A család tulajdonában megőrződött Hymnust 1944-ben helyezte letétbe a nemzeti könyvtárnál a költő oldalági leszármazottja, László Magda. A második világháborút követően a könyvtár tudatosan törekedett a hagyaték megszerzésére, így került két jelentős kézirategység: a versek tisztázata, 123 lapnyi szöveg, majd 22 lapnyi verskézirat az OSZK birtokába. Kölcsey nem füzetekben rögzítette a verseit, mint például Petőfi, hanem önálló lapokon, jellemzően bifóliókon. Ennek ellenére a kéziratcsomagok rendjét a szakemberek meg tudták állapítani, így a könyvtár az eredeti sorrendben őrzi őket.
Január 22. a magyar kultúra napja annak emlékére, hogy ekkor tisztázta le Kölcsey a Hymnus, a magyar nép zivataros századaiból című költeményének szövegét - ennek idén 200 éve. A vers ugyanakkor egészen sokáig nem vált a magyarok hivatalos himnuszává. Mit énekeltünk előtte? Hogyan használták a Hymnust politikai célokra? És mi a közös a cseh, a lengyel és a magyar himnuszban? Érdekességeket gyűjtöttünk össze az évfordulóra.
A két autográf kéziratcsomag a legautentikusabb része a Kölcsey-verskorpusznak, egyben a legnagyobb fennmaradt szövegegység is, a költő verseinek modern kiadásait elkészítő irodalomtörténészek alapvetően erre támaszkodhattak. A csaknem százhatvan ismert Kölcsey-versből a nemzeti bibliotéka száztizenöt kéziratot őriz, amelyeket az OSZK munkatársai digitalizáltak. Ez a digitalizált Kölcsey-fond immár mindenki által szabadon elérhető és letölthető ezen az oldalon. E publikálással nyitja meg a könyvtár a Copia oldal egy újabb gyűjteményét Művek címmel, amelyben a nemzeti könyvtár Kézirattárában őrzött klasszikus szerzők autográf műveit, kitüntetetten a verseket, majd a tanulmányokat, az esszéket és a beszédeket adja közre.
A közvetlenül hozzáférhetővé tett szövegek egyrészt a Kölcsey-oeuvre kiemelkedő darabjai, a Hymnus mellett olyan kiemelkedő történeti versek, mint a Zrínyi éneke (Zrínyi dala), Zrínyi második éneke, Fejdelmünk, hajh… (Rákóczi, hajh…); a családjának eredetére és történetére reflektáló szubjektív-történeti vers, a Kölcsey, másrészt a személyes, szubjektív versek (Hév naptól…, Csolnakon), illetve a nagyközönség körében szinte teljesen ismeretlen, meglepő darabok, mint például az Ifj. B. Vécsey Miklós Szathmármegye főispáni helytartójának beiktatására című epigramma latinul, vagy Kölcsey fordításai, mégpedig magyarról németre (Szemere Pál versei: Himfy, A boldog pár).
Az anyag különlegessége, hogy az irodalomtörténet előtt egy eddig ismeretlen Kölcsey-versszöveg is hozzáférhetővé válik. Földesi Ferenc filológus,
a Kézirattár vezetője a kéziratok vizsgálata és ellenőrzése során felfedezett egy Kölcseytől származó autográf szöveget,
amelyet a költő igyekezett átírással olvashatatlanná tenni. Első olvasatra úgy tűnik, hogy a verskezdemény Kölcsey Dobozi című versének tematikus, motivikus gyökere, Berényi címmel. Az OSZK dolgozott a vers szövegének teljes kibontásán és az életműben való elhelyezésén - itt találod.
A Copia a verseken felül a könyvtár kézirattárában őrzött Kölcsey-leveleket is megosztja az érdeklődőkkel. A huszonkét fennmaradt küldemény olyan történelmi nagyságok számára íródott többek között, mint Eötvös József, Szemere Pál, Szalay László, Heckenast Gusztáv, Kossuth Lajos.
Az OSZK digitális szolgáltatása, akárcsak a 2021-ben közzétett Babits-levelek esetében, nem egyszerűen hozzáférhetőséget biztosít a nagyközönség, valamint az irodalomtörténész kutatók számára az ereklyeértékű kéziratokhoz, hanem a nemzeti kultúra pótolhatatlan kincseinek megőrzését is szolgálja. Régi kézirataink nem elhanyagolható hányadát a házilag készült tinták összetétele miatt a tintamarás veszélye fenyegeti. A vasgallusz tartalmú, erősen savas és fémionokat is tartalmazó tinták reakcióba lépnek a cellulózzal, és a savasság mértéke, valamint egyéb körülmények arányában elindul egy marási folyamat, amelynek akár a kézzel írt szöveg megsemmisülése is lehet a végeredménye.
Ennek a veszélynek leglátványosabb manifesztálódása éppen Kölcseynél és éppen nemzeti himnuszunk kéziratán látható. A második lap égésnek tűnő sérülése ténylegesen tintamarás. Valamikor a 19. században, hosszú lappangása idején
olyan tinta - és olyan töménységben - ömlött a lapra, amely néhány évtized alatt teljesen megsemmisítette a papír érintett részét.
Több évszázados irataink megőrzése érdekében a nemzeti könyvtárnak elemi kötelessége ezeket optimális körülmények között tárolni és elsődlegesen a fényhatásoktól megóvni. Digitális tartalomszolgáltatásunk, a Copia-oldal ezért bír nagy jelentőséggel, minden érdeklődő hozzáfér kiváló felbontásban a kéziratokhoz, anélkül, hogy ezeket a raktárak mélyéről elő kellene venni.
