„A család, az család” – hangzik a mondat, amelyről egy ország ismerheti Pál Márton nevét. A szülőség témáját körüljáró Ezt senki nem mondta! bookazine lapjain (rendeld meg itt a kiadványt!) elmeséli, számára mit jelentett apává válni, és milyen szépségeket, illetve kihívásokat tartogatnak a hétköznapok.
A hiánypótló, 150 oldalas kiadványban találsz interjút Orvos-Tóth Noémivel vagy éppen Mécs Annával, valamint könyvajánlókat és különféle hasznos cikkeket – például az interneten fellelhető gyereknevelési tanácsokról –, illetve néhány ismert alkotó is megosztja a személyes történetét. Mutatjuk Pál Márton írását.
Pál Márton: A család első pillanata
Amikor először gondoltam arra, hogy szülő leszek, nem egy pozitív terhességi teszt jelentette a kezdőpontot. Nem volt ultrahangfelvétel, amelyet könnyes szemmel foghattunk volna a kezünkben. A mi nulladik kilométerkövünk sokkal inkább egy döntés volt: családot szeretnénk, együtt, akkor is, ha az út kanyargósabb, hosszabb és sokkal több akadályt tartogat, mint mások számára.
Amikor megszületett bennünk ez az elhatározás, még nem tudtam, pontosan milyen falakba fogunk ütközni.
Senki nem mondta, hogy a vágy, hogy szülő lehess, egyszerre lesz végtelenül erős és néha elviselhetetlenül fájdalmas. Azt is tudtuk, hogy a szeretet, gondoskodás és figyelem, ami minden gyermeknek jár, bennünk is megvan. Hónapok és évek telhetnek el várakozással, kétségekkel, és közben újra és újra fel kell építeni a hitet: igenis eljön majd a nap, amikor ott lesz mellettünk egy gyerek, aki minket hív szüleinek, de az is lehet, hogy mindezt soha nem fogjuk megélni.
Ez a nap végül 2018-ban érkezett el, amikor a fiunk, Andris a családunk része lett.
Addigra már rengeteget tanultunk a türelemről. Amikor először pillantottam meg a fényképét, egyszerre kavargott bennem minden érzés: öröm, félelem, bizonytalanság és végtelen szeretet. Olyan volt, mint egy szülői ősrobbanás. Senki nem mondta, hogy ebben az első pillantásban ott lesz majd minden, amit valaha éreztem, és minden, amit ezután érezni fogok.
Később, amikor Hannát, a kislányunkat is hazavihettük, új fejezet kezdődött.
Már tudtuk, hogy a szülőség nem egyetlen pillanat, hanem folyamat.
Nem akkor kezdődik, amikor az anyakönyvbe beírják a nevedet, és nem akkor ér véget, amikor a gyerek először szólít apának. Inkább egy soha véget nem érő út, amely tele van új kérdésekkel, ismeretlen helyzetekkel és apró győzelmekkel.
Sokszor szembesültem azzal is, hogy a saját szülői mintáimhoz nyúlok vissza – néha azért, hogy kövessem őket, máskor azért, hogy tudatosan eltérjek tőlük. Senki nem mondta, hogy ilyen sokszor kell majd újraértelmeznem a múltamat, hogy abból építsek jövőt a gyerekeimnek.
És azt sem mondta senki, hogy a szülővé válás mennyi apró, hétköznapi pillanatból áll össze.
Nem a nagy ünnepek határozzák meg leginkább, hanem amikor először hallom a nevetésüket vagy az ordításukat egy esős októberi hétfő délután, amikor reggel 6-kor ébresztenek szombaton, vagy amikor egy rajzon először jelenik meg a családunk – teljesen természetesen két apával. Ezekben a pillanatokban válik világossá számomra újra és újra: a család, az család.
A szülőség nekem egyszerre küzdelem és ajándék.
Küzdelem, mert sokszor nehezebb úton kell járnunk, mint amit mások természetesnek vesznek. Ajándék, mert minden akadály ellenére mi is ugyanazt élhetjük meg: azt a mindent betöltő érzést, hogy van két kis ember, akiknek mi jelentjük a világ közepét.
Senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz. De azt sem, hogy ilyen szép. És talán éppen ettől lesz igazán a miénk: mert a kettő nem választható el egymástól.
Fotó: Valuska Gábor
