Miközben a Nincs más út című könyvet olvastam, egyfolytában az járt az eszemben, hogy vajon el fog-e jutni ez a könyv azokhoz a gyerekekhez, akinek a legnagyobb szükségük lenne arra, hogy elolvassák. Akiknek a környezetében olyan élnek, akik minden migránsban ellenséget látnak, akik csak a félelem nyelvén tudnak beszélni a menekültekről. Vannak gyerekek (meg persze felnőttek is), akik csak mondatokat és magyarázatokat hallanak, de elfelejtik feltenni a kérdéseket és akik nem tudnak – vagy nem akarnak – látni egy teljesebb képet, ha migrációról van szó.
Malala Yousafzai: Nincs más út
Fordította: Kós Krisztina, Bookline Könyvek, 2019, 228 oldal, 3499 HUF
A kamaszként világhíressé vált Malala Yousafzai által írt és szerkesztett könyv arra vállalkozik, hogy mutasson egy árnyaltabb képet arról a jelenségről, ami több mint 200 millió embert érint világszerte, akik közül minden 8. gyerek. A menekültek világáról.
Mintha egy párhuzamos valóságban született volna ez a könyv. Olyan lányok élettörténeteit mutatja be, akiknek egy helyi konfliktus vagy a megélhetés lehetetlensége miatt el kellett hagyniuk az otthonukat, akik menekültek (földön, vízen, levegőben). Akik embercsempészek és emberkereskedők „segítségével” jutottak át különböző országhatárokon, miközben halál, erőszak, háború, félelem és rettegés vette körül őket. A történetek szereplői kontinenseket szelnek át, és több ezer kilométert tesznek meg. Eközben pedig felismerik és megtapasztalják, hogy a felnőttek hazudnak, becsapják, kihasználják és kizsákmányolják egymást, de főleg a nőket és a gyerekeket. A könyv nem titkolt célja az, hogy arcot és nevet adjon a problémának, és érzékenyebbé tegye az olvasót. Nem akar meggyőzni semmiről, csak kiteszi elénk a tényeket, a történeteiket elmesélő lányok érzéseit, tapasztalatait és megéléseit. Az már rajtunk múlik, hogy mit értünk meg ezekből az elbeszélésekből.
Én például azt értettem meg, hogy semmi szeretni való nincs a migrációban. De nem úgy, ahogy a köztéri plakátok üzenik, vagy ahogy sokan kórusban zengik. A migrációban azért nincs semmi szerethető, mert senki nem jókedvében csinálja. Mert mindig erőszakkal, kiszolgáltatottsággal és megalázásokkal jár. Mert nincs olyan, hogy valamilyen sérülést (testit, vagy lelkit) ne szerezzen az, aki belekényszerül. Az egymást követő történetekben a menekült lányok tényszerűen sorolják, hogy miken mentek keresztül. Nincsenek hatásvadász címek, se gyomorforgató részletek. Csak a szikár tények. Talán ezért is érzi azt az ember egy idő után, hogy kibírhatatlan az egész. Hogy nem lehet olyan világban élni, ahol tétlenül nézzük, hogy gyerekek milliói kényszerülnek az otthonuk, a családjuk elhagyására, vándorlásra, új haza és új otthon keresésére. Persze az is kérdés, hogy lehet-e új otthont és hazát találni. Az utolsó történetből az is kiderül, hogy a menekült-lét nyoma elkísér még akkor is, amikor a környezet már azt látja rajtad, hogy beilleszkedtél. De te érzed, hogy valami nem stimmel. Utazó vagy. Két világ között rekedtél. Egyszerre van benned hála azért, mert életben maradtál, és a düh, meg a harag amiatt, amiken átmentél.
„Még csak kétéves voltam, amikor a szüleim elmenekültek Kampalából velem és a nővéremmel, Aminával. (...) Úgy neveltek minket, hogy hálásak legyünk azért, hogy itt élhetünk, és bármi is lesz belőlünk, ha felnövünk, az ország javát kell szolgálnunk. Ez része volt az értékrendünknek. (...) Azért tudtam, hogy valami rettenetes dolog történt, amiről a szüleim sohasem beszélnek. Azt is tudtam, hogy anyám szomorú amiatt, ami történt. A szüleimnek hiányzott a régi életük, de nem hánytorgatták fel a múltat, mert próbáltak engem és a nővéremet távol tartani a sok tragédiától és a politikától....”
A Kanadában élő, afrikai származású Farah történetével zárul a könyv. Amikor olvastam, ültem a kellemes meleg nappalimban, a kezemben gőzölgött a tea, a lábamnál feküdt a kutyám, és ahogy olvasás közben rám sötétedett, egy mozdulattal felkapcsoltam a lámpát. Csak az zökkentett ki néha a könyvből, amikor az utcában valaki dudált, vagy szirénázva elhaladt egy mentőautó. Aztán letettem a könyvet, és nem tudtam nem sírni. Ugyanúgy egyszerre volt bennem hála, és düh, meg harag, mint azokban a menekült lányokban, akikről olvastam. Tudtam, hogy kivételezett helyzetben vagyok azzal, hogy gyerekként nem kellett elmenekülnöm, és most is békében élhetek. Nem fegyverropogás hangjára alszom el, és nem éhezem vagy fázom, mindig van hová hazatérnem. De nem akarok egy olyan világban élni, ami eltűri, hogy legyenek olyanok, akiknek mindez nem természetes. Nem akarom hogy vakok és süketek legyünk az ő hangjukra, és elzárjuk a szívünket a problémáik elől. Nekem Malala könyve sokat segített annak megértésében, hogy én is felelős vagyok azért, ami a világunkban történik. Ezért remélem, hogy ez a könyv nagyon sok gyerekhez eljut, és az elolvasása után sok-sok beszélgetés kezdődik majd el. Nem lehet egy ilyen világméretű problémát egyetlen könyvvel megoldani. Se politikai szólamokkal. Beszélgetni kell. Sokat, sokszor. A megértés és a párbeszédkeresés hangján.
Borges és Malala - Ilyen volt a Margó első napja
Fehér Boldizsár kapta a 2019-es Margó-díjat (fotó: Valuska Gábor) A Margó-díj átadásával csütörtökön elindult a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár, ami egészen vasárnapig rengeteg programmal várja az olvasókat. Az első napon sok más mellett egy világirodalmi klasszikus véletlenül felfedezett hanganyagáról, valamint az abból készült könyvről is szó esett, valamint egy fiatal lány küzdelméről, amely nem feltétlenül csak róla szól, sokkal inkább arról, hogy világszerte másoknak is erőt és hangot adjon.
A könyv így zárul: „...neked is hálás vagyok, hogy a kezedbe vetted ezt a könyvet. Zajnab, Szabrín, Muzún, Nadzsla, María, Analisa, Marie Claire, Jennifer, Adzsida és Farah története így nem merül feledésbe.” Így legyen.
Szerző: Gyurkó Szilvia
