Kevesebb meghatározó tényező van az életünkben, mint a politika. Bárhogyan is nézzük, a politikai nézetünk, a kormányon lévő párt és az országot, a kerületünket vagy a munkahelyünket meghatározó döntések kihatnak az élet minden területére – még olyan részekre is, mint a szerelem, az anyaság vagy a jövőkép. Főleg most, amikor az egész ország két politikai közösség között őrlődik, és nap mint nap érkeznek új fejlemények, amiket már feldolgozni sem lehet, Vida Kamilla jól tudja, hogy az élet és a politika, a szorongás és a szavazás, a szerelem és a képviselőjelöltek nem elválaszthatók egymástól.
A cikk témái:
- Hogyan lehet továbblépni az első kötet után?
- Miért fontos egy 35 évvel ezelőtti politikai vita?
- Demográfiai csúcs - Hogyan olvassuk választás előtt és után?
- Anyaság vs politikai felelősség
- Az irodalom társadalmi hatása
- Tanulhatunk-e a történelemből?
- Minden generáció a maga útját tapossa
- Miért döntött úgy Vida Kamilla, hogy bármi történjék is, Magyarországon marad?
Vida Kamilla költő, újságíró, a Partizán vezető szerkesztője, aki 2021-ben a Konstruktív bizalmatlansági indítvány című kötetével nemcsak felrázta, hanem újragondolta a politika és költészet kapcsolatát. A nemrég megjelent legújabb kötete, a Demográfiai csúcs a meglévő úton halad tovább, de új szempontokat, megoldásokat tesz le az asztalra, miközben maga is felkészül a generációja és a korszak egy jelentős élményére, április 12-re (olvass bele!). A szerzővel nemrég podcastben is beszélgettünk.
Milyen politikai felelősséggel jár az anyaság? Miért maradnánk itthon, ha el is menekülhetünk? És hogyan lehet humorral nézni a politikai őrületet? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a költővel, akivel ellátogattunk az egykori kommunista szobrokat őrző Memento Parkba, hogy ne csak megidézzük a lehetséges rendszerváltozást, hanem a következményeit is szemre vegyük.
Félelem nélkül, örömmel
Nem először olvasok Vida Kamillát, sőt, talán többet forgattam az első kötetét, mint az egészséges lett volna, ugyanis erről írtam a mesterszakos szakdolgozatomat. Hogy rövidre fogjam, mind a konzulensem, mind az opponensem, de még én is több kérdéssel távoztunk a 200 ezer karakternyi leütés után, mint számítottunk rá, mivel a kötet annyira új volt, hogy látszólag sehova nem lehetett egyszerűen becsatornázni.
A Konstruktív bizalmatlansági indítvány generációs élményt jelentett több szempontból is, hiszen radikálisan vállalta a magánélet és politika összefonódását (már a mottóknál egy Esterházy, Gyurcsány és Majka bon mot fogadja az olvasót).
Miközben nem feledkezett meg a politikai költészet – sokszínű és ad hoc – hagyományáról, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy Vida azóta a Partizán szerkesztőségében dolgozik.
A beszélgetést tehát öt évvel ezelőttről indítjuk, az első kötetének megjelenéséhez visszaugorva. Vida ennyi idő után már úgy látja, hogy sokkal spontánabb volt az első kötete, kevésbé határozta meg egy struktúra, és úgy tekint rá, mint az „addig összegyűlt versek” gyűjteményére. Utána pedig nem érezte a második kötet előtt álló alkotókra jellemző hiúságot, félelmet, radikális újragondolási kényszert, mindössze arra várt, hogy megtalálja a megfelelő téma, és nekiállhasson az írásnak.
„Az volt a kérdés, hogy ez hogy folytatható egyáltalán, vagy teljesen más utat kell megpróbálnom. Ahogyan telt az idő, nem nyomasztottam magamat azzal, hogy írni kéne, vagy hogy jöjjön gyorsabban a második kötet. Az volt az elképzelésem, ha van valami irány vagy rendezőelv, akkor el lehet indulni, ki lehet dolgozni a kompozíciót.”
Ez az irány pedig nagyjából egy éve született meg: Kónya Imre és Pető Iván 1991-es vitája lett a kötet fő motívuma, amiről Vida korábban esszét is írt a Könyvesre. Ennek a vitának a lényege az volt, hogy az 1989-es rendszerváltozást követően a kommunista rezsim bűneit meg kell-e büntetni, el kell-e számoltatni a felelősöket. Elég csak a vita alapkérdéseit felidézni, hogy lássuk, milyen fontos eseményről is van szó:
„Helyrehozhatjuk-e a történelem bűneit? Érdemes-e egyáltalán erre törekedni? Elégséges-e ahhoz a politikai szándék és a jog eszköze, hogy igazságot tegyünk a múlt igazságtalanságai között? Hogy bátorság vagy botorság azt feltételezni az emberről, hogy képes az erkölcsi világrendet helyreállítani?
Már a kiindulópont tehát tele mágiával”
– írja Vida az esszéjében.
Nehéz kérdések, viszont a költőt ez nem ijeszti meg, inkább felcsigázza. Ahogyan sétáltunk a beton és vasöntvények között, amik egykoron fontos csomópontokon álltak Budapest belvárosában, azt is megosztja velem, hogy az első kötetének minden kritikáját kíváncsisággal olvasta, érdekesnek találta, hogy ki mit olvas ki a versekből:
„Izgalmas volt, hogy egyes emberek olyan dolgokat vesznek észre a szövegben, amik nem tudatosan kerültek bele, mégis ott vannak a sorok között. Ez bizonyította nekem azt, hogy van a művészetnek egy olyan aspektusa, ami a szerző kontrollján kívül történik. Valamifajta mágia”.
Így tehát semmi nem tartotta vissza: amint rábukkant a Kónya-Pető vitára, nekiállt dolgozni a köteten, ami viszont a beszélgetés során kiderült, hogy darabokban, részletekben mégiscsak formálódott az elmúlt években, a vita már csak az utolsó löket volt.
Az egyre közeledő választások pedig csak még jobban fellelkesítették, ugyanis egy izgalmas kísérlet elé nézett.
Máshogy olvasunk választás előtt és után?
Vida Kamilla humorral és örömmel ír, ezt pedig nem sok költőről lehet elmondani. De lássuk be, azért a politika és a közélet (főleg Magyarországon) sokszor túlzottan nevetséges vagy éppen annyira elszomorító, hogy kínjában nevet rajta az ember. Hogy hol lehet elválasztani a felszabadító és a megnyomorító nevetést a Demográfiai csúcsban, azt mindenkinek magának kell eldöntenie, de egy biztos: a választások előtt olvasva (és a 16 éve működő NER-rendszerre gondolva) egészen sajátos élményt nyújt a kötet.
Egyszerre ébred föl bennünk a félelem és vagyunk teljesek biztosak abban, hogy magyar kutyára nem jön dér.
Csakugyan mint az első kötetét, a Demográfiai csúcsot is három fő ciklus alkotja, mindegyik a Kónya-Pető vita egy-egy fontosabb mondata alá rendeződik, illetve maguk a versek is a vita gondolatai köré szerveződnek. A költemények olyan témákkal néznek szembe, mint a generációs bűn, a felelősség átadása vagy a lehetséges megbánás, de az első kötetből ismert témák sem maradnak ki. Ugyanúgy vannak benne humoros és szerelmes versek, az irodalmi közegre reflektáló írások, sőt, Vida Kamilla személyét és a partizános munkáját feldolgozó alkotások is – mert minden a politika terébe tartozik.
A legnagyobb bravúr (és kihívás) viszont az időzítés. Vida jól tudta, hogy a kötete az országgyűlési választások előtt érkezik majd, és meglátta benne a lehetőséget: „Jó lenne tudni / hogy pontosan mikor olvasod ezt a verset: / hogy gyors voltál, / és költő és olvasó egyszerre áll a történelem nyitott ajtaja előtt, / vagy görcsbe rándul a gyomrod, / és mindez már fekete humorrá változott” – írja a Kritikusok forradalma című versben.
Tehát számolt azzal, hogy teljesen más olvasatot jelent majd a Demográfiai csúcs április 12. előtt és után.
„Imádtam írni ezt az anyagot, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez megérkezik-e az olvasóknak, mert azért sok kockázat van benne abban az értelemben, hogy lehet, hogy teljesen más olvasata lesz a választások után, mint a választások előtt. Ezek kalkulált kockázatok, én a félelem helyett inkább azt érzem, hogy ez egy kísérlet, amit meg akartam csinálni, és nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy működik-e. És hogyha nem működik, akkor is úgy vagyok vele, hogy semmi baj.”
Bár nem függ ettől Vida egzisztenciája vagy presztízse, hiszen ahogy ki is emelte a beszélgetésben, a Partizán rengeteg kreatív lehetőséget biztosít a számára – gondoljunk például a 10 órás műsorra, amit Krasznahorkai Nobel-díjának és a magyar irodalom kibeszélésének szenteltek –, a kísérlet mégsem tét nélküli. A számonkérés és az igazságtétel kérdéseit, lehetőségeit veti fel a kötet, amik olyan fogalmak – főleg a politikai költészetben –, amelyekről ma és 10 évvel később más-más elképzelésünk lesz:
A Kónya-Pető vita egy olyan történelmi esemény, aminek az a kérdés állt a középpontjában, ami már évszázadok óta velünk van: ez a bűn és bűnhődés dilemmája”.
Gyerekvállalás mint politikai teszt
A kötet kiindulópontja – még jóval a Kónya-Pető vita előtt – az anyaság és a politikai felelősség párhuzama volt. Vidában – mint talán a generációjának sok más tagjában – természetesen merült fel az anyaság gondolata, amit azonnal az a kérdés követett, hogy „de ebben az országban?”. Innen pedig egyenes út vezetett azokhoz a versekhez, amelyben saját magát szülőként elképzelve bűnösnek találja, és elszámol azzal a felelősséggel (és megbánással), hogy lehetett volna minden jobb is, de majd a gyerek nemzedéke úgyis megoldja.
Már az elején megvolt, hogy arról akarok majd beszélni, hogy vajon mennyire fehér zászlós politikai gesztus a gyerekvállalás. Az ember rájön, hogy megbukott, pont úgy, ahogyan a generációja is és a politikai vágyai is, de elkezd nevelni egy gyereket, akinek a jövője érdekében cselekszik.
És akkor már nem Ő, hanem a gyereke fogja nemzedékével együtt a saját politikai világmegváltásait megszervezni, amihez a szülő már csak az egzisztenciát és támogatást adja”.
Ez nem azt jelenti, hogy Vida ne tekintené a szülőket ugyanolyan szavazópolgároknak, akik törődnek a politikával, inkább arról van szó, hogy áthelyeződnek a tétek. A jövő megváltoztatása helyett a nevelés, létfenntartás válik érdekké. Ebből pedig azt is ki lehet hallani, hogy Vida nem másokon keresi a csorbát, hanem saját hibáit akarja megelőzni:
„Az volt a fejemben, hogy mennyire izgalmas dilemma ez az egész: mikor jelenthető ki egy nemzedékről, hogy megbukott? És ott a felelősség is, amit a saját testünkből kiszervezünk egy másik testbe.
Közben pedig magamra gondoltam, a saját félelmeimet, felfogásaimat vetítettem előre, hogy miként kell felkészülnöm azokra a helyzetekre, ha majd gyerekem lesz”.
Az előttünk álló kommunista szobrok, Lenin, Marx és Kun Béla tekintete, a Sztálin Dísztribün (politikailag korrekt nevén: integetőterasz) és a kommunizmus szó szerinti kulisszái között felsejlik valami abból, hogy mit jelent megőrizni és átadni. Vidának mégsincsenek illúziói, tudja, hogy a verseket itthon kevesen olvassák, így ha el is érhet hatást, azt már eleve egy olyan közegben teszi, amely nemcsak érti ezt a nyelvet, hanem folyékonyan beszéli (a politikai illúzióktól kezdve a Kneecap botrányon át egészen az irodalom belügyeiig).
„Ha őszinte akarok lenni, nem hiszem, hogy a szépirodalomnak manapság van olyan társadalmi hatása, ami egy széleskörű közös társadalmi kihívásnak lehet valamiféle alapja, de ettől függetlenül fontos foglalkozni az elszámoltatás kérdésével az irodalomban. De az biztos, hogy ehhez nem elégségesek a művészet eszközei, hanem ennek egy társadalmi diskurzusnak kell lennie, amiben van egy szervező erő, amit valaki kézben tart”.
A sokat hangoztatott „rossz az oktatás” reakció helyett pedig egy árnyalt gondolattal reflektál arra, hogy vajon miért lehet az, hogy manapság sokaknak kihívást jelenthet elolvasni egy Esterházy-regényt:
„Nem azért tud valaki egy ilyen regényt elolvasni, mert olyan okos lenne, hanem a felnövése alatt megkapta azokat az intellektuális eszközöket, amikkel az ilyen típusú regényeket képes megérteni.
Ennek irányába pedig Magyarországon és nemzetközi szinten is lehet lépéseket tenni szakpolitikai eszközökkel, olyan állami kultúrpolitikával és oktatási modellel, ami biztosítja ezt”.
Tanulhatunk-e a történelemből?
Sosem lehetünk elég biztosak abban, hogy a megfelelő döntést hoztuk, ehhez elég csak a történelmet megnézni. A Demográfiai csúcs verseinek tapasztalata is hasonló, mintha az elkövetett bűn előtt vagy után lennénk, de még mi se tudjuk, mi az, amiben hibásak vagyunk.
„Biztos van olyan, amivel kapcsolatban rossz döntést hoztunk, de még valószínűleg nem látjuk. Lehetnek konkrét felvetéseink azzal kapcsolatban, hogy miben hibázik éppen a generációnk – például mintha elfelejtettük volna, hogy egy klímaválság közepén vagyunk –, de az is jó kérdés, hogy egyáltalán mennyi mozgásterünk van.
Sok ügyben csak utólag fog kiderülni, hogy mi az, ami mulasztás volt, és hol lehetett volna hamarabb felébredni”.
A szemfüles olvasók észre fogják venni, hogy az egyik vers Paul Thomas Anderson tavalyi filmjének, az Egyik csata a másik után című Thomas Pynchon-adaptációnak utolsó jelenetéhez kapcsolódik, amelyben a főszereplő lány az őt korábban elhagyó anya levelét olvassa. Ebben arra buzdítja a lányt, hogy talán az ő generációjának majd sikerülni fog az, ami a szülőknek nem ment.
Remekül illeszkedik Vida kötetébe a koncepció, és még a véleményemet is megváltoztatta a filmről, mert – ahogyan a kritikámban is írtam – a lezárást toxikusnak és stilizáltnak találtam, amelyben az árnyaltság helyett inkább a „szenvedjenek a gyerekek” gondolatával szembesültem. Vida szerint viszont nem erről van szó, hanem arról, hogy segítjük-e azt, ami mindenféleképpen meg fog történni:
Nem feltétlenül kell elküldeni a gyereket, hogy váltsa meg a világot, mert megy magától is.
Mindig ugyanaz a kérdés, hogy az előző nemzedékek, a szüleink hibáit tudjuk-e úgy tekinteni, mint amiből tanulni lehet, vagy helyette mindent magunktól, tapasztalati úton kell megszereznünk. Így működik a ciklikusság, és az én nagy kérdésem pont ez a kötetben, hogy ezt el lehet-e kerülni. Hogy a gyerekeink tudnak-e tanulni a mi hibáinkból vagy egyáltalán a történelemből, vagy mindenki úgy gondolja, hogy fel kell találnia a spanyolviaszt”.
Hogy alátámasszuk a gondolatot, és hogy fújjunk egyet, beültünk a kiállításon található filmvetítésre.
Miközben a besúgók beszervezéséről, az otthoni és az utcai megfigyelésekről, a különböző lehallgatókészülékekről néztünk oktatófilmeket, egy percre el is felejtettük, hogy pár évtizeddel ezelőtt hozzánk hasonló fiatalok talán éppen így féltek a jövőtől, amiről egyelőre semmit nem tudtak, de dolgoztak azért, hogy jobb legyen.
Pont ahogyan Vida, aki a Partizán előtt sem tétlenkedett, a Késelés Villával beszélgetéssorozat vezetője volt, sőt a Kóspallagi Írótábor megrendezésében és vezetésében is részt vett.
Bármi történik, Magyarországon fogunk élni
Számomra a beszélgetés legérdekesebb pontja mégis az, hogy bármi történik is, Vida Kamilla Magyarországon képzeli el a jövőjét. Amely persze sokaknak természetes és egyértelmű, de talán nem túlzás azt mondani, hogy a generációnk nagy részének lehetséges (sőt adott esetben feltétel nélküli) opció a külföldre költözés. Ezzel szemben Vida teljes természetességgel állítja, hogy Magyarországon képzeli el a jövőt, még ha fél vagy bizonytalan is.
A kötetet olvasva nem egyszer feljönnek olyan – a politika által kisajátított – fogalmak, mint a haza, család, hazaszeretet, amikről Vida Kamillán kívül Esterházy Péternek tudom elhinni, hogy nem a jobboldaliság szinonimái.
„A ’22-es választás után írtam egy cikket a Mércére, mert akkoriban tapasztaltam ezeket a hangokat, hogy el kell menni, meg Magyarország már élhetetlenné vált. Én nem akarok ítélkező lenni, sem megmondani másoknak, hogy hogyan éljenek, de én ellentétesen vagyok beprogramozva: egyszerűen nem tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy lemondjunk a hazánkról”.
És miközben Sztálin bakancsa alatt álltunk, előttünk a XXII. kerület már-már agglomerációba hajló kertvárosi tájképével, mindketten érezzük, hogy hideg van, és bármi is történik (vagy történt, ha lassú vagy olvasó) április 12-én, mindannyian eldöntjük, hányadán állunk a hazánkkal.
