meg sem kínáltak lapjain. Egyszerre van jelen benne a szomorúság és vidámság, csak úgy, ahogy az életben is, és az élettől többet remélő, egyszerű melós nyelvén érzékenyen, rengeteg kapcsolódási pontot teremtve szól mindenkihez.
Winkler és Bödőcs beszélgetése végig jó hangulatban, néhol egyenesen stand up (vagy inkább sit down) comedy-be hajlóan zajlott, bár Winkler igyekezett mindig komolyabb mederben tartani a diskurzust. A beszélgetés első részében a könyv keletkezési körülményei kerültek előtérbe. A regény narrátora, Oszkár, Bödőcs egyik legnépszerűbb búcsúszentlászlói figuráján, az évekkel ezelőtt elhunyt Feruson, a „szóba’ festő-mázolón” alapszik, akiről több sztori is említésre került. Valamint azt is megtudhattuk, hogy a könyv eredetileg egy huszárokról szóló pikareszknek indult, amihez Bödőcs egy „-szentlászló” végződésű települések találkozóján nyerte az inspirációt – némi alkohol és lovak társaságában. A szerző azt is elárulta, hogy a regény nagyjából kilenc hónap, vagy egy év alatt készült el, azon belül is négy-öt hónapban volt igazán intenzív alkotói szakasza. Az írásra szánt napokat viszont lazábban kezelte, nem volt szigorú napirendje vagy beosztása, össze-vissza írt, amikor és ahogyan tudott. Düh viszont annak ellenére sem volt benne, hogy a könyvben előfordulnak indulatosabb részek.
Ezután egy képvetítéssel egybekötött blokk következett, ahol a könyvben előkerülő képzőművészeti referenciákról esett szó. Miért, és milyen összefüggésben jelenik meg Van Gogh, Da Vinci, vagy Picasso egy-egy festménye Oszkár történetében? Poéngyilkosság nélkül talán nehéz beszélni ezekről, de a könyvben végig felbukkannak híres festők és műveik, és a magyar valósághoz való viszonyuk. A festmények némelyikéről még olyan aktuális közéleti témák is előkerültek, mint a Borkai-ügy, vagy Trump klímaválsághoz való viszonya, amiket természetesen harsány kacajok és tapsvihar követett.
„Zavart, mint előadót, hogy nem röhög senki azon, amit leírok” – így foglalta össze válaszát Bödőcs arra a kérdésre, hogy mi a különbség egy stand up műsor és egy könyv megírása között. Egy regény nagyobb teret enged a poénok kibontásának, míg egy előadás megtervezésénél az élő szöveg működőképessége lesz a fontos, így sok mindent kell kivenni, vagy egyszerűsíteni, hogy ütős maradjon egy vicc. Őszintén bevallotta azt is, hogy volt, amikor nem érezte erősnek a szöveget, holott a szerkesztő és próbaolvasók is az ellenkezőjét bizonygatták – de szerzőként kicsit ez is a dolga, hogy kételkedjen a készülőben lévő mű minőségében.
A bemutató egy másik nagyon emberi és őszinte pillanata volt, ahol félig-meddig poénosra véve ugyan, de elárulta, hogy elérzékenyült Thuróczy felolvasásán. És érezhetően nem volt egyedül. Amennyire kíméletlenül és csípősen tud viccelődni a nyomorúságon is, ugyanannyira tud érzékenyen és megértően írni az apró emberi esendőségekről, ki nem mondott érzésekről, az élet hullámvasútszerűségéről. (LP)
Szécsi Noémi: A társadalom mindig nyomást helyez a nők testére
Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő a főszereplője Szécsi Noémi új kötetének, amely arról szól, hogy az 1880-1920 közötti időszakban, hogyan tekintettek a nőkre – vezette be Veiszer Alinda tegnap a Lányok és asszonyok aranykönyve bemutatóját a Margón. Szécsi Noémi, aki évek óta foglalkozik a témával, a beszélgetés elején elmesélte, hogyan talált rá Hugonna Vilma fondjaira az Orvostörténeti Múzeum levéltárában, és hogyan formálta ez az izgalmas felfedezés kötetté a korábban összegyűjtött anyagait.
Szerinte a legtöbben Kertész Erzsébet könyveiből hallhattak a magyar orvosnőről, annak idején, ugyanis jól megtestesítette a szocialista nőtípust, a dolgozó nőt. Ahogy mondta, Hugonnai Vilma, aki 1847-ben született, fiatal felnőttként a hagyományos háziasszonyok éltét élte, míg egy svájci újságban nem olvasott arról, hogy ott már nők is lehetnek orvosok. Mivel Magyarországon nem tanulhatott, a férje engedélyével és az ékszereit pénzzé téve elment Svájcba, hogy orvosi diplomát szerezzen. Viszont amikor visszajött, kiderült, hogy Magyarországon nőként még így sem engedik praktizálni. Még Trefort Ágoston miniszterrel is tárgyalt, aki ugyan elbírálta volna egyedileg az esetét, de attól tartott, hogy az lavinához vezetne, és akkor majd minden nő dolgozni akarna.
Szécsi Noémi hangsúlyozta, hogy Hugonnai Vilma egy izgalmas, tragikus sorsú hősnő, különleges példakép, akinek sokkal jobban ismernünk kéne a sorsát és a nevét. „Minden kudarcból fel tudott emelkedni, évekig kitartóan harcolt a céljáért és nem adta fel.” Mivel praxisa nem lehetett, elvégzett itthon egy bábaképzést és szülész-nőgyógyászként kezdett dolgozni, bár megalázónak érezte a helyzetet. Veiszer Alinda felvetette a kérdést, vajon a korabeli nők jobban el merték-e mondani neki a problémájukat, mint a férfi orvosoknak. Szécsi Noémi azt mondta, nem talált arra közvetlen bizonyítékot, hogy nők kifejezetten azért fordultak hozzá, mert nő volt, de a rendelési naplók alapján nagyon intim dolgokat is megosztottak vele a páciensei, olyasmit is, amikről akkoriban nem beszéltek a nők. Pop Andrea nőgyógyász ehhez kapcsolódva elmondta, hogy ma is kétféle páciens van: az egyik, aki nem szeretné, hogy egy nő hozzáérjen egy vizsgálaton, a másik pedig kifejezetten csak női orvosnál tudja elképzelni például a terhesgondozást. Mint kiderült, Hugonnai Vilma végül ötvenévesen nyithatta meg a saját rendelőjét. Nálunk ugyanis 1896-tól járhattak a nők egyetemre, és ő gyorsan elvégezte a képzést.
Mivel Szécsi Noémi könyve a testről szól, a beszélgetés hátralevő részében azokat a témákat járták körbe a résztvevők, amelyek a kötetben is előkerültek, például a szüzesség kultuszáról és a prostitúcióról, a vénlányok és a szoptatós dajkák helyzetéről is szó esett. Szécsi Noémi szerint a századforduló időszaka nagyon testközpontú kor volt, a nőket sokkal inkább értékelték a testük, a szépségük, a termékenységük alapján. A lányokat úgy nevelték, hogy tisztában legyenek a piaci értékükkel (pl. olyan szép vagy, hogy még hozomány nélkül is el fognak venni), a fiatal nőknek pedig minden tevékenysége (bálok, korcsolyázás) arról szólt, hogy el kell adniuk magukat. Szécsi Noémi szerint ez azért is volt különösen fontos, mert a nők jövőjének gazdasági alapja a jó házasság volt. Mivel karrier számukra nem létezett, az érvényesülés egyetlen módja egy tehetős férj megszerzése volt.
A társadalom szerinte mindig nyomást helyez a nők testére, de ez akkoriban fokozottan így volt. Példaként a bicikli-vita ügy merült fel, anno ugyanis sokan ellenezték, hogy a nők is biciklizhessenek, mert erkölcstelennek tartották. Hasonló konlfiktusokat váltott ki a nadrág is, jó ideig megszólták azokat a nőket, akik nadrágot vettek fel. De például a nők testére hivatkoztak olyan témáknál is, mint az oktatás. Sok férfi érvelt amellett, hogy a menstruáció lehetetlenné teszi a nők tanítását. (FK)
Kim Leine kizárólag grönlandi szerzetesek leveleiből tájékozódott
A mosolygós Kim Leinével Karafiáth Orsolya beszélgetett a Margó színpadán új regényéről, A szellemidéző és a tiszteletesről, amely a Végtelen-fjord prófétáinak előzményregénye. A szerző hangsúlyozta, hogy nem történelmi munkáról van szó, ez egy fikció, amelyhez nagyon sokat kellett olvasnia, mert kizárólag grönlandi szerzetesek leveleiből tájékozódott – ez volt az egyetlen írott forrás, amelyre támaszkodhatott.
A könyvben szubjektív szemszögből rögzített mesélés folyik, tette hozzá a szerző, mire a kérdező az előző könyv lineáris eseményláncáról és a Tízparancsolat megjelenéséről beszélt, szemben az új könyvvel, ahol több szemszög váltakozásán keresztül ismerjük meg a cselekményt. Leine elmesélte, hogy először egyes szám harmadik személyben írta meg a könyvet, majd Hans Egede fia és a szolgáló, Titia kedvéért kellett első személybe váltania, majd a regény titkos narrátoráról beszélt. Ez a csontból kifaragott figura, a Vörös, aki testéből kilépve mindenhova eljut és mindent lát, a különböző hangokat ő fogja össze.
Karafiáth Orsolya megjegyezte, nagyon erős mindkét műben a gaztettek elmesélése, mégis fejezetről fejezetre felvetődik a szabadság kérdése a Végtelen-fjordban, ami azért itt is megjelenik. Aztán Ábrahámról és Izsákról, valamint a bibliai vonatkozásokról beszéltek, majd arról, hogy a sámánokról sok mindent lehetett tudni, mert hatásuk még ma is érződik, „jelen” vannak Grönlandon, ahogy a szellemek is a tradíció részei. Aztán elhangzott a kérdés, hogy nem történhetett volna-e másképp a gyarmatosítás, mire az író elmondta, hogy a cél a pénzszerzés volt, de zord volt az időjárás, nem volt elég építőanyag. Börtönből kiszabadult embereket küldtek oda és a gyarmatosítók fele elpusztult. Aztán a Kalakról esett szó, Kim Leine első regényéről, amely önéletrajzi regény, valamint az abban fellelhető két világról. Hasonlóképpen az új könyvében is két világ jelenik meg.
Ez a könyve még élesebben beszél a grönlandiakról, mint az előző, jegyezte meg Karafiáth Orsolya, ravasznak, aljasnak mutatja őket. Tekintve, hogy a fővárosban is csupán 15 ezren élnek ma, milyen visszajelzéseket kapott az író, vetette fel. Kim Leine azt válaszolta, tudja, hogy sok, nekik nem tetsző dolgot írt róluk, de tudja azt is, hogy elolvassák. Azt hiszik, hogy nem szereti Grönlandot, azért ír ilyet róluk, de szeretik a könyveit. Például a korábbi miniszterelnök a Kalak után azt mondta neki, hogy „Megírtad az én történetemet!”. Ezután Leine arról a kamaszkori vágyairól beszélt, hogy író lehessen, majd a grönlandi nyelvvel szórakoztatta a Margó közönségét, amely matematikai alapon nyugszik és szinte szürreális az európai ember számára. (RZs)
Lohonyai Dóra: India mindig ad valamit
Lohonyai Dóra Karmaváltás című könyve azt az időszakot mutatja be, amikor az író három gyermekével egyedül indult el Indiába, hogy az autizmusból egy guru „kigyógyítsa” a gyermekét. A Vásárszínpadon tartott bemutatón a szerző egy szóval jellemezte az ott töltött időt: harc.
Eleinte úgy gondolta, India olyan lesz, amilyennek elképzeljük, varázslatos és misztikus, de nem ez volt a helyzet. Dóra egyedül maradt, csak magára számíthatott, hiszen Indiában a nő férfi nélkül nehezen boldogul, ráadásul, mesélt tovább a szerző, az autizmust nem tolerálták, mert a viselkedéskultúra rendkívül szabályozott. Elmondta azt is, hogy az indiaiak, bár más országban nagyon barátságosak és befogadók, őket mégsem fogadták be, ami betudható volt a három gyereknek (ez Indiában már önmagában is rendkívüli, hiszen három gyereket az szül, akinek nagyon sok pénze van, vagy nagyon kevés, vagy bolond), annak, hogy egyedülálló volt, és az autizmusnak is. Az indiaiak csúnyán néztek rá, érthetetlen volt számukra, hogy napozik, nem értették azt sem, miért ő főz, és irigyelték azt is, hogy a saját sorsát irányítja.
Dóra elmesélte, hogy eleinte egy gurut ajánlottak neki, aki gyógyítja az autizmust is, a guru viszont azt mondta neki, hogy ő nem gyógyít, hanem karmát változtat. Ez meglepő, de új lehetőséget jelentett. Egy alkalommal Dórát például szokatlan feladattal bízta meg a guru: etessenek hangyát. A hangyaetetéssel ugyanis karmát old az ember.
A kérdésre, hogy céltudatos emberként mi tartotta mégis Indiában, azt mondta, hisz a felsőbb hatalomban és teret akart engedni ennek, mert néha hagyni kell történni a dolgokat. Ezt alkalmazta ebben az esetben is. Megtanulta másoktól: ne legyenek elvárásai, de India mindig ad valamit. Nekik adott is, csak nem azon a módon, amire számítottak, erről is szól a könyv. Az biztos persze, hogy hit kell a gyógyuláshoz. Dóra hozzátette, célja a könyvvel, hogy az autizmusról kommunikáljon, és megértesse, hogy az autizmus nagyon is gyakori, hiszen minden 100. embert érint.
A könyv hozadékai között említette még a kulturális hatást, hiszen már metakommunikációból megértik a gyerekek, hogy a „tomorrow, tomorrow” az olyan dolog, ami soha nem fog megtörténni. (RZs)
