Fotó: Neményi Márton
Khaled Hosseini, a világ legismertebb afgán származású írója 2003-ban robbant be a Papírsárkányok című regényével, és azóta bármit ír, annak bérelt helye van a New York Times sikerlistáján. Eddigi három könyvét (Papírsárkányok, Ezeregy tündöklő nap, És a hegyek visszhangozzák ) több mint hetven nyelvre fordították le, és több mint ötvenöt millió példányban keltek el világszerte. Hosseini, aki egykor maga is menekült volt, 2006 óta az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jószolgálati nagykövete, Ima a tengeren című, gyönyörűen illusztrált könyvével pedig annak a több ezer menekültnek állít emléket, akik az elmúlt években a Földközi-tengerbe fulladtak. Hosseinit a 2015 szeptemberében vízbe fúlt szír kisfiú, Alan Kurdi tragédiája indította arra, hogy a kisfiú apjának helyébe képzelve magát monológot írjon arról, mit érezhetett a férfi a tengeren való átkelés előtti estén.
Khaled Hosseini: Ima a tengeren
Libri Könyvkiadó, 2018, 48 oldal, 2299 HUF
Az Ima a tengeren azt az elképzelt pillanatot örökíti meg egy prózaversszerű szövegben, ahogy apa és fia a tengerparton állva fohászkodnak a holdfényben, több száz sorstársukkal együtt, akik mind más és más nyelven beszélnek, és csak az köti össze őket, hogy mindannyiuknk el kell hagyniuk a hazájukat. Az apa először felidézi egykori boldog, békés életüket Szíriában, majd a háború pusztítását, az elképzelhetetlen borzalmakat, ami arra késztette őket, hogy az életüket is kockára téve átkeljenek a tengeren egy biztonságos, élhető élet reményében. A lírai szöveg nagyon jól működik együtt Dan Williams illusztrációival, nem csupán Hosseini mondatai lesznek szikárabbak és komorabbak a háború kitörésével, a színvilág is egyre sötétebbé válik, de jól egyensúlyoz a gyerekeknek szóló képeskönyv és a felnőtteknek (politikusoknak!) szánt üzenet között. Hosseini eredetileg egy adománygyűjtő rendezvényre írta a szöveget, ahol azt kérték tőle, olvasson fel valamelyik regényéből, ő viszont inkább megírta ezt a monológot, melyből később VR videó is készült a Google és a Guardian együttműködésében, végül könyvként nyerte el végső formáját, és ez is áll a legjobban neki.
Az Ima a tengeren együttérzéssel, méltóságteljesen beszél arról, mit jelent egyik napról a másikra menekültté válni, néhány sorba sűrítve a teljes kiszolgáltatottságot és a végső kétségbeesést. Ez a hangvétel nagyon hiányzik a menekültválságról szóló közbeszédből, és a könyv például abban is nagy segítségünkre lehet, ha kisgyerekeknek szeretnénk megmagyarázni, mit jelent menekültnek lenni, és miért teszik kockára az életüket emberek ezrei a tengeren. Megvásárlásával ráadásul jó ügyet szolgálunk, Hosseini ugyanis a kötet minden bevételével az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságát és a Khaled Hosseini Alapítványt támogatja, hogy a szervezetek világszerte életmentő segítséget nyújthassanak a menekülteknek.
A Könyvesblog részt vehetett az Ima a tengeren exkluzív bemutatóján Londonban, majd a nemzetközi sajtó meghívott képviselői számára tartott (tényleg nagyon) szűk körű sajtóbeszélgetésen. Hosseini ritkán nyilatkozik, és még annál is ritkábban lehet Európában elcsípni (Kaliforniában él, ahova még a családjával emigrált 1980-ban, miután a Szovjetunió bevonult Afganisztánba és kitört a háború), ezért nem véletlen, hogy az Ima a tengeren bemutatóját egyből a Royal Festival Hall-ba szervezték, annak is a kétezerötszáz fős auditóriumába, ami zsúfolásig megtelt rajongókkal. Az ötvenhárom éves írót először a BBC műsorvezetője, Razia Iqbal, majd a közönség kérdezhette, és bár Hosseini a bemutatón elsősorban a jószolgálati nagykövetként végzett munkájáról és az Ima a tengeren-ről beszélt, egy dolgot elárult a következő regényéről: biztos, hogy ez is egy családról fog szólni, mert csak ilyen történetekben tud gondolkodni. Interjúnk a bemutató másnapján szervezett kerekasztal-beszélgetésen készült.
Hosseini: Az emberek nem szabad akaratukból válnak menekültté
Fotó: Neményi Márton A menekültválság áldozatainak állít emléket legújabb könyvében a világ egyik legnépszerűbb írója, Khaled Hosseini, aki gyerekként maga is megtapasztalta, milyen menekültként új életet kezdeni egy teljesen más kultúrában. Az Ima a tengeren gyönyörűen illusztrált könyv, melyben Hosseini együttérzéssel és méltóságteljesen beszél arról, mit jelent egyik napról a másikra menekültté válni, prózaversbe sűrítve a teljes kiszolgáltatottságot és végső kétségbeesést.
Több mint tíz éve járja a világot az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jószolgálati nagyköveteként, és gyerekként maga is arra kényszerült, hogy egy ismeretlen országban, Amerikában kezdjen új életet. Emlékszik rá, hogyan élte meg mindezt?
Életem első tíz évét töltöttem Afganisztánban, 1976-ban költöztünk a családommal Párizsba apám diplomáciai kiküldetése miatt. Eredetileg négy évet maradtunk volna, 1980-ban tértünk volna vissza, de 1978-ban a kommunista Afgán Demokratikus Néppárt puccsot hajtott végre, 1979-ben pedig a Szovjetunió bevonult Afganisztánba, és többé már nem volt hova hazatérnünk. Tizennégy éves voltam ekkor, emlékszem, a tévében néztük a híradásokat az afganisztáni háborúról a párizsi lakásunkban, és arra gondoltam, az életem örökre megváltozott. Belém hasított, hogy többé már semmi sem hozhatja vissza az addig életemet, és egy új fejezet kezdődik a családom számára. Megértettem, hogy bárkinek bármikor, egyik pillanatról a másikra megváltozhat az élete. Ennek megtapasztalása az, ami minden menekültben közös.
A menekültválság kitörése óta Európa-szerte mindenütt felerősödtek a menekültellenes hangok. Hogy látja, miként lehet közelebb hozni egymáshoz a menekülteket és a befogadó ország lakóit, mivel lehet empatikusabbá tenni az embereket a menekültek iránt?
Nem hiszem, hogy az emberek apatikusabbak lennének ma, mint régen. Meggyőződésem, hogy emberként az egyéni sorsokra, történetekre vagyunk fogékonyak, az érint meg minket. A számok, az adatok, az, hogy egy adott napon hányan vesztek a tengerbe, egy idő után már nem mondanak semmit, nem tudjuk mihez viszonyítani őket. Íróként ezért is tartom kulcsfontosságúnak a történetmesélést. Hiszek a történetek erejében, abban, hogy ezzel felhívhatjuk a figyelmet arra, ami a szalagcímek és statisztikák mögött van. Minden ember megérdemli, hogy méltósággal, tisztelettel és együttérzéssel beszéljünk róla. Erről szól a történetmesélés: olyan emberek tapasztalatait ismerhetjük meg, olyan életek, sorsok tárulhatnak fel előttünk, amelyeket másként soha nem tapasztalnánk meg.
Íróként igyekszem távol tartani magam a politikától, de ebben az esetben nem lehet teljesen kivonni magam alóla. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem csak Európa-szerte, az egész világon egyre erősödnek a menekültellenes hangok. Azt gondolom, ez leginkább a meg nem értésből fakad. Az emberek nem tudják, hogy a menekültek épp olyan hétköznapi emberek, mint ők, nincsenek tisztában azzal, milyen veszélyek elől menekülnek. Gyakran találkozom azzal a tévhittel, hogy a menekültek opportunisták, hogy azért jönnek, mert el akarják venni az európaiak munkáját. A valóság az, hogy nyolcvanöt százalékuk a hazájához közel él, olyan fejlődő országokban, mint Pakisztán, ahol több millió afgán honfitársam él, az ugandai menekülttáborokban pedig több mint egymillió dél-szudáni van. Vagy ott van Jordánia, Irak, Libanonban például minden hatodik ember szír menekült. Az emberek nem szabad akaratukból válnak menekültté, és a döntő többségük nem jön Európába. Tragikusnak tartom, hogy generációk nőttek fel úgy, nemcsak Szíriában, hanem a saját szülőföldemen, Afganisztánban is, hogy csak a háborút ismerik, soha más arcát nem látták a hazájuknak. Minden menekültnek, akivel csak beszéltem, az az álma, hogy hazatérhessen, tízből kilenc szír legszívesebben hazaköltözne, ha tehetné, ahogy az afgánok is. Soha nem felejtem el, amit egy menekülttől halottam. Azt mondta: „Még a mennyország sem az otthonom”. A menekültek végső elkeseredésükben hagyják el az otthonukat, azért hagynak hátra mindent, a gyökereiket, a barátaikat, a családjukat, mert nem élhetnek biztonságban a hazájukban. Ezért is van fontos szerepük az olyan könyveknek, mint az Ima a tengeren vagy Mohsin Hamidtől a Nyugati kijárat, illetve Dave Eggers regénye, Az elveszett fiú, mert megmutatják a menekültlét emberi oldalát, a számok mögött az egyéni sorsokat, veszteségeket, tragédiákat, melyekhez emberként sokkal könnyebben tudunk kötődni.
Nem tart attól, hogy az olvasókban, egyfajta elhárító mechanizmusként, az a benyomás alakulhat ki, hogy ezek a regények, éppen azért mert olyan élesen eltérnek a tévében látott képektől és egészen másféle érzéseket közvetítenek, csupán kitalált történetek, és a médiában látott, olvasott híradások jelentik a valóságot?
Az embereket a történetek érintik meg. Böngészhetjük a statisztikákat, nézhetjük a híreket, de ezek nincsenek hatással ránk. Megnézzük, elolvassuk, és éljük tovább az életünket. Ahhoz, hogy megértsünk valamit, először is érdekelnie kell minket, és ahhoz, hogy érdekeljen, éreznünk kell valamit. Nem is annyira intellektuális, mint emocionális értelemben. Ebben rejlik a történetek ereje. Nem mondom, hogy elegendő, ha történeteket mesélünk, de elengedhetetlen, mert a hírek, a számsorok, egy idő után érzéketlenné tesznek minket arra, hogy felfogjuk, milyen emberi tragédiák bújnak meg a híradások mögött. Akkor válhatunk empatikusabbá, ha megismerjük egy másik, számunkra idegen ember tapasztalatait, megértjük, hogyan kapcsolódik hozzánk az, amit átélt, ha érzéseket vált ki belőlünk a története, megindít, feldühít. A számok csak akkor hatnak ránk, ha megszemélyesítjük őket, és ebben rejlik a történetmesélés ereje. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy csak így nem változtathatjuk meg a menekültekről szóló párbeszédet, a politika terén is változásra van szükség, globális szinten kell összefognunk és olyan lépéseket kell tennünk törvényhozói szinten is, amelyek segítenek megoldani a helyzetet. Muszáj, hogy a probléma gyökerére találjunk megoldást, amihez elhatározás és politikai akarat szükségeltetik. És itt nemcsak a háborúkról van szó, hanem a globális felmelegedés miatt menekültté váló emberekről is. Az egész világnak osztoznia kell azoknak a fejlődő országoknak a terheiben, amelyek a polgárháborús országokkal szomszédosak és ahol menekültek milliói élnek táborokban.
A tengerbe fulladt kisfiú tragédiájáról novella és animáció készült
A hároméves korában meghalt Ajlan Kurdi a menekültválság egyik jelképe lett - ő volt az a szír menekült kisfiú, aki a Földközi-tengeren átkelve vesztette életét, és holttestét Törökországban mosta partra a víz. Fotója bejárta az egész világot, hatalmas vitákat gerjesztett, és ráirányította a...
A 2015-ben kirobbant menekültválság egyik emblematikus képe lett a szír kisfiú, Alan Kurdi holttestéről készült, megrázó fotó. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jószolgálati nagyköveteként rengeteg menekülttáborban járt az elmúlt években. Hogy látja, történt bármiféle változás a kisfiú halála óta eltelt három évben?
A dolgok rosszabbra fordultak, ha a halálozási arány felől nézzük a dolgot. Még mindig jönnek menekültek Európába, de jóval kisebb számban, a tavalyi adatokhoz képest mintegy negyven százalékkal kevesebben, de az utazás ettől nem lett kevésbé veszélyes, így bár kevesebben jönnek, nagyobb arányban halnak meg. Tavaly január és július között minden negyvenkettedik ember a tengerbe fulladt, idén viszont már minden tizennyolcadik menekült, idén augusztusig összesen ezerhatszázan. Az Ima a tengerent nem csupán azért írtam, hogy emléket állítsak azoknak, akik a tengerbe fúltak, azt akartam, hogy azoknak, akik a könyvemet olvassák, eszükbe jusson, mit éreztek, amikor annak idején meglátták azt a szívszorító fényképet Alan Kurdiról. Jusson eszükbe a felháborodás, amit hozzám hasonlóan ők is éreztek akkor, és nem csak a szír háború miatt, hanem mert emberek milliói kényszerülnek arra, hogy ilyen felfoghatatlan, kétségbeesett lépésre szánják el magukat. Hogy a családjuk életét kockára tegyék, minden megtakarításukat embercsempészeknek adják, akiknek egyáltalán nem számít az emberi élet, akik a kiszolgáltatottságból gazdagodnak meg, és aztán nekivágjanak ennek az életveszélyes átkelésnek, egy kiszámíthatatlan, bizonytalan jövő reményében. Ezt a kiszolgáltatottságot és kétségbeesést akartam bemutatni a könyvben. Azt, hogy ezek az emberek egyik rémálom elől menekülnek a másikba. És hogy az olvasók emlékezzenek rá: egy szempillantás alatt bárki menekültté válhat.
Szerző: Orosz Anna
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/3. számában jelent meg.
