Menekültnek lenni egyszerre reménytelenség és otthontalanság, bizonytalanság és idegenség, veszteség és zavarodottság. Olyan állapot, melyben időszakosan bárki érezheti magát, egy menekült számára viszont állandósult tapasztalat mindez.
Menekülni legtöbbször nem választás, hanem az egyetlen lehetőség az életre. Ahogyan Malála Júszafzai Nobel-békedíjas pakisztáni születésű aktivista fogalmaz Nincs más út című kötetében: „Nem mindenkinek jut béke. Férfiak, nők és gyerekek milliói élnek háborúban, számukra a valóság az erőszakról, elpusztított otthonokról és ártatlanul kioltott életekről szól. Ha pedig biztonságban akarnak élni, egyetlen választásuk marad: elhagyni az otthonukat, és a menekültlétet választani. Nem mintha ez valódi választás lenne.” (ford. Kós Krisztina)
A menekülés, az otthon hiánya olyan létélmény, mely az irodalomban is gyakori téma, akár már Odüsszeusz tíz éven át tartó bolyongása is tekinthető egyfajta feldolgozásnak (azzal a különbséggel, hogy őt mindvégig várta szeretett kis szigete, Ithaka), hiszen az otthon elhagyása, az üldözöttség ősrégi művészeti toposz, mely a huszadik századi irodalomban is nagy sikert futott be, a világháborúk és forradalmak eredményeként. A háborúknak azonban sajnos ma sincs vége, és sorra születnek a menekültirodalom újabb és újabb szövegei. Ebben a cikkünkben például 5+2 könyvet ajánlottunk annak megértéséhez, mit jelent menekültnek lenni.
Nemrégiben a Margó Irodalmi Fesztiválon járt az a Behrouz Boochani, aki kurd menekültként rossz időzítéssel érkezett az ausztrál partok közelébe, ezért illegális bevándorlóként hat évig a Pápua Új-Guineához tartozó Manus-szigeten tartották fogva embertelen körülmények között. Nincs barátunk, csak a hegyek című kötete kapcsán kérdeztük őt az otthonról és az otthontalanságról, illetve arról is, lehet-e emlékekből biztonságos fészket építeni. Erre adott válasza így hangzott: „Menekültként úgy érzem, ha elhagytad azt a fészket, ami az otthonod vagy a szülőfölded, az életed hátralevő részében mindig menned kell tovább. Például, ha egy városban vagy, pár év után késztetést érzel, hogy továbbállj, de nem tudod, miért. Nincsenek komoly indokaid, de érzed, hogy menned kéne.
Egyszerre olyan, mintha tartoznál valahová és mégsem. Mintha az utazásod örökké tartana.”
Behrouz Boochani (1983) iráni kurd újságíróként és aktivistaként dolgozott, mikor a letartóztatás elől menekülni kényszerült. Rossz időzítéssel érkezett az ausztrál partok közelébe, ezért illegális bevándorlóként hat évig a Pápua Új-Guineához tartozó Manus-szigeten tartották fogva embertelen körülmények között. Börtönnaplója Nincs barátunk, csak a hegyek címmel jelent meg, ezzel érkezett a Margó Irodalmi Fesztiválra. A könyvbemutatója előtt beszélgettünk az otthon koncepciójáról, a kurd ellenállásról, az iráni tüntetésekről, a börtöntábor rendszeréről, kontrollról és migrációról is. Interjú.
Fotók: Valuska Gábor
Tovább olvasokDe nemcsak a menekülés borzalmait megélők dolgozzák fel ezt a témát, hanem azok is, akik biztonságos otthonaikból tehetetlenül nézik, hogyan rostokolnak menekültekkel teli hajók a tengereken, és hogyan fulladnak vízbe sokan, mint ahogy történt az a múlt héten, amikor elsüllyedt egy menekülteket szállító hajó Görögország partjainál, és a feltételezések szerint akár 500 ember is életét veszthette.
Puskás Panni például olyan író, aki nem tudja elfordítani a fejét, és idén megjelent Megmenteni bárkit című regényében nagyon fontos, többször visszatérő motívum egy Siracusa partjainál veszteglő menekülthajó, melynek utasairól a következőket írja: „Szomorúak és bizonytalanok, vágyakozva néznek az óceánjáró hajóra, de tudják, hogy nem szállhatnak át rá. A kis mentőhajó, ami korábban egyet jelentett számukra a szabadsággal, mostanra börtönné változott. Azon gondolkodnak, milyen világ az, ami bírósági tárgyalás nélkül börtönbe zárja őket. Meg hogy vajon el lehet-e tölteni egy életet egy hajón. (…) A menekültek össze vannak zavarodva. Vigasztalásra vágynak, bizonyosságra, információkra a jövőjüket, az életüket illetően.”
Puskás Panni második kötetének címe, a Megmenteni bárkit nagyon nagy asszociációs mezőt teremt, mindenképpen kézbe kell vennünk a kötetet ahhoz, hogy közelebbit megtudjunk a regényről. Első könyve (A rezervátum visszafoglalása két éve a Margó-díj rövidlistájára került) elbeszéléseket tartalmazott, most azonban nagyobb struktúrát épít, három női hang segítségével egy olyan történetet hoz létre, melyben napjaink több társadalmi problémája megjelenik, de a lélektaniság is begyűrűzik ezek közé. A szerzővel a frissen megjelent könyvről beszélgettünk, szóba került többek között a punk szubkultúra, a szabadság természete, a másik ember és a világ megmentésének vágya, valamint Siracusa védőszentje, Santa Lucia is.
Fotó: Valuska Gábor
Tovább olvasokAz Ima a tengeren szerzője a menekült nézőpontjából ezt így fogalmazza meg: „Hallottam, azt mondják, minket nem hívott senki. Nem látnak szívesen. A bajainkat vigyük inkább máshová. De én anyád hangját hallom a tengerárban, s azt súgja a fülembe: »Ó, ha látták volna, kedvesem! Csak a felét annak, amit te. Ha látták volna! Biztosan jóindulatúbbak lennének.«” (ford. Nagy Gergely)
Bár senki nem tudhatja pontosan, mit élt át, aki menekül, könyvekkel és olvasással, mint annyi minden máshoz, ennek megértéséhez is közelebb kerülhetünk, és ha ez megvan, akkor talán az ez évre választott mottóban megjelölt reményt sem vesszük majd el senkitől.
