Tizenkét nő és egyetlen férfi

.konyvesblog. | 2014. január 06. |

Forgách András: 12 nő voltam

Libri Könyvkiadó, 2013, 232 oldal, 2967 HUF

Férfiként női hangon írni – nem számít újdonságnak a kortárs magyar prózában (a két név, amelyik azonnal beugorhat, rögtön a legnagyobbaké: Esterházy Csokonai Lilije és Parti Nagy Sárbogárdi Jolánja). Forgách András női álnéven megjelentett írásai, és az ezekből szerkesztett, már saját neve alatt futó novellafüzér/regény tehát jelentős hagyományba illeszkedik. A hasonló műveknél felvetődik a kérdés, hogy az adott mű mit tart a „női irodalom" esszenciájának: a nőiségről, a női mivoltról kíván mondani valamit, vagy női látószögből kíván megvilágítani egy-egy problémát, egy-egy léthelyzetet. Forgách András műve véleményem szerint a kettő szintézisére törekszik egyedi módon, ám a kísérlet mégsem mondható maradéktalanul sikeresnek.

Forgách András sokoldalú szerző, neve ismert mind irodalmi, mind színházi, mind filmes berkekben. Szépirodalmi munkái közül műfordításai (Shakespeare, Kleist, Tennessee Williams), esszékötetei (Valami Figaro-féle alak, Gonosz siker), és regényei is (Aki nincs, Zehuze) ismertek. A most megjelent novellafüzérhez leginkább legutóbbi regénye, a 2007-es Zehuze kapcsolódik tematikusan, ez tekinthető egyfajta előfutárának. A 12 nő voltam írásai közül néhány már megjelent különböző női álneveken (András Hanna, Orsós Viola, Házi Eszter), antológiákban és folyóiratokban egyaránt.

A kötet, ahogy az a címből is sejthető, tizenkét novellát foglal magába. Első ránézésre tehát egy novellafüzér, amelyet talán a tematika kapcsol össze, közelebbről szemügyre véve azonban ez is kérdésessé válik. Ha a tematika szintjén vizsgáljuk, nyilvánvalónak tűnik ez a kapocs: a kötet E/1. személy megszólalói az egyes novellák cselekményeire nagyon hasonlóan reagálnak. Mint ahogyan a szövegek stílusa is azonos eljárásokon alapszik, az egyes novellák beszédmódja között nincs számottevő különbség, és leginkább a monológ műfajához kapcsolhatóak. A legtöbb novella esetében adott egy női hang, amely látszólag összeszedett és racionális módon irányítja az életét, sokszor valamilyen elfojtott traumával vagy konfliktussal a háttérben, amikor találkozik valakivel, legtöbb esetben a Férfival, akinek hatására feladja az addigi életét, átengedve magát az addig nem tapasztalt szenvedélynek. Ám ezen önfeledtség következtében a „hősnő" vagy magára marad (például Giagia, Alekszej című fejezetekben), vagy nem teljesen világos, pozitív vagy negatív irányba fordul-e a sorsa (például A madárkülsejű kutya, aki szereti a hazáját, Habfürdő). Néhány esetben ez az alávetettség, engedelmeskedés valamilyen külső erőnek, a művészetben való kiteljesedést, sikert hozza el az említett hangnak (Tánctanárnő, A tizenkettedik). De olvashatunk az apa iránti szerelem következményeiről (Szakítás) vagy az anya szerep ambivalenciájáról (Sár). Ha tehát a cselekményt vesszük figyelembe, a szövegek tipikusan nőinek mondott témákat vesznek elő, amelyek, ha extrém körülmények között ábrázolnak is, mégis nagyon hasonló sémára épülnek. A kötet tehát szólhatna ezáltal a nőiségről, kivételes női nézőpontokról is, ám véleményem szerint a szöveg célja nem ez.

Ezek az egységes vonások az olvasás során egyre jobban azt erősítik, hogy ezek a szövegek ugyanannak az imitált hangnak a különböző megnyilvánulásai, nem pedig különböző éneké. A 12 nő voltam összefoglaló cím pedig ennek a megszólaló hangnak a kereteit jelöli ki: a tizenkét történet mind ugyanannak az énnek a tizenkét imitált megszólalása. Ezt az erőteljes fikció jelleget erősítik azok a szélsőséges vagy mágikus cselekményrészek is (a hirtelen hízás és fogyás a Habfürdőben, az előadás közbeni lebegés a Tizenkettedikben) amelyek el-elszórtan felbukkannak a szövegekben, ám ezek különös mivoltára szinte semmilyen reflexió nem történik. A szövegek tehát nem tizenkét nő hangján szólalnak meg, hanem egyetlen férfién (vagy íróén), amely eljátssza, imitálja ezeket a női szólamokat. A kötet technikája azon a gesztuson alapul, amely játéknak tekinti az egyes női ének történetbeli kibomlását, és ezek egymásra olvasásával éri el hatását. Nem véletlen, hogy egyes kritikákban, a szerzővel való beszélgetésekben megkérdőjeleződött a novellafüzér műfaji megjelölése, és inkább a regény fogalmával hozták kapcsolatba. A kötettel szembeni előzetes elvárás, amely valamiféle női nézőpontot és nőiségről való újat mondást remélt, a novellák tematikus olvasásában nem feltétlenül lelheti kedvét, hiszen a történetek vázlatossága egy idő után nem tud meglepetést okozni.

Pedig ezt a tematikus olvasást erősítik a könyvet kiegészítő egyéb szövegek. Ha átlapozzuk a könyvet, láthatjuk, hogy kiegészül egy rövidke elemzéssel, valamint nem feledkezhetünk meg a borítóról sem. A tizenkét novella egy-egy soros ismertetése a hátoldalon arra elég, hogy összefoglalja, mi is történik ezekben a novellákban. Az pedig kifejezetten zavaró, hogy körülbelül fél oldal után ki lehet sakkozni, hogy az egyes novellákra vajon melyik frappáns mondat utal. Ez pedig jelentősen tudja csökkenteni az olvasás élményét. Ugyanilyen felesleges a könyv végi három oldalas kvázi-elemzés, amely újfent összefoglalja a novellák tartalmát, és semmit nem tesz hozzá azokhoz. Ráadásul, véleményem szerint, nem is a kötet igazi érdemeit emeli ki.

Szerző: Takáts Dóri

A legjobb 2013-as könyvek listáján a kötet a 30. lett, borítóját pedig az olvasók a legszebbnek választották.