Meghalt Kertész Imre

Meghalt Kertész Imre

.konyvesblog. | 2016. március 31. |
kertesz85-5876.jpg

 Fotó: Valuska Gábor

Életének 86. évében elhunyt Magyarország első, és eddig egyetlen Nobel-díjasa, Kertész Imre. 

Kertész 1929-ben született Budapesten. Tizennégy éves volt, amikor a főváros környéki csendőrpuccs következményeképpen Auschwitzba deportálták.

„A csendőr se okozott végül nagyobb kellemetlenséget. Először megrémültem tőle kissé: épp a fejem fölött, a bal oldali ablaknyílásban bukkant fel nagy hirtelen az arca, s még be is világított hozzánk a zseblámpájával, az első nap estéjén, vagy inkább az éjszakáján már, megint egy hosszabb veszteglésünk alatt. De hamar kitűnt, jó szándék hozta: – Emberek – ezt a hírt jött csak tudatni –, a magyar határhoz érkeztetek! – Egy felhívást, mondhatni kérelmet kívánt ez alkalomból intézni hozzánk. Az volt az óhaja, hogy amennyiben bármelyőnknél még netalán pénz vagy egyéb érték maradt volna, úgy azt adjuk át őnéki. – Ahová ti mentek – vélekedett ugyanis –, ott többé már nem lesz szükségetek értékekre.” (Kertész Imre: Sorstalanság)

Több koncentrációs táborban is fogva tartották, majd a lágerek felszabadítása után, 1945-ben hazatért Magyarországra. Miután leérettségizett, egy ideig újságíróként dolgozott, például a Világosság és az Esti Budapest című lapoknál, majd fizikai munkásnak állt.

1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító, mások mellett Elias Canetti, Sigmund Freud, Hugo von Hoffmannstahl, Friedrich Nietzsche, Joseph Roth, Arthur Schnitzler, Ludwig Wittgenstein írásait ültette át magyarra. Pályakezdőként színpadi darabot is írt: Csacsifogat című vígjátékát a Fővárosi Kis Színpad mutatta be 1959-ben.

kertesz_imre_iro_tart_dedikalassal_egybekotott_felolvasoestet_2007_december_5-en_a_nemzeti_szinhazban_abbol_az_alkalombol_hogy_ot_eve_vette_at_az_irodalmi_nobel-dijat_foto_kollanyi_peter_mti.jpgKertész Imre író tart dedikálással egybekötött felolvasóestet 2007. december 5-én a Nemzeti Színházban abból az alkalomból hogy öt éve vette át az irodalmi Nobel-díjat.Fotó: Kollányi Péter / MTI

 

Az íráshoz való viszonyát, különösen, ami a kezdeti éveket illeti, jól jellemzik azok a szavak, melyek Stockholmban, a Nobel-díj átvételekor hangzottak el: 

„Nem célszerűségből kezdtem írni, és amit írtam, senkinek sem szólt. Ha írásomnak volt valami megfogalmazható célja, akkor ez a tárgyhoz való formai és nyelvi hűségből állt, semmi másból. Fontos volt ezt tisztázni az államilag irányított meg az úgynevezett elkötelezett irodalom nevetséges, de szomorú korszakában.”

Akkor és ott azt mondta, hogy az 1956-os forradalom leverése után elsősorban nyelvi megfontolások alapján döntött úgy, hogy nem hagyja el az országot: 

Ezúttal tehát nem gyerekként, hanem felnőtt fejjel figyelhettem meg, hogyan működik egy diktatúra. Láttam, hogyan tagadtatják meg egy néppel az eszményeit, láttam az alkalmazkodás kezdeti, óvatos taglejtéseit, megértettem, hogy a remény a gonosz instrumentuma, s hogy a kanti kategorikus imperatívusz, az etikum, az önfenntartás hajlékony szolgálóleánya csupán.

Kertész szerint az ember a saját szövegei szerkesztésével válik igazi íróvá. Első regényén, a Sorstalanságon 13 évig dolgozott, és végül 46 éves korában, 1975-ben jelentette meg. Azért csak akkor, mert 1973-ban a kéziratot visszadobta a Magvető azzal, hogy „élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült”, és az nem „válik az olvasó számára megrendítő élménnyé”. A kötet végül 1975-ben a Szépirodalmi Kiadó adta ki. A könyv ötlete amúgy már a hazatérést követően körvonalazódott benne, és ahogy azt egy helyen is írja, végül egy Wagner-bemutatón, A walkür hallgatása közben vált véglegessé. Úgy érezte, a kultúra megfelelő terep lehet, hogy szembenézzen a traumával.

Köves Gyuri története már megjelenése évében nagy visszhangot váltott ki, ám a kritika csak a nyolcvanas-kilencvenes évektől kezelte a helyén. A regény a külföldi kritikusokat is megnyerte, többek közt hindi és arab nyelvre is lefordították. Koltai Lajos 2005-ben forgatott filmet belőle, a forgatókönyvet maga Kertész írta.  

Az ember elkezdi olvasni a Sorstalanságot, és olyan radikális szemlélettel találkozik, ami ritka az irodalomban, mondta 2015 decemberében a Müpa Literárium-sorozatának Kertész-estjén Spiró György.

"Bár épp oly ártatlanul indul, mint az összes többi regény, ő rögtön az elején megérezte benne a mindent és mindenkit érintő, minden irányba ható gúnyt. Hogy miről ír valaki egy ilyen könyvet, az Spiró számára másodlagos, a lényeg, hogy irodalomként hogyan van megcsinálva: gúnyos és radikális egyszerre."

A Sorstalansággal elkezdett trilógia második része, a Kudarc 1988-ban jelent meg a harmadik, a Kaddis a meg nem született gyermekért pedig két évvel később követte. (A trilógia előtt Kertész 1977-ben publikálta A nyomkeresőt, amelyben két kisregényt tett közzé.) 1992-ben megjelent a Gályanapló című naplóregény, ami Kertész harminc év alatt összegyűlt feljegyzéseiből áll.

„Mindannak, ami számomra oly fontos, egyidejűleg át tudom érezni a jelentéktelenségét is.”

Kertész első magyar íróként 2002-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat - a Svéd Királyi Akadémia indoklása szerint munkássága

„az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”.

A díj átvétele után több mint tíz évvel a német Dei Zeitnek úgy nyilatkozott, a Nobel megsemmisítette:

„Minden komolyan vehető Nobel-díjassal hasonló történik. Camus is úgy érezte a Nobel-díj után, hogy megsemmisült."

2003-ban megjelent a Felszámolás, melynek beszédes nevű főhőse, egy Keserű nevű irodalmi szerkesztő kutat öngyilkosságot elkövetett barátja regénye után, majd 2006-ban jött a K. dosszié, a regényes párbeszéd Kertész életéről. A Mentés másként című kötete a 2001-2003 között írt naplóját tartalmazza, azokból az évekből, amikor eldöntötte, hogy Budapestről Berlinbe helyezi át a székhelyét, és amikor hirtelen az egész irodalmi világ az ő munkásságára kezdett el koncentrálni. Ebben a következőket írja:

„2002. október 12. Valahogyan interpretálni a Nobel-díjat. Azt hiszem, a Svéd Akadémia döntése nagy bátorságról tanúskodik. Azért kaptad, mert… az indoklás lényegtelen. Egy művelt, kifogástalan képességű, magányos, hazátlan es védtelen író kapta, aki semmiféle „hivatalos” támogatásban nem részesült, nincs lobbyja, nem tud angolul, es igen sötéten látja a világot. De látja. Az Akadémia törékeny értékek mellett szavazott, és megdöbbentő az egyöntetű szeretet, amellyel döntését fogadták. – Én magam még nem fogtam fel semmit sem. Két napja interjúkat adok csak; úgy viselkedem, mintha mindig ezt tettem volna. De valahogy távol-, s kívül állok az egészen, igazi „valaki más”- élmény.”

A végső kocsma című kötete 2014-ben jelent meg magyarul: a 2001 és 2009 között írt naplófeljegyzések és szépirodalmi vázlatok, töredékek egy megíratlan, és talán meg sem írható regénynek a különös és fájó történetét idézik meg. (Olvass bele ITT.)

Kertész számára Auschwitz nem személyes anekdoták helyszíne, hanem a civilizációban keletkezett törés terepe. A holokauszt óta már semmi nem lehet ugyanolyan többé, Auschwitz „ott van mindenhol.”  

„Semmire sem születünk, de ha sikerül elég soká életben maradnunk, végül nem kerülhetjük el, hogy valamivé ne váljunk…”

– írta Kertész a K. dossziéban. Ő sem kerülhette el.