Maja Lunde norvég írót-forgatókönyvírót elsősorban A méhek története című regénye alapján ismerik a magyar olvasók. A disztópiában három idősík váltakozik: az egyik szál 200 évvel korábbra kalauzol, a másik a jelent vizsgálja, a harmadik pedig 2090 körül a méhek nélküli világ ismertetésével egy cseppet sem pozitív, de annál potenciálisabb jövőképet tár elénk.
Lunde az ukrajnai háború kirobbanása után nem sokkal írt egy verset, melyet Patat Bence fordított magyarra. A verset most teljes terjedelmében a szerző engedélyével közöljük.
Maja Lunde: Kijivben
A legidősebb fiú kezében fegyver
Még csak tizennyolc éves
esetlenül
próbálgatja a puskát
Az apja megmutatja, hogyan kell
Pedig ő sem tudja jobban
Sokan állnak így
először
puskával a kezükben
a fiú meg az apja nincs egyedül
Oslóban
Brüsszelben
Bécsben
A puskákat hazaviszik
leteszik az asztalra
A kistestvérek kíváncsian figyelik
Hol fogunk enni, kérdezi a legkisebbik
Elteszem innen, mondja az apa
Ne, mondja az anya
maradjanak csak itt a fegyverek
Az a biztos, ha elöl vannak
mondja
pedig mindig is
pacifistának tartotta magát
És nincs egyedül
Stockholmban
Bernben
Párizsban
Aztán jön az első éjszaka
és az üvöltő vijjogás
újra meg újra
A család félálomban ugrik ki az ágyból
kabátot és cipőt kap fel
kirontanak az ajtón
egy ütemre futnak
a város többi lakója
halálosan fél és egyedül van
Londonban
Rómában
Lisszabonban
Mélyen a föld alatt összebújnak
A legnagyobbik a mobiljába
meg a szerelme szavaiba kapaszkodik
amíg el nem megy a net
Az anya azt mondja, menjünk
Az apa énekelni próbál
De az ének nem állítja meg a könnyeket
sem a fiaiéit
sem mindazokéit
akik egyedül sírnak
Prágában
Rigában
Vilniusban
A család előbotorkál
Éles a nap
Az utca egy kráter
Hazafutnak
ennivalót és útlevelet vesznek elő
sietve bepakolnak egy hátizsákba
ruhákat és ékszereket
fényképeket és leveleket
Igazából mit visz magával az ember
A lépcsőn a szomszédba botlanak
Én maradok, mondja
mint nagyon sokan mások
Gondterhelten, dühösen és egyedül
Tallinnban
Zágrábban
Koppenhágában
Némán állnak az állomás mellett
karok és lábak kibogozhatatlan halmaza
Mi öten, mondja az anya
miközben ölelik egymást
simogatják egymás haját és arcát
csókolgatják és szorítják egymást
nem engedik el
Együtt és végtelenül egyedül
Berlinben
Varsóban
Budapesten
Aztán az anya és a gyerekek elindulnak a vonat káosza felé
A legnagyobbik és az apa marad
Az anya utoljára megfordul
nézi, milyen parányiak
mindketten
a fiú meg az apja
De erősek
és nincsenek egyedül?
Nem, nincsenek egyedül
Kijivben
(Patat Bence fordítása)
