![Ferrante, Bomann és Aubert könyvei dolgozószobai titkokról, gyászról és a hétköznapokról [Könyvesblokk]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/3/33606/fe_1180_600_nevtelen_terv_71.png "könyvesblokk borítók")
"Miféle ember az, aki nem érez semmit?"Az Agathe szerzőjének új regényében Elisabeth Nordin a fia elvesztése után - a világon elsőként - fejleszt ki gyógyszert az elhúzódó gyászzavar kezelésére. Miközben a Callocain nevű tablettát az Aarhusi Egyetem kutatócsoportja tanulmányozza, Thorsten Gjeldsted pszichológiaprofesszornak az a gyanúja támad, hogy valaki megváltoztatta a teszteredményeket, hogy eltitkolja a pirula egyik nyugtalanító mellékhatását. A professzor nyomozásba kezd két végzős hallgatójával: Annával, aki maga is gyászol, és Shadival, akinek statisztikai ismeretei nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy kiderüljön az igazság, mielőtt forgalomba kerülne a Callocain.Mikortól számít kórosnak a gyász? Mi mindent vagyunk hajlandóak megtenni azért, hogy enyhüljön a veszteség okozta fájdalom? És vajon meddig merészkedhet ebben a folyamatban a gyógyszeripar? Anne Cathrine Bomann ezeket a kérdéseket feszegeti fordulatos új regényében, mely a veszteségről, a szeretetről és a tudomány felelősségéről szól.
Marie Aubert új regényében egy család egy hétvégéjének eseményeit követhetjük nyomon több különböző nézőpontból. Egy átlagosnak gondolt, boldognak mondott, középosztálybeli család - nyugodt jólét, békés hétköznapok, biztonságos rutinok. A családját elhagyni készülő apa, egy önazonosságát éppen elvesztő nővér vagy a barátnője ghostingolása miatt egyre jobban frusztrálódó kamasz lány azonban mintha nem passzolnának bele a klasszikus képbe. Amint a korábbi viszonyítási pontok kezdenek elmosódni, és a komfortzónáktól távol kerül, amit a szereplők tettek, tesznek vagy tenni készülnek, jogosan teszik fel maguknak a kérdést, hogy ha igazából nem ilyenek, akkor milyenek vagyunk?
A norvég író, Marie Aubert első regénye rövid kis könyv, mégis nagy kérdéseket boncol. Minimalista stílusban, sok párbeszéddel, minden felesleges sallangtól mentesen vezet be egy diszfunkcionális család, azon belül is elsősorban egy testvérpár történetébe. Egy hosszú hétvége, egy családi ünnep bemutatása és a beékelődő emlékszilánkok segítségével az idilli felszín mögött fortyogó indulatok, a gyűlölködéssel határos testvéri viszony ráksalátába, hajókázásba és a norvég fjordok szépségébe fojtva. A hét könyve a Felnőtt emberek, melyben a gyermektelenség és a felnőtté válás a legfontosabb kérdések.
Tovább olvasok
Elena Ferrante ezúttal dolgozószobájába hívja olvasóit. Kinyitja íróasztalának fiókjait, és felkínálja annak tartalmát: regénytöredékeket, leveleket, interjúkat. Elmondja, hogy miért a rejtőzködést választotta, kiadja levelezését a könyveit megfilmesítő rendezőkkel, beszél arról, hogy miért olyan nehéz tömör és hiteles válaszokat adni olvasók és újságírók kérdéseire, miért nem szereti az interjúkat. Megosztja gondolatait az alkotói munka örömteli és küzdelmes időszakairól, kiadatlan műveiről. Érinti a pszichoanalízis, a szülőváros, az otthon, az anyaság, a feminizmus, a gyerekkori emlékek, az irodalmi elődök, az ihlet és a képzelőerő kimeríthetetlen témáit. A kötet végén összegyűjtött interjúkban újságírók, irodalmárok és olvasók kérdéseire válaszol. A több mint húsz év írói hordalékából egy szenvedélyes író arcképe bomlik ki.
„Két évvel az előtt, hogy apám elköltözött volna hazulról, azt mondta anyámnak, hogy iszonyú csúnya vagyok.” Elena Ferrante új regényének első mondata többszörösen traumatikus a narrátor, a kamasz Giovanna számára, aki egyszerre küzd saját alakuló nőiségével és harcol azért, hogy megismerhesse a családja teljes történetét. Fájdalmas felismerés, amikor az ember elveszíti a bálványait, és ezt a megrázkódtatást Giovanna sem tudja megspórolni magának, hiszen – ahogy hamarosan ő is megtapasztalja – a felnőtté válás útja programszerű hazugságokkal van kikövezve. A felnőttek hazug élete a hét könyve.
