„Férjen meg a kánonban Jókai és Harry Potter”

Lázár Júlia költő-műfordító a blogján reagált arra a vitára, amelyet az utóbbi napokban Tóth Krisztinának a Könyves Magazinon megjelent válasza gerjesztett.

Nagyon röviden arról van szó, hogy a Tizenegyes rovatban, ahol minden megkérdezett ugyanazokra a kérdésekre válaszol, arra a felvetésre, hogy mit venne le a kötelezők listájáról, Tóth Krisztina Jókai Mór Aranyemberét mondta, amit a regény nőábrázolásával indokolt. Miután a magyar sajtó ezt felkapta, az internetes kommentelők egy része mérhetetlen mocskot zúdított Tóth Krisztinára, holott ő maga nem egy hatóság vagy egy intézmény, nem fogja egyetlen tollvonással kitörölni a NAT-ból Jókait, csak a véleményét mondta el.

Lázár Júlia bejegyzésében úgy vélte,

„valószínűleg nem arról kellene beszélni, legyen-e Jókai a magyar irodalmi kánon része (persze hogy legyen!), hanem arról, hogy az országunkban milyen ember alakítja át éppen a kánont és akarja – pusztán politikai megrendelésre – megváltoztatni az újabb generációk gondolkodását? Úgysem fog sikerülni. Annak viszont nyoma marad, ha erre nem reagál a teljes magyar tanár-, író-(kőfaragó- és balett-táncos) társadalom. Kollektív szégyen, hogy asszisztálunk az országunk fasizálódásához, a múlt átírásához, a hazugságokhoz. Szitkozódunk, öklözünk, megbélyegzünk, mert annyira frusztráltak vagyunk attól, hogy gazemberek egy csoportja határozza meg napról napra az életünket”.

A költő-műfordító szerint ezért nem tudunk egy évtizede arról beszélni, hogy valóban újra kellene gondolni az irodalmi kánont. Hozzáteszi, hogy valószínűleg nem szűkíteni, hanem tágítani kellene:

„Férjen meg benne Jókai és Harry Potter! Legyenek ajánlott, de ne kötelező olvasmányok! Tűnjön el a magyartanításból az érettségi kényszere! Szerettessük meg újra az olvasást, mert nem igaz, hogy nincsen rá igény. Csak embernek kellene tekinteni a kiskorúakat, és valódi érdeklődéssel fordulni feléjük. Tanulni tőlük, és ezzel lehetővé tenni, hogy bennük is érdeklődés ébredjen a mi tapasztalataink iránt. Kinevelni és megbecsülni egy olyan pedagógusgenerációt, ami képes megítélni, egy adott csoporttal együtt mit olvasson – jó eséllyel minden csoporttal mást –, megbízni a szaktudásában és a józan ítélőképességében. Véletlenül sem központilag előírni, hogy miről milyen szögben gondolkodjunk!”

A teljes bejegyzést ITT tudjátok elolvasni!