KÖLCSEY-GYURKÓ Sàra: Nyugalom szigete
Mint amikor puha talpú papucsban lépdelek, kínai papucsban a vágott nád között. Óvatosan haladok – gázlómadár – papucsom hegyével érintem először a süppedős talajt. A lábujjakkal tapogatom a habkönnyű műanyagon át a törmeléknádat, keresem az éles nádvégek közét, a semmit. Csúsztatom a talpam a sárban – vékony jégen is járhatnék akár –, a súlyt csak lassan, nagyon lassan helyezem a talp párnáira. Akkor lépek újra, ha érzem, hogy nem szúr fel a nád a papucson keresztül, akár egy olajbogyót. Törik a nád, ha száraz, élesre törik a töve, ha vágják. Mint ha puha talpú papucsban, úgy haladok ezen a napon is végig. Nem rohanok, nem is tudnék.
Kiesnek a kezemből a dolgok. Reggel eltörtem a halványzöld tálkát. Nem a barnát, nem a fehéret, a zöldet. Mintha játékkockák szóródtak volna szét a szobában, a tálka csörömpölve hullott darabokra, a hang, az a jellegzetes kockahang pedig még sokáig ott maradt a levegőben. A hőálló anyag kökény formájú lyukat ütött a laminált padlón, valamivel kisebbet, mint egy kökénymag. Szerettem azt a tálkát, nem tudom, miért. Semmi különös, abból mártogattam reggelenként az olívát gyökérkenyérrel. Csak ezt a keserű, fényes falatot tudom lenyelni ébredés után. A szivacsos kenyérről a tálka peremére csöppent az olaj, végigcsorgott a szélén. Mostanában kiesnek kezemből a dolgok. Nem számoltam az olajjal, és nem értem, a tálka domború pereme hogyan üthette át a padlót.
Mostanában intenzíven álmodok, természetellenes dolgokat, akár ha erős testszagban forgolódnék. Szeretem a repesztett mázú edényeket, a holtág vizét a kertünk végében, ami nem mozdul, az iszapszagot, a finom undort. Szeretek halottakkal álmodni, de az ágyból sosem viszem magammal őket. Nem gondolok rájuk, csak könnyebb lesz a napom tőlük és sokkal vidámabb.
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a Margó Irodalmi Fesztivállal és a Könyves Magazinnal KÉPALÁ címmel nyílt irodalmi pályázatot hirdetett a 38. Magyar Sajtófotó Kiállításhoz kapcsolódóan. A pályázat szakmai partnere a Petőfi Irodalmi Múzeum volt. A beérkezett pályaműveket itt lehet olvasni.
Tíz felkért szerző rövid prózát írt az exponáláskor lezárt történetekből: Falcsik Mari, Kollár Árpád, Lackfi János, László Noémi, Sajó László, Solymosi Bálint, Szilasi László, Terék Anna, Vörös István, Zalán Tibor.
Máskor is álmodtam hülyeségeket. Dolgozik a testem. Az ötlábú tehenet a Siva templomra vezető utcán láttunk Indiában. Öregasszony koldult vele a benzingőzben, papírpohárral, csengettyűvel. Madzagon vezette az erősen tolakodó motorosok között. Vagy kenderkötélen, nem emlékszem. Az ötödik láb a lapockából meredt fölfelé, ahol a nyak és a hát találkozik, ott, ahol a bikáknál a púp szokott lenni. Kacska volt az az ötödik láb, térdben megtört, akár a szvasztika szára. Vagy a Man-sziget címerpajzsán az a három levágott láb, ami a középpontból tör elő. Szeretem a man-szigeti macskákat is, csípőjük romos nyúlszerűségét, a megtorpanást, mintha éppen mindig lekuporodnának. A lifegő patában azért van valami. Kiabáltam a gyerekeknek, hagyják az árusokat, de maradtak inkább a zenélő karóráknál. Kicsit követtem a tehenet a tömegben, lassan, mintha éles nád között járkálnék. Ha lecsukom a szemem, azt az erőtlenséget most is sikerül fölidézni.
Kiesnek a kezemből a dolgok. Nem a zöld tálkáról van szó, talán az alhas finoman remegő hájrétegéről.
Az este valami rágta a tetőtér szigetelését, rohangászott, bevackolta magát az ablaktokba. Ököllel dübörögtem a gipszkartonon, sokáig. Néhány taktusnyi csend, aztán újrakezdte. Végül csak kirágta magát a hülyéje, alázuhant a laminált padlóra. Erre léptem be fürdőből. A nappali közepéről a kartotékszekrény alá futott. Vánszorgott inkább. Van olyan, hogy lassan futott, nagyon lassan? Kinyitottam a teraszajtókat, hideg levegő tört be, sokkal hidegebb, mint amit szerettem volna. A piros söprűvel kiterelem a sötétségbe, nem hiszem, hogy megérte a hajnalt. A macskák elfoglalták a kertet. Itt pockolnak most is az erdőfoltunk mögött, a nádasnál. Mióta nincs erőm elzavarni őket, a madarak is ritkábban jönnek a meztelen fákra. Később föltéptem a teraszajtót, utána vágtam a kétliteres flakont. Harmada még megvan, a kupak jól zárt, nem fröccsent a fűbe belőle. Megnyomtam, két oldalról, szorítottam ki a levegőt, a bor habozva futott ki a széles lyukon. Visszaengedtem inkább, hadd ecetesedjen meg minél előbb.
Hiába foglalták el a macskák a kertet, ma reggel rigót találtam az ajtó előtt. Lába derékszögben állt el a testtől, mintha csak tornagyakorlat közben merevedett volna meg. A hálószoba ablakára rálátnak a madarak a körtefáról. Nem hallottam, de szeretném, ha az albaknak repült volna neki és nem egy macska tette volna a küszöb elé. A rigó nyitott szemét narancssárga karikák övezték. Nem néztem még bele halott madárszembe ilyen közelről. A mamámnál láttam gyerekkoromban néhány tyúkot a hátsó udvarban, de nem emlékszem a tekintetükre. Csak a félig átvágott nyakakról lecsüngő fejekre, olyanok voltak, akár az az ötödik láb, meg a forrázott toll hánytató szagára. A tyúkok szemét halvány bőr fedte, a rigóknak nincsen szemhéjuk, gondoltam, miközben a fénylő rigószemet néztem, mely ablakként tükrözte vissza a körülötte lévő világot. Az üvegen szabad szemmel nem láttam semmit, pedig egy ütközés, mely megszakítja a nyakcsigolyák láncát, nyomot hagyna rajta. Ha nem is repeszti meg, de legalább a tollazat finom púdere jelzi a becsapódás helyét.
A forrázott toll szaga sült almára emlékeztet. A sült alma szaga forrázott tollra.
Még hűvösek a reggelek. Álltam az ajtó előtt, kezemben a rigóval, és elhittem, hogy ezt a rigót, éppen ezt a lábánál fogva már belelógattam a lobogó vízbe. A hőtől a szemgolyóban lévő fehérje azonnal kicsapódott, az átfőtt toll könnyen elvált a bőrtől. Az evezőtollakat egyenként húzgáltam ki, a mellhúst hüvelyk- és mutatóujjammal téptem, sok helyen a bőrt is fölszakítottam. A tollakat pincettával tokoztam ki, ahogyan kell. Az apró madárfejet egy kenyérvágó késsel a nyak alsó harmadánál lenyiszáltam. A ruganyos nyak nehezen vált el a testtől, teljes súlyommal rá kellett nehezednem a kés tompább felére. A szárnyak végét is lenyestem. A tollpihék maradványait a gáztűzhely legkisebb rózsáján pörköltem meg. Miközben forgattam a csupasz testet, a bal combnál a bőr odaragadt a forró fémhez, és megemelte a gázrózsa kupakját. A felsebzett bőr felszínét bedörzsöltem durva só és frissen őrült bors keverékével, majd olívával bemasszíroztam. A combot alufóliába csomagoltam, téptem mellé kakukkfűágat, pedig a rozmaringot jobban szeretem. A testet százhatvan fokon puhára pároltam, közben néhányszor kibontottam, a combot megszurkáltam. A fólia megszakadt, kifolyt a rácsra a húslé. A tányért meglocsoltam olívával, meghintettem durva sóval, megpöttyöztem balzsamecettel.
Intenzíven álmodok mostanában, mintha más testszagában forgolódnék egész éjjel. Hiába a hűvös reggeli tánc, a kecses mozdulatok, hiába haladtam óvatosan a víz felé a rigó derékszögű tetemével. A papucsom – bebújós papucs – megtelt meleg vérrel, átdöfte talpam a nád nyílhegye. Milyen lehet a tüdőlövés? Ha habzó vér kiszorítja a levegőt a tüdő flakonjából? Visszafelé elfelejtettem erősebb nádszálakat hozni a paradicsomnak. Kacsolni kell, kötözni, bokrosodnak a vadhajtások. Inkább úgy döntöttem, mintha puha talpú papucsban, most már úgy haladok ezen a napon is végig. Ha magamon összekulcsolom a kezem és becsukom a szemem, hallom a rigó tompa puffanását.
A 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás 2020. november 15-ig látogatható a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.
