A 2016-ban elhunyt Kertész Imre Sorstalanság című regénye 1975-ben jelent meg. A kötet a széleskörű ismertségen túl 2002-ben az irodalmi Nobel-díjig juttatta az írót. A Die Welt német napilap egyik új cikkében Kertész 1990-ben megjelent Kaddis a meg nem született gyermekért című kötetéről ír.
A holokauszttúlélő Kertész Imre a Kaddis a meg nem született gyermekért című művével a 20. század egyik legjelentősebb regényét írta meg
– kezdődik a cikk.
A Die Welt szerint a könyv nagyszerűsége és megrázó ereje abban rejlik, hogy a koncentrációs táborról csak radikális tagadással lehet beszélni. A mű arról szól, hogy a főszereplő arra a felismerésre jut, hogy nem akar gyermeket nemzeni egy olyan világba, ahol a holokauszt megtörténhetett. A narrátor – akárcsak a szerző – túlélte az auschwitzi-birkenaui haláltábort, és – akárcsak a szerző – egy feltűnés nélküli életet él fordítóként a kommunista Magyarországon.
A monológ a nem létező gyermekhez szól
A cikk folytatása szerint a narrátor 1945 után még egy ideig reménykedhetett abban, hogy Auschwitz árnyéka nélkül létezhet, családot alapíthat, és úgy élhet, mint mások. De aztán – az íróhoz hasonlóan – beletörődik „sorstalan sorsába”. Az író nem az olvasókhoz szól a narrátor szemszögéből: a hosszú monológban végig használt „te” nem a holokausztnak áldozatul esett milliókhoz, hanem ahhoz a gyermekhez szól, akinek nemzésére a narrátor nem hajlandó.
A kaddis a zsidó halotti ima, amelyet a legidősebb fiú mond a sírnál. A cikk szerint
Kertész megfordítja a rituálét: itt az apa siratja a gyermeket.
Hozzáteszik, hogy a szerző felismerte: a haláltáborban zajló eseményeket már nem lehet szavakkal elmesélni; az áldozatok és az elkövetők, a színek és a szagok, a bűncselekmények és a hőstettek a valós események tükrében irodalomként giccsé válnak.
(Die Welt)
Nyitókép: Wikipedia
