"Úgyis mindig örök kamasz marad" [Forgách András 70]

"Állítólag ma hetvenéves, de ez csak a konvencionális matek lineáris vicce, nem abban a leverő értelemben, ahogy a seggnyaló szülinapi köszöntések szoktak hüledezni, hogy az ünnepelt delikvens nyugodtan letagadhatna négy hónapot, hanem abban a másik, eredetiben: hogy bármennyit is mutat a számláló, úgyis mindig örök kamasz marad" - írja a Nyugati tér blogon Németh Gábor a ma hetvenedik születésnapját ünneplő Forgách Andrásról, akit nehéz egyetlen műfaji kategóriába besorolni, hiszen ahogy a szülinapi köszöntő is megjegyzi:

"Regényt, darabot, novellát, filmet ír, fordít, rendez, rajzol és fényképez, titokban szerintem kőfaragó és balett-táncos is, de hogy szimbolán is tűrhetően játszik, az egészen bizonyos (...)

Forgách András Budapesten született 1952-ben, tanulmányait az ELTE-n, történelem–filozófia szakon végezte. Később dramaturgként dolgozott, fordított is sokat, tanított az SZFE-n, első regénye 1999-ben jelent meg (Aki nincs). 2007 a Zehuze éve volt ("Apám remek mesélő volt, csodálatos történetei voltak a gyerekkoráról, az illegális munkájáról, szerelmeiről, amire ebből emlékeztem, belekerült a Zehuzéba" - mondta korábbi interjúnkban), 2013-ban pedig megjelent a 12 nő voltam. "A legtöbb novella esetében adott egy női hang, amely látszólag összeszedett és racionális módon irányítja az életét, sokszor valamilyen elfojtott traumával vagy konfliktussal a háttérben, amikor találkozik valakivel, legtöbb esetben a Férfival, akinek hatására feladja az addigi életét, átengedve magát az addig nem tapasztalt szenvedélynek. Ám ezen önfeledtség következtében a „hősnő" vagy magára marad (például Giagia, Alekszej című fejezetekben), vagy nem teljesen világos, pozitív vagy negatív irányba fordul-e a sorsa (például A madárkülsejű kutya, aki szereti a hazáját, Habfürdő)" - írtuk kritikánkban a könyvről, amelyet 2013-ban amúgy a legszebb borítójú kötetnek választottak az olvasók.

Igazi hazai és nemzetközi sikert aratott 2015-ös Élő kötet nem marad című könyve, amely nem más, mint a saját, eltitkolt családtörténetével szembenéző fiú története (ITT írtunk róla). Édesanyja, Avi-Shaul Bruria Pápainé néven a titkosszolgálat munkatársa volt, miután beszervezték férje, a Pápaiként dolgozó Forgács Marcell helyére. Az író nem ismerte szüleinek titkos életét, csak azután szembesült azzal, hogy sok mindent nem tudott róluk, miután kikérte az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából az aktáikat. "Mindent el tudok fogadni, mindent meg tudok érteni, és nem az én dolgom, hogy megbocsássak. A rajongásig szerettem és szeretem édesanyámat, apám inkább afféle játszópajtás lett az évek során, aztán szinte a gyerekem, amikor megbetegedett, előttünk nem volt igazi apai tekintélye soha" - mondta interjúnkban az író. A regénynek pár évvel az eredeti megjelenés után elkészült a bővített kiadása is. A kötet után azóta is nagy az érdeklődés: idén tavasszal írtunk róla, hogy jelölték a Monnet-díjra - hogy ki kapja az elismerést, az majd novemberben derül ki.

Nyitókép: Valuska Gábor