Ahogy mi is beszámoltunk róla több hírben is (ezeket a cikk végén találod), több szervezet, szerző és kiadó is tiltakozik a pedofilellenes törvény azon korlátozásai ellen, amiben a a szexuális kisebbségek ábrázolását is tiltják.
A rendelkezés szerint, az „E törvényben foglalt célok és gyermeki jogok biztosítása érdekében tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf, valamint olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg.”
A sokféleségünket hangsúlyozó, és ezért az elfogadást sürgető posztjában “Cikázós, érzelmes, darabos” módon Kollár Árpád az ő saját másságáról írt.
“Kisgyerekként a világot kerek egésznek láttam, amiben megvolt a helyem. Kiskamaszként már világosan éreztem, hogy valami nincs rendben. Más vagyok. Sokszor és sokan figyelmeztettek erre, hol durván, hol megvetőn. Csak mert nem voltam olyan, mint ők.
A létem, az ott létem számukra puszta provokáció. Más voltam, igen. Magyar. Voltam és vagyok.
A kilencvenes évek Szerbiája nekem egy nagy, szürke gomolyag. A megaláztatás helye. A szülőföldem. Nem találom magam benne és szorongok. Szorongok az utcán, szorongok a pénztárnál fizetéskor, szorongok az iskolaudvaron. Mert más vagyok. Miközben nem tudok és nem is akarok nem az lenni, aki vagyok. Az apám nyolcvanhétben halt meg. Agytumorban. Mit kaptam tőle? Azt, aki vagyok. Ezt az otthonos nyelvet, irodalmat, kultúrát. Ezt a világot, amire büszke vagyok. Az identitás nem döntés kérdése, hanem vállalás. Meg Irapuatót. A magyar válogatottat. Mert a foci nem csak foci. Az apámmal beszélgetek minden elveszetett meccs közben makacsul évtizedek óta. És vele örülök egyre többször a győzelmek után. Most sem a negyven éves férfi zokogott befelé a Puskásban a himnusz alatt, hanem a hétéves kisfiú. Ezért vittem magammal a fiamat. Így beszélget tudtán kívül a nagyapjával ő is, akit sosem láthatott. Ez az ő keresztje. Majd megérti.
Más. Magyarországon hamar rájöttem, hogy itt is más vagyok. Kezdetben bántott, aztán megszoktam. Befogadott, aki befogadott. Vannak, még mindig vannak, és újra vannak, akik gyűlölnek, mert határon túli vagyok. (Mi az, hogy túli?) De már nem érdekel.
Más. A húgom sérült aggyal született. Más mint a többi. Többszörösen más. Ezt már kisgyerekként is tudtam. Emlékszem a szavakra, a gesztusokra, a pillantásokra. Emlékszem a bélyegre, amit a kisvárosi környezet a homlokunkra nyomott.
Mert ő olyan. Tudod. Hibás. Emlékszem az embertelenségre. A magukat többnek, jobbnak gondoló sötétek gőgjére. Az elutasításra. A megaláztatásra. Anyám arcára mindeközben.
Egy jobb, egy befogadóbb világban nekik is könyebb lett volna. Még most is könnyebb lehetne.
Más. Apám (a második) családja sosem fogadta el igazán, hogy mi lettünk neki a húgommal. Hogy készen kapott minket. Kemény, falusi törvény, a vér törvénye. A szemükben sosem lehettünk igazi család. Még ha apám vállalt is minket, még ha ő nevelt is föl minket. Becsülettel. A család. Szeretek családban élni. Öt gyerek. Egyszer csak megtörtént velem és ez lett életem legnagyobb kalandja. Mert családban élni jó. Nagyon jó. Apának lenni a legeslegjobb.
Más. Sosem értettem, miért bélyegzik meg azt, aki más. Kisebbségből többségbe kerülve sem felejthetem, milyen érzés. Vannak barátaim, rokonaim, ismerőseim, akik utálják az úgynevezett másságot. Az úgynevezett melegeket. Nem értem őket, de megpróbálom nekik elmondani, milyen másnak lenni. Milyen, ha azért bántanak, amilyen vagy. Hátha megértenek belőlem valamit. Mert nem akarom, hogy mások rosszul érezzék magukat. Mert a homoszexualitás nem választás kérdése. Nem lehet nem beszélni róla. Nem szabad a szőnyeg alá söpörni, a gyerekek elől elrejteni. Mert van. Mert természetes, hogy van. És nem attól van, hogy megmutatják vagy beszélnek róla.
A gyereknek a maga életkorához mérten meg kell ismernie a világot. Annak pedig, aki érzi, hogy más, beszélnie kell az érzéseiről. Nem. A család nem ettől lesz gyengébb, hanem a hazugságtól, a képmutatástól.
Íróként és apaként felelősen nem tudok mást mondani. Csak azt, hogy hajrá magyarok! A család az család.”
Az elmúlt napokban többen tiltakoztak a törvénymódosítás homofób korlátozásai ellen. Péterfy Gergely írt arról, hogy a Kitömött barbár című könyvéről ezentúl nem lehet beszélni az iskolákban. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése pedig a törvény felülvizsgálatát kérte, mivel az a művészi- és szólásszabadság, a könyvkiadás és -terjesztés korlátozásának feltételeit teremti meg (mi ebben az összeállításban szedtük össze, melyek azok a könyvek, amelyek például áldozatul eshetnek a törvénynek). Nyáry Krisztián egy Facebook-posztban foglalta össze a főbb problémákat. Csütörtökön a magyar gyerekirodalom képviselői, több mint kétszáz író, költő, illusztrátor, kiadó közös nyilatkozatban tiltakozik a kedden elfogadott pedofilellenes törvény azon korlátozásai ellen, amelyben a szexuális kisebbségek ábrázolását is tiltják.
